© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
„Az ördög maga”
Behemoth: The Satanist
A 2014-es év talán legjobban várt lemeze, a definitívnek is felfogható The Satanist, amelyet a lengyel könnyűzenei élet legvitatottabb alakja, Adam „Nergal” Darski mintegy hamvaiból feltámadva ereszt szabadon. A Behemoth korunk egyik legfontosabb, mindig fejlődőképes metal bandája, amely újabb hátborzongató utazásra ragadja el a hallgatót.
Négy év és a leukémiával folytatott küzdelem a testi és szellemi romlás, a kétségbeesés legmélyére taszíthat le bárkit. A személyes végítélet közeledte az Apokalipszis angyalainak trombitáit szólaltatja meg a gyötört lélekben, hasonlóan, mint a lengyel Behemoth új albumának nyitószámának, a Blow Your Trumpets Gabrielnek az esetében. Az agónia és az elkeseredettség sötétjéből indul e 44 perces történet, amely a betegség felett aratott győzelem újjászületésében ér véget. Mondható, hogy a Behemoth a 2000-es évek második felétől már „csak” a Nergal művésznév alatt dolgozó Adam Darski frontember zenekara, amely munkáját profi társak segítik – de csak segítik, és nem egészítik ki. Nergalt 2010-ben diagnosztizálták csontvelőrákkal, amelyen végleg 2012-ben tudott győzedelmeskedni. Azóta megjelent életrajzi könyve, ami szavakban mondja el Lengyelország legbotrányosabb, egyházellenes zenészének életét, majd idén februárban ennek zenei manifesztumát is a közönség elé tárta.
Világos, hogy – ismerve a Behemoth korábbi munkásságát és a frontember nyilatkozatait – a The Satanist Nergal személyes konfessziója, amely kimondva-kimondatlanul reflektál életének elmúlt éveire és jelenlegi állapotára. Persze nem lehet ilyen módon semmilyen alkotást korlátozni, mégis az album minden elemével (a borítótól kezdve, a zenei kifejezés lehetőségein át a számcímek és dalszövegek szövetéig) igyekszik hangsúlyozni, hogy nem más történik itt, minthogy Nergal ablakot nyit saját elméjére a lemez hangsávjai segítségével. Olyannyira szervesen kapcsolódik a zenész személye a kiadványhoz, hogy a Denis Forkas, orosz okkultista művész által készített borító eredetijéhez Nergal vére is felhasználásra került, mint festék. A kép, amelyen semmilyen felirat nem látható valamiféle mágikus cselekménybe enged betekintést, középpontjában egy gyertyatartóból kiemelkedő arcot látunk, amely körül füstszerű madarak repülnek, alatta pedig különös alakok táncolnak. A fekete háttér előtt megelevenedő jelenet valamiféle titkos mélység felé nyit kaput, ami mögött ugyanezen homályos hullámzás rejtőzik.
Nem kérdés, hogy a lemez tökéletes hangzással készült – egy ilyen „öreg” és sikeres zenekar mást meg sem engedne magának. A zene, felszínét tekintve megmaradt az utóbbi két lemez blackes modern death metal hangulatvilágában, forró és lüktető kavargásával, amelyet sok helyen (mint a már említett Blow Your Trumpets Gabriel vagy a címadó The Satanist) kürtök egészítenek ki, esetenként csellóval és Hammond orgonával is megfűszerezve az amúgy sem könnyű hangzásvilágot. A fülünk hallatára kibontakozó szellemi utazás szövegei a már szokásos és védjegyszerű okkultista és egyházkritikus vonulatot képviseli, az Evangelion album kapcsán tapasztalt tükörjáték segítségével. Míg a korábbi albumok mind az antik Közel-Kelet mitológiájának segítéségével fogalmazta meg a kortárs valósággal való szembenállását, addig most a kereszténység igazságainak azok ellentétébe való fordításával operál (erre remek példák az olyan számcímek és szövegek, mint a Messe Noire, az Ora Pro Nobis Lucifer, az Amen vagy a záró O Father O Satan O Sun!). A folyamatosan borús hangulat az album első felén inkább a kétségeket, a második részben pedig a dühös újjászületést festik le elénk. A legkiemelkedőbb dalok közé a Messe Noire-Amen páros számítható az első részből, amelyek a mára már slágererőre emelkedő Chant For Ezkaton energiáját idézik, míg a második szakaszban a címadó epikus magasságai és a Ben Sahar lassú őrlése és hullámként elborító alapriffje ránt magával. Az említett címadó tétel idomulva a hasonló programú kortárs zenekarokhoz, akár filmzene is lehetne, továbbá Nergal karrierjének legérzelmesebb szólóját is e számba rejtette el. Ezt a hatást a záró tétel még egyszer aláhúzza, sosem hallott érzelemdússággal kiemelve az „új” Nergal egyre növekvő zenei potenciálját.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=aZPipw548tU[/youtube]
A halál torkából, fekete misék, a Gonosz és a testi felbomlás látásán keresztül jutunk el végül a Sátánista végső látomásához, ahhoz, ami Nergal számára a fényt jelenti. Ez a fény, az ő személyes fekete fénye, ami nyilván újra borzolni fogja a lengyel egyház kedélyeit, de senkinek sem kell vele egyet értenie, hogy a mögötte rejlő gondolatokba és érzésekbe, egy meggyötört emberi életbe és annak újjáéledt erejébe betekintsen. Gogol Az arcképében az ördög nem akar meghalni, ezért ikont készíttet magáról, hogy ereje és akarata azon keresztül nyilvánulhasson meg. Ahogy a festmény a gonosz ikonjává válik, kifordítva a teológia igazságait, úgy tükrözi központosan digitális jelekkel Nergal is a hagyományt, „igaz” és „hamis” kategóriáit egymás maszkjába bújtatva. És hogy van-e tovább? Talán nincs, hacsak nem derül fény újabb árnyékokra.
