Szeretik a hallgatók

Hogyan kerültél közel a klasszikus zenéhez? Mit ad, mit jelent neked?

Anyai nagymamám mutatott először klasszikus zenei felvételt nekem, ha jól emlékszem, Beethoven 5. szimfóniáját. Arra kért, üljek le nyugodtan fél órára, és hallgassam figyelmesen, majd mondjam el a véleményemet. Megtettem, meghallgattam, és elmondtam, hogy mennyire untam. Biztos rosszul esett neki, de nem tehettem mást, én abban az időben Sex Pistolst és Rolls Frakciót hallgattam. Viszont középiskolás koromban már nem tudtam menekülni, igaz, nem is akartam. Egyik osztálytársamtól megirigyeltem, mennyire jól gitározik. Eleinte kölcsönkértem a gitárját, majd irányított születésnapi ajándékként kaptam egyet. A zene észrevétlenül bújt a bőröm alá.

Melyik műfajt kedveled? Lehet könnyűzene is, akár jazz? Ha jó, vevő vagy rá?

Őszintén megmondom, a jazz távol áll tőlem. Nem értem, nem kap el, és csak nagyon ritkán szórakoztat. Egyértelműen a klasszikus zenét teszem az első helyre. Azon belül pedig főként vokális zenét, operát hallgatok. De ha még tovább kellene szűkíteni, akkor egyházi kóruszenét a 16. századi Angliából. Sajnos arra nincs módom, hogy tervszerűen hallgassak zenét, azaz hogy zenehallgatásra szánjak időt – ezt elviszi az olvasás –, ennek ellenére gyakran és sok helyről ér zene. A pop jöhet, például utazás közben, amikor nincs mód figyelni.

Mondok néhány kifejezést – nem időrendi sorrendben, csak érzésből –, arra kérlek, mesélj arról, hogy mit jelentenek ezek számodra, hogyan kapcsolódnak az életedhez: Traubisoda, Kazinczy-emlékérem, Maraton, Csengery utca, # nobabel, Csibe Kórus.

Szép sor! A Traubisoda a gyerekkoromat, a balatoniságomat jelenti. Édesapám segítségével jött Magyarországra ez az ital, emiatt éltünk Balatonaligán. Nagyon szerettem ott. A Kazinczy-emlékérem már az Esztergomi Ferences Gimnáziumot juttatja eszembe. Nemcsak a kitüntetésre jó emlékezni, hanem arra a pár napra is, amit az országos döntő miatt Győrben tölthettem. Ott tudatosult bennem, hogy akár szerzetes is lehet belőlem. A Budapesti Fesztiválzenekar és a Müpa által szervezett Maraton-koncertek egy rádiós műsorvezető számára olyanok, mint egy sportolónak az olimpia. Élvezem, hogy tíz-tizenkét órán át lehet élőben beszélni, koncertet közvetíteni. A Csengery utcában van a zenei antikváriumom, nagyon jó oda visszavonulni néha, vevők amúgy sem zavarnak. A #nobabel viszonylag friss dolog: Pécsett a Pannon Filharmonikusokkal adtunk négy beavató koncertet tinédzserek számára. Ők a legjobb közönség: nem lehet sumákolni, hazudni, mellébeszélni, hiszen azonnal észreveszik. Bátran, őszintén és informatívan kell hozzájuk szólni, és akkor jó partnerekké válnak. Azt hiszem, ebben az évadban egyszer-egyszer sikerült ezt elérni. A Csibe Kórus a szerzetesi időszakomban volt „A” kedvtelés. Általános iskolásokból szerveztek kórust a Pasaréti templomban, én pedig tíz évet kaptam a kórus történelméből, nagyszerű közösség volt, sokat tanultam tőlük.

Néhány nevet is felsorolok neked, kíváncsi vagyok, róluk mi jut eszedbe: Vilmos atya, William Byrd, Kroó György, Lőcsei Gabriella, Kokas Katalin, Eddie Izzard.

