Az újrakezdés lehetetlensége

A New York Times kritikusa „az utóbbi évek egyik legihletettebb, legmerészebb és legegyénibb” operájának nevezte Thomas Adès 2004-ben Londonban bemutatott Viharját. Azonban a darab két évvel ezelőtti Met-es élő előadás közvetítése, majd idei magyarországi premierje kapcsán a budapesti közönség is meggyőződhetett róla, hogy ihletettnek igen, de merésznek nem nevezhetjük Shakespeare remekművének operaadaptációját. Adès inkább a közönségsikert kereste könnyebben befogadható dallamvilágával, nem pedig a műfaj megújítására törekedett.



A zenei alapszövet sokfajta stílusrétegből merít: a partitúrában találkozhatunk a barokk és romantikus operák viharzenéjét idéző részlettel, Ariel szólama helyenként mintha a bel canto bravúr-koloratúráriák paródiáját adná, de felidéződik benne a 19. századi vígoperákból ismert buffo-kettősök hangulata is (Stefano–Trinculo jelenete). A szigetlakók zenei megjelenítését a fafúvósok és a vonósok, míg a királyi udvarét a rézfúvósok uralják. A transzcendens szférához köthető szereplők a magasabb, a királyi udvar tagjainak szólamai valamivel mélyebb fekvésben mozognak. Az olykor musicales hangvételű muzsika nem felszínes, hiszen Prospero töprengései vagy Kalibán lelki vívódásai nem nélkülözik a mélyebb lélektani ábrázolást sem.

Meredith Oakes szövegkönyve főbb vonásaiban érintetlenül hagyta a történetet, kiemelve a cselekmény fő- és elhagyva mellékszálainak jelentős részét. Egyszerűsítette ugyan a szereplők jellemrajzát, de nem fekete-fehér figuráknak mutatja őket. Értelmezésében Prospero kisszerűbb figura az eredeti shakespeare-i hősnél. A színműben ő maga készíti elő a fiatalok egymásra találását, míg Oakes ábrázolásában tragikusan éli meg Miranda és Ferdinánd kibontakozó szerelmét, valamint Ariel szabaddá válását. A varázsló hiába helyeztetik vissza uralkodói jogaiba, Milánóban sem szabadulhat a magánytól.



Ludger Engels szürrealisztikus látomásában egy széthulló világ kellékei elevenedtek meg az Operaház színpadán. Prosperót idősödő értelmiségiként léptette elénk, aki szobatudósként gyűjti az ismereteket a körülötte lévő világról, és közben várja az alkalmas pillanatot a bosszúra. Megjelenésében és viselkedésében semmi sem utal nagy egyéniségre: félelemmel, szorongásokkal teli alakja szürke és hétköznapi. Ariel figurájával kapcsolatban a rendező elsősorban a szellem transzcendens voltát igyekezett kidomborítani: minden jelenetben más jelmezben lép elénk és több alkalommal a zsinórpadlásról belógatva érkezik a színpadra. A nápolyi király és udvartartása a 20. századot idéző ruhákat visel (öltöny, estélyi ruhák).

A rendezés nagy erénye, hogy nem siklott át a filozofikus kérdéseken, hanem a látványvilággal és a beállításokkal érzékeltetni tudta azokat. Engels elsősorban Prospero világtól való elidegenedését kívánta ábrázolni, a kizökkent időt, amit már nem lehet helyre billenteni. Ariellel és Kalibánnal kapcsolatban kérdés marad, hogy tudnak-e majd élni visszanyert szabadságukkal? Az előadás végén felemelkednek a fehér színfalak, és feltárul a hatalmas színpad üres feketesége. A szigetlakók világa kitágul, megszabadulnak kötöttségeiktől, de mindez inkább nyugtalanító, mint felszabadító érzéseket vált ki belőlük. A vizuálisan ügyesen megkomponált színpadképek érzékletesen teremtik meg az előadás alaphangulatát, amely teljes összhangban van a librettóval és a zenével. A rendezés egyszerű utalásrendszerével megkönnyíti a közönség számára ismeretlen darab befogadását.



Franco Pomponi ugyan kissé egysíkúan formálja meg Prosperót, de baritonja végig üzembiztosan győzi szólamát – ami figyelemre méltó teljesítmény. Sajnos azonban a mélyebb regiszterekben kevésbé erőteljes hangját több esetben elnyomja a zenekar. Horváth István Kalibánt énektechnikailag szépen megoldva, kellemes tenorhangon kelti életre. Átgondolt szólamformálása életszerűen varázsolja elénk a „véglény” ellenszenves figuráját. Ferdinándot Balczó Péter az apró lelki rezdülésekre érzékenyen reagálva formálja meg. Fekete Attila kicsit forszírozott hangadással, de a finomabb dinamikai árnyalatokra is gondot fordítva énekli a nápolyi király szólamát. Antonio kényes hangfekvésű szerepét Tarjányi Tamás tolmácsolja gördülékenyen, színészileg és vokálisan egyaránt hatásosan. Élvezetes karakteralakítást nyújt Gábor Géza Stefano és Armin Gramer Trinculo szerepében. Palerdi András basszusa jól érvényesül Gonzagóként, és Haja Zsolt sem okozott csalódást Sebastiánként. Az est nagy meglepetése a budapesti közönség számára kevésbé ismert Szántó Andrea Miranda szerepében. Kellemes hangszínű, hajlékony mezzója végig érzelemgazdagon és kiegyenlítetten szól. Az Arielként fellépő Laure Meloy hangszínét olykor fakónak érezni, de technikai problémák nélkül győzi a koloratúr „tűzijátékokat”, jól visszaadva a szellem játékosságát. Az énekkar ezúttal is nagy profizmussal teszi a dolgát. Halász Péter biztos kézzel irányítja a zenekart, amely szépen megbirkózik a darabbal, de adós marad a hangzásvilág finomabb árnyalásával.

Évad végi nagy feladatként a Magyar Állami Operaház nagy profizmussal valósította meg egy kortárs opera színpadra állítását. Sajnos azonban a darab a következő évadban nem lesz műsoron, és talán nem is kerül már vissza a repertoárba. Noha természetesen külföldi dalszínházakban sem tudnak hosszú évekig műsoron tartani modern darabokat, Thomas Adès operája egy évadnál mindenképpen többet érdemelt volna.