Az idő termőföldje

Ha összehasonlítjuk a „világfalu” különböző népeinek zenéjét a magyar muzsikával, rögtön megérezhetjük az alapvető különbséget a hazai, illetve az egyes külföldi folklórmotívumok között: a sajátos dallamvezetésen kívül leginkább abban az egyszerre nehézkes és elemelkedő, fájdalmas és felszabadult – gyakran „sírva vigadós”-ként emlegetett – előadásmódban érhetjük tetten, amely semmilyen más népzenei hagyományban nem tapasztalható meg ilyen mélységekben. Mezei Szilárd délvidéki, zentai származású akadémistaként, illetve Szabados György free jazz zongorista és zeneszerző tanítványaként sajátította el a kortárs kísérletező muzsikusok által továbbgondolt bartóki felfogást. Saját, archaikus alapokon nyugvó komponálási technikáját azonban jelen esetben – Szabados szellemében – úgy egészíti ki a tíztagú zenekar (Mezei mélyhegedűn játszik), ahogyan az Bartók népdalfeldolgozásaiban valószínűleg sohasem fordulhatott volna elő. Bartók Béla ugyanis sem komponálás, sem előadás közben nem használta ki a kottán túli improvizációs lehetőségeket, ahogy azt a komolyzenészek sem teszik, néhány kivételtől eltekintve.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=15w6y6FO3Tk[/youtube]

A Túl a Tiszán Innen Ensamble ezzel szemben az alapdallamok mögötti atmoszférát éppen a rögtönzött szólamok segítségével igyekszik érzékeltetni, természetesen a meghatározó „metaforma” túljátszása nélkül. Ez a formán túli forma pedig nem más, mint az a földhöz kötött, de nagyon is metafizikai jelenség, amit népléleknek szoktunk hívni, és aminek csak egy kikristályosodott alakváltozata a népzene. A Bodor Anikó gyűjtéséből (1941–2010) származó – szöveg nélkül, instrumentálisan interpretált – motívumokat, rigmusokat tehát a zenészeknek nem elég egy az egyben lejátszani, esetleg meghangszerelni – valamiképpen úgy kell jelen lenniük az általuk előhívott zenei térben, mintha nem egy letűnt, hanem egy nagyon is élő, lélegző közegben mozognának. Mezei csapatának sikerült újraforgatni az idő termőföldjét, még akkor is, ha helyenként talán túl van játszva az említett „metaforma”, újra meg újra próbára téve a befogadó figyelmét, akinek elmélyülését néha pont azok a túlzottan szabadon hagyott, éppen ezért üresjáratokat is eredményező szakaszok akadályozhatják meg, amelyek talán a legmélyebbre hivatottak vinni a hallgatóságot.



Aki szelet vet, vihart arat – tartja a közmondás. Mezei Szilárd improvizatív népzenei kísérletére is igaz ez, amely elsősorban nem a könnyen megszerezhető kincsért ás le a – határokon inneni és túli – magyar Őstalaj alá (a belső borító ajánlószövegét jegyző Szegedi-Szabó Béla szavaival élve), hanem keményen megdolgozik minden föld alatti töredékért. Hiszen a népzenei gyűjtésekben fellelhető jegyzetek csak a felszínét mutathatják meg egy még bensőbb, még eredendőbb rétegnek, amely csak a magunkban való alámerüléssel párhuzamosan lehet a miénk. És itt nem csak és kizárólag a „mieinkre” gondolhatunk: a felvételen a magyar zenészek mellett számos szerb hangszeres is szerepel. A megejtő részletekben gazdag, egészében véve inkább letaglózó lemez hallgatása közben felvetődhet a kérdés, hogy létezik-e az úgynevezett kortárs népzene a temérdek világzenének nevezett, felszínes próbálkozáson kívül. Ezek az átdolgozott vajdasági magyar népdalok azt bizonyítják, hogy igen – de valahogy úgy, ahogy azt a zenekar elnevezése is sejteti: sem a Tiszán innen, sem a Tiszán túl… Nem is ott, ahol a magyar búsul, vagy sírva vigad, hanem ahol a búra termő idő egy-egy pillanatra felderül.      

Mezei Szilárd – Túl a Tiszán innen Ensemble: Vajdasági magyar népdalok, WMAS Records, 2014