Hollandi visszatért

A bolygó hollandi Wagner egyik legnépszerűbb operája, amely még a zenedráma és a romantikus opera közti határsávban foglal helyet, ahogy a balladaszerű kísértethistória is két világ, a valóság és transzcendens lét határmezsgyéjén játszódik.

Kovalik Balázs Hollandi-rendezése azonban kiragadta a történetet a romantikus kísértethistória keretei közül, kiirtotta belőle a katarzist egy durva, erőszakos világba helyezve a cselekményt. A színpadra állítás Sentára koncentrál: az ő megpróbáltatásai kerültek reflektorfénybe. Hollandi egy kiöregedett operaénekes, a fiatal lány pedig az ő operafelvételei segítségével menekül a durva valóság elől egy maga kreálta fantáziavilágba. Daland maffiózó, aki pénzéhségében lányát is áruba bocsátja. A fonókórus mosógépeket tologatva lép színpadra. Miközben a gépben forognak a ruhák, a háttérben statiszták aerobikoznak. Az asszonyok mindennapi tevékenységüket gépiesen végezve várják haza férjeiket, illetve alakjuk karbantartásával is igyekeznek megfelelni a férfiak velük szemben támasztott elvárásainak. Az érzelmek másodlagosak, mindent a haszonszerzés irányít. Ebből az elgépiesedett, nyomasztó világból kínál Senta számára kitörési lehetőséget Hollandi iránti rajongása.

Senta tragédiája ebben az értelmezésben is az, hogy nem a hús-vér férfiba szeret bele, hanem abba az idealizált emberbe, akinek Hollandit gondolja, hiszen elsősorban az előadásai során készült képeket társítja az imádott férfi személyéhez. Amikor rádöbben, hogy a világot jelentő deszkákon álló hőst, nem pedig a hétköznapi férfit isteníti, nem az illúziókkal való leszámolást választja, hanem az álmok és vágyakozások világába való visszalépést. Hollandi balsorsa pedig az, hogy rajongói nem tudják elválasztani az embert a művésztől, ezért csalódnak benne, ami megakadályozza, hogy emberi kapcsolatot alakítson ki Sentával.

Az énekesek közül mindenekelőtt a két főszerepet megformálót kell kiemelni. A Hollandit alakító John Lundgren erőteljes, szép hangszínű baritonja végig nagy kifejezőerővel szól, miközben színészileg is képes súlyt és jelentőséget adni a címszerepnek. Nagyszerű volt Elisabet Strid Sentája is. A művésznő érzelmekben gazdagon, nagy stílusismerettel énekelt: a Hollandiról szóló ballada fanatikus rajongással, míg a szerelmi kettős mély ihletettséggel szólalt meg tolmácsolásában – magával ragadó vokális teljesítménye pedig nagyszerű szerepformálással társult. A Dalandot alakító Liang Li legnagyobb erénye a szép, érthető német kiejtés, ami jelentős basszus hanggal, határozott színpadi fellépéssel, hiteles alakítással párosult.

A továbbbi szerepekben fellépő három énekes közül kettő halványabban teljesített. Ric Furman kisebb volumenű tenorja nem fedte le teljesen Erik szólamát: a lírai részeket sikerült szépen megoldani, de a nagy drámai kitöréseket nem tudta megfelelően interpretálni. A kormányost megformáló Franz Gürtelschmiednek ugyan szép hangszíne van, ám nem énekelt szép dallamíveket – korrekt teljesítményt nyújtott, de nem kiemelkedőt. Wiedemann Bernadett azonban ideális választás volt Mary kis terjedelmű szerepére. Erős színpadi jelenléte és kifogástalan vokális teljesítménye révén kiválóan interpretálta a rendező által neki szánt karaktert.

A Magyar Rádió Énekkara és a Nemzeti Énekkar ezúttal is érzékletesen, hatásosan szólaltatta meg az opera kórusrészleteit. A megannyi színben pompázó zenekari hangzást ezúttal Michael Bodernnek köszönhetjük, akinek az irányításával kellő lendülettel és drámai erővel kísérték a zenészek az énekeseket.

A következő évben nélkülöznünk kell a Hollandit a Müpában, de bízhatunk benne, hogy legközelebb hasonlóan magas színvonalú előadás keretei között tér majd vissza a Duna-partra a tengerek kárhozott kalóza.