© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Az igazat is, ne csak a valódit
Fischer Iván és a BFZ Varázsfuvola-előadásáról
A Don Giovanni és a Figaro házassága hazai és nemzetközi sikere után Fischer Iván ismét Mozart-operát vett elő: ezúttal a mester utolsó színpadi művét, A varázsfuvolát rendezte és dirigálta a Művészetek Palotájában. Az előadást nagy nemzetközi érdeklődés kísérte, a produkciót már bemutatása előtt több külföldi városba is vendégszereplésre hívták.
Fischer Iván Varázsfuvola-rendezése a mesék világa felől közelített a darabhoz: az előadás díszlete egy vetített képes mesekönyv volt. A rendezés mindemellett egyszerű szimbólumrendszerrel operált: Sarastrót a napkorong és az oroszlánok, míg az Éj királynőjét a hold és csillagok szimbolizálták, valamint arányaiban jól elosztva, nem zsúfoltan megjelenítve felbukkantak szabadkőműves jelképek is (például a körző vagy a piramis).
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=o56Bgqe4vTc[/youtube]
A magyarul elhangzó prózai dialógusokat az énekesek helyett színészek adták elő. A Taminót és Paminnát, Papagenót és Papagénát megformálók, mielőtt felléptek a színpadra, maguk is az előadás nézői voltak. Ily módon azt az érzést keltették, mintha a befogadók is részesei lennének a történetnek. Sarastro viszont az első felvonásban a díszlet mögül érkezett a színpadra, és a második felvonás árnyjátékai is a vetítővászon mögött zajló eseményeket mutatták be. A közönség azonban a záró jelenetig nem nyert bepillantást a színfalak mögé, amikor is felemelkedett a díszlet, mögötte pedig láthatóvá vált a teljes zenekar, valamint a Sarastrót alakító énekes frakkban: az előadók gratuláltak a karmesternek és egymásnak. Mindeközben még benne voltunk az előadásban, és szólt a finálé. Ezzel az est végére elmosódott a határ színház és valóság között: a nagy próbatétel A varázsfuvola megszólaltatása volt. A beavatottság maga az előadóművésszé válást jelentette: a művészet egy szakrális aktus, amely képes megláttatni és megjeleníteni a dolgok mögött rejlő metafizikai távlatot. Sarastro birodalma ezért volt a színfalak mögött: a beavatottság egyet jelent a művésszé válással. A két tér, szakrális és világi összeolvadásával a közönség maga is részese lehetett a színház misztériumának.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=KqQF_clU4fI[/youtube]
Sajnos azonban a jól végiggondolt rendezői koncepciót olyan közhelyes megoldások gyengítették, mint Monostatos szadomazo szerelésben való felléptetése vagy az udvarhölgyek giccses jelmeze, és Balla Margit rajzai is megmaradtak a népszerű gyermekkönyvek illusztrációinak kissé középszerű világánál. Ezek a megoldások kifogásolhatóak, viszont a librettó népszínmű jellege folytán nem teljesen idegenek a darabtól.
Fischer a zenei kivitelezést teljesen a rendezésnek rendelte alá. Kezei alatt a zenekar meditatív hangon szólaltatta meg Mozart zenéjét, amely jól illett az előadás rituális misztériumához, de az érzelmek visszafogása egysíkúvá tette az interpretációt.
Az énekesek közül a legihletettebb alakítást a Paminát alakító Nuria Rial nyújtotta. Szép líraisággal énekelte szólamát, de a nehezebb részeknél énektechnikája bizonytalanabb volt. A kisebb-nagyobb pontatlanságok ellenére azonban hangját dinamikailag finoman sikerült árnyalnia. Stanislas de Barbeyrac Tamino szerepében eleinte túlságosan mesterkélt és érzelgős volt. Szerencsére erősebb tenorhangja az est előrehaladtával markáns férfiasságot kölcsönzött a figurának. Hanno Müller-Bachmann könnyed basszbariton hangon, kiváló színészi alakítással szólaltatta meg Papageno szólamát. Andreas Bauer basszusa azonban súlytalan és jellegtelen volt Sarastro szerepéhez. A magasabb hangokkal meggyűlt a baja, a mélyebb regiszterekben pedig elveszett hangja erőssége. Mandy Fredrich kisebb pontatlanságoktól eltekintve elfogadhatóan adta elő az Éj királynőjének szerepét. Tisztán és hajlékonyan énekelte ki a nehéz koloratúrákat, amelyek szólamában csupán üres dekorációk maradtak, nem állította azokat a drámai kifejezés szolgálatába. A Monostatos szerepében fellépő Rodolphe Briand elnagyolt színészi játéka és éneklése jól illett a kéjsóvár rabszolga figurájához.