Pontszám: 10/10
A zenekar Facebook-oldala: Behemoth
Világos, hogy – ismerve a Behemoth korábbi munkásságát és a frontember nyilatkozatait – a The Satanist Nergal személyes konfessziója, amely kimondva-kimondatlanul reflektál életének elmúlt éveire és jelenlegi állapotára. Persze nem lehet ilyen módon semmilyen alkotást korlátozni, mégis az album minden elemével (a borítótól kezdve, a zenei kifejezés lehetőségein át a számcímek és dalszövegek szövetéig) igyekszik hangsúlyozni, hogy nem más történik itt, minthogy Nergal ablakot nyit saját elméjére a lemez hangsávjai segítségével. Olyannyira szervesen kapcsolódik a zenész személye a kiadványhoz, hogy a Denis Forkas, orosz okkultista művész által készített borító eredetijéhez Nergal vére is felhasználásra került, mint festék. A kép, amelyen semmilyen felirat nem látható valamiféle mágikus cselekménybe enged betekintést, középpontjában egy gyertyatartóból kiemelkedő arcot látunk, amely körül füstszerű madarak repülnek, alatta pedig különös alakok táncolnak. A fekete háttér előtt megelevenedő jelenet valamiféle titkos mélység felé nyit kaput, ami mögött ugyanezen homályos hullámzás rejtőzik.
Nem kérdés, hogy a lemez tökéletes hangzással készült – egy ilyen „öreg” és sikeres zenekar mást meg sem engedne magának. A zene, felszínét tekintve megmaradt az utóbbi két lemez blackes modern death metal hangulatvilágában, forró és lüktető kavargásával, amelyet sok helyen (mint a már említett Blow Your Trumpets Gabriel vagy a címadó The Satanist) kürtök egészítenek ki, esetenként csellóval és Hammond orgonával is megfűszerezve az amúgy sem könnyű hangzásvilágot. A fülünk hallatára kibontakozó szellemi utazás szövegei a már szokásos és védjegyszerű okkultista és egyházkritikus vonulatot képviseli, az Evangelion album kapcsán tapasztalt tükörjáték segítségével. Míg a korábbi albumok mind az antik Közel-Kelet mitológiájának segítéségével fogalmazta meg a kortárs valósággal való szembenállását, addig most a kereszténység igazságainak azok ellentétébe való fordításával operál (erre remek példák az olyan számcímek és szövegek, mint a Messe Noire, az Ora Pro Nobis Lucifer, az Amen vagy a záró O Father O Satan O Sun!). A folyamatosan borús hangulat az album első felén inkább a kétségeket, a második részben pedig a dühös újjászületést festik le elénk. A legkiemelkedőbb dalok közé a Messe Noire-Amen páros számítható az első részből, amelyek a mára már slágererőre emelkedő Chant For Ezkaton energiáját idézik, míg a második szakaszban a címadó epikus magasságai és a Ben Sahar lassú őrlése és hullámként elborító alapriffje ránt magával. Az említett címadó tétel idomulva a hasonló programú kortárs zenekarokhoz, akár filmzene is lehetne, továbbá Nergal karrierjének legérzelmesebb szólóját is e számba rejtette el. Ezt a hatást a záró tétel még egyszer aláhúzza, sosem hallott érzelemdússággal kiemelve az „új” Nergal egyre növekvő zenei potenciálját.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=aZPipw548tU[/youtube]
A halál torkából, fekete misék, a Gonosz és a testi felbomlás látásán keresztül jutunk el végül a Sátánista végső látomásához, ahhoz, ami Nergal számára a fényt jelenti. Ez a fény, az ő személyes fekete fénye, ami nyilván újra borzolni fogja a lengyel egyház kedélyeit, de senkinek sem kell vele egyet értenie, hogy a mögötte rejlő gondolatokba és érzésekbe, egy meggyötört emberi életbe és annak újjáéledt erejébe betekintsen. Gogol Az arcképében az ördög nem akar meghalni, ezért ikont készíttet magáról, hogy ereje és akarata azon keresztül nyilvánulhasson meg. Ahogy a festmény a gonosz ikonjává válik, kifordítva a teológia igazságait, úgy tükrözi központosan digitális jelekkel Nergal is a hagyományt, „igaz” és „hamis” kategóriáit egymás maszkjába bújtatva. És hogy van-e tovább? Talán nincs, hacsak nem derül fény újabb árnyékokra.
Pontszám: 10/10
A zenekar Facebook-oldala: Behemoth