A kisebb szerepeket alakító énekesek szépen teljesítették feladatukat, egyedül a három fiút éneklő gyermekkórustag hangja bizonyult túl vékonynak a hatalmas hangversenyteremhez. Az énekesek mellett prózai színészek korántsem hibátlan, de mindenképp élvezetes produkciót nyújtottak.
Fischer Iván Varázsfuvola-rendezése új színt hozott a darab budapesti előadásainak történetébe. Kifogásolható megoldásai ellenére is gördülékeny és kiegyensúlyozott színpadra állításnak lehettek szem- és fültanúi, akik ellátogattak a három előadás egyikére.
Rendezte és vezényelt: Fischer Iván
Szereplők:Andreas Bauer (Sarastro), Mandy Fredrich (Az Éj királynője), Nuria Rial (Pamina), Stanislas de Barbeyrac (Tamino), Hanno Müller-Brachmann (Papageno), Norma Nahoun (Papagena ), Sarah-Jane Brandon (Első hölgy), Olivia Vermeulen (Második Hölgy), Barbara Kozelj (Harmadik Hölgy), A Magyar Állami Operaház, illetve a Cantemus Gyermekkórus tagjai (Három fiú), Rodolphe Briand (Monostatos), Peter Harvey (Öreg pap / 3. pap), Gustavo Quaresma Ramos, Peter Harvey (Két pap / Két őr)
Színészek: Kiss Diána Magdolna, Szilágyi Csenge, Sipos Vera, Molnár Gusztáv, Bodoky Márk, Figeczky Bence
Kórus: Á la cARTe (művészeti vezető: Philipp György), a Budapesti Fesztiválzenekar muzsikusai
Közreműködik: Budapesti Fesztiválzenekar
Alkotók: Emanuel Schikaneder (librettó), Halasi Zoltán (magyar dialógusok), Balla Margit (díszlettervező), Szakács Györgyi (jelmeztervező), Kuthy Ágnes (árnyjáték), Bányai Tamás (fény), Veress Anna (dramaturg), Gyabronka József (játékmester)
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=o56Bgqe4vTc[/youtube]
A magyarul elhangzó prózai dialógusokat az énekesek helyett színészek adták elő. A Taminót és Paminnát, Papagenót és Papagénát megformálók, mielőtt felléptek a színpadra, maguk is az előadás nézői voltak. Ily módon azt az érzést keltették, mintha a befogadók is részesei lennének a történetnek. Sarastro viszont az első felvonásban a díszlet mögül érkezett a színpadra, és a második felvonás árnyjátékai is a vetítővászon mögött zajló eseményeket mutatták be. A közönség azonban a záró jelenetig nem nyert bepillantást a színfalak mögé, amikor is felemelkedett a díszlet, mögötte pedig láthatóvá vált a teljes zenekar, valamint a Sarastrót alakító énekes frakkban: az előadók gratuláltak a karmesternek és egymásnak. Mindeközben még benne voltunk az előadásban, és szólt a finálé. Ezzel az est végére elmosódott a határ színház és valóság között: a nagy próbatétel A varázsfuvola megszólaltatása volt. A beavatottság maga az előadóművésszé válást jelentette: a művészet egy szakrális aktus, amely képes megláttatni és megjeleníteni a dolgok mögött rejlő metafizikai távlatot. Sarastro birodalma ezért volt a színfalak mögött: a beavatottság egyet jelent a művésszé válással. A két tér, szakrális és világi összeolvadásával a közönség maga is részese lehetett a színház misztériumának.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=KqQF_clU4fI[/youtube]
Sajnos azonban a jól végiggondolt rendezői koncepciót olyan közhelyes megoldások gyengítették, mint Monostatos szadomazo szerelésben való felléptetése vagy az udvarhölgyek giccses jelmeze, és Balla Margit rajzai is megmaradtak a népszerű gyermekkönyvek illusztrációinak kissé középszerű világánál. Ezek a megoldások kifogásolhatóak, viszont a librettó népszínmű jellege folytán nem teljesen idegenek a darabtól.
Fischer a zenei kivitelezést teljesen a rendezésnek rendelte alá. Kezei alatt a zenekar meditatív hangon szólaltatta meg Mozart zenéjét, amely jól illett az előadás rituális misztériumához, de az érzelmek visszafogása egysíkúvá tette az interpretációt.
Az énekesek közül a legihletettebb alakítást a Paminát alakító Nuria Rial nyújtotta. Szép líraisággal énekelte szólamát, de a nehezebb részeknél énektechnikája bizonytalanabb volt. A kisebb-nagyobb pontatlanságok ellenére azonban hangját dinamikailag finoman sikerült árnyalnia. Stanislas de Barbeyrac Tamino szerepében eleinte túlságosan mesterkélt és érzelgős volt. Szerencsére erősebb tenorhangja az est előrehaladtával markáns férfiasságot kölcsönzött a figurának. Hanno Müller-Bachmann könnyed basszbariton hangon, kiváló színészi alakítással szólaltatta meg Papageno szólamát. Andreas Bauer basszusa azonban súlytalan és jellegtelen volt Sarastro szerepéhez. A magasabb hangokkal meggyűlt a baja, a mélyebb regiszterekben pedig elveszett hangja erőssége. Mandy Fredrich kisebb pontatlanságoktól eltekintve elfogadhatóan adta elő az Éj királynőjének szerepét. Tisztán és hajlékonyan énekelte ki a nehéz koloratúrákat, amelyek szólamában csupán üres dekorációk maradtak, nem állította azokat a drámai kifejezés szolgálatába. A Monostatos szerepében fellépő Rodolphe Briand elnagyolt színészi játéka és éneklése jól illett a kéjsóvár rabszolga figurájához.
A kisebb szerepeket alakító énekesek szépen teljesítették feladatukat, egyedül a három fiút éneklő gyermekkórustag hangja bizonyult túl vékonynak a hatalmas hangversenyteremhez. Az énekesek mellett prózai színészek korántsem hibátlan, de mindenképp élvezetes produkciót nyújtottak.
Fischer Iván Varázsfuvola-rendezése új színt hozott a darab budapesti előadásainak történetébe. Kifogásolható megoldásai ellenére is gördülékeny és kiegyensúlyozott színpadra állításnak lehettek szem- és fültanúi, akik ellátogattak a három előadás egyikére.
Rendezte és vezényelt: Fischer Iván
Szereplők:Andreas Bauer (Sarastro), Mandy Fredrich (Az Éj királynője), Nuria Rial (Pamina), Stanislas de Barbeyrac (Tamino), Hanno Müller-Brachmann (Papageno), Norma Nahoun (Papagena ), Sarah-Jane Brandon (Első hölgy), Olivia Vermeulen (Második Hölgy), Barbara Kozelj (Harmadik Hölgy), A Magyar Állami Operaház, illetve a Cantemus Gyermekkórus tagjai (Három fiú), Rodolphe Briand (Monostatos), Peter Harvey (Öreg pap / 3. pap), Gustavo Quaresma Ramos, Peter Harvey (Két pap / Két őr)
Színészek: Kiss Diána Magdolna, Szilágyi Csenge, Sipos Vera, Molnár Gusztáv, Bodoky Márk, Figeczky Bence
Kórus: Á la cARTe (művészeti vezető: Philipp György), a Budapesti Fesztiválzenekar muzsikusai
Közreműködik: Budapesti Fesztiválzenekar
Alkotók: Emanuel Schikaneder (librettó), Halasi Zoltán (magyar dialógusok), Balla Margit (díszlettervező), Szakács Györgyi (jelmeztervező), Kuthy Ágnes (árnyjáték), Bányai Tamás (fény), Veress Anna (dramaturg), Gyabronka József (játékmester)