Vilmos atya (Halmai Vilmos) volt az Esztergomi Ferences Gimnáziumban az osztályfőnököm. Őszinte, egyenes jellemű ember, aki kertelés nélkül megmondta a véleményét. Emlékszem, egyszer arra kértem, döntse el ő, szerzetesnek menjek-e, vagy színésznek. Persze nem döntött, csak annyit mondott: „majd kialakul”. Hát kialakult. William Byrd akkor jött a segítségemre a maga négyszólamú miséjével, amikor krízishelyzetbe kerültem. Elméletileg magyar–német szakra készültem fiatal ferencesként, de – az Agnus Dei meghallgatása után – végül úgy döntöttem, minden lemaradásom ellenére zenével fogok foglalkozni. Ezért konfliktushelyzetet is kellett vállalni, de megérte. Kroó György (és még két-három tanár) volt az, aki bízott bennem a Zeneakadémián, Lőcsei Gabriella pedig ugyanezt tette a médiamunkáim elején – mindkettőjüknek hálával tartozom. Amellett, hogy Kokas Katit csodálom, neki köszönhetem az úgynevezett Kaposfest-élményt. Döntő jelentőségű volt a pályám legutóbbi szakaszában, hiszen nem is sejtettem, hogy a klasszikus zenét ennyire közel lehet hozni az emberekhez. És ezt itt most szó szerint is értem. Eddie Izzard – el sem hiszem, hogy a sor végére értem – az a komikus, aki mindig meg tud nevettetni. A nemrég túlontúl fiatalon elhunyt Selmeczi Bori kolléganőm mutatott felvételt róla, azóta is rajongva szeretem.

Nemrég ért véget a Virtuózok ez évi szériája. Hogy érezted magad, hogy tetszettek a produkciók?

A Virtuózok idei évada más volt, mint a többi. Nemcsak látványban, hanem stílusban is, hiszen kötetlenebb formában, de ugyanakkor a zeneiség elvét megtartva zajlott a műsor. Nekem ez óriási segítség, hiszen a kötöttségektől – legyen szó szövegről vagy másról – irtózom, elsősorban az élőszerű szabad beszédet szeretem. Úgyhogy nagy élmény volt lazábban virtuózkodni. Persze a gyerekek előadása nem változott, idén is több olyan fiatalt hallhattam, akit egész egyszerűen irigyeltem a tehetségéért.

Szerinted egy kamaszkorú fiatalhoz hogyan lehet közelebb vinni a klasszikus zenét?

Alapvető – véleményem szerint –, hogy egy kamaszkorú fiatalhoz nem kell közelebb vinni a klasszikus zenét. Semmi kötelező érvényű dolgot nem kell neki mondani. Ha van arra lehetőség, hogy egy kortársát lássa zenélni, vagy csak zenét hallgasson, az már elég. Ha az élmény egyszerű és őszinte, van lehetőség arra, hogy a zene vagy bármi más az ujja köré csavarja. A Virtuózokban pont ezt szeretem: nem az a lényeg, hogy ki nyer, hogy ki mennyi versenygyőzelmet tudhat maga mögött, hanem az, hogy milyen példát ad. Nem véletlen, hogy Hosszú Katinka úszása után sokan úszni kezdenek. Így van ez: ha Gertler Teo hegedül, biztos vagyok benne, hogy sokan szeretnének hozzá hasonlóvá válni.

Hogyan készülsz fel egy-egy Muzsikáló reggel re, koncertközvetítésre?

Változó. Amikor rendesen felkészülök, sokszor más történik, és improvizálni kell. Amikor kevésbé készülök, gyakran hiányzik. Nem lehet kiszámítani. Viszont adás közben olyan lelkiállapotban vagyok, mint amikor a városi forgalomban biciklizem: nem figyelek semmi másra. Ha erre lelkileg és fizikailag képes vagyok, jó adás születik, ha nem, akkor szégyellem magam. Örülök, ha írnak a hallgatók, mert akkor tudom, együtt élnek az adással. A pillanat munkája ez sok-sok készüléssel.

Úgy tudom, újabban sok kortárs irodalmat olvasol. Most éppen mit?

Mindig is sokat olvastam. A kortárs irodalom viszont néhány éve kezdett el vonzani. Könyvkritikák, az egyik kedves barátom, Rostás Eni javaslatai alapján választok újakat, de előfordult már az is, hogy egyszerűen egy könyvborító miatt olvastam el valamit. Talán épp így lehetett Kim Leine Kalak és A Végtelen-fjord prófétái című könyveivel. Nehezen tudtam szabadulni a hatásuktól. Nemrég fejeztem be Mathias Énard Iránytű című könyvét. Nem adta magát könnyen, de volt, hogy lemondtam programot, mert inkább olvasni akartam.

Hogyan indult a #szeretnekahallgatók sorozat, minek, kinek köszönheted az ötletet?

A zenei stand-up ötlete a Bartók Rádióban és a Kaposfesten kristályosodott ki. A végső lökést az adta, hogy az egyik konferálást követően Frankl Péter odajött hozzám, és megkérdezte, miért nem csinálok ebből önálló műsort, szívesen eljön zongorázni. Ezután ültem le Bolyki Györggyel, a Kaposfest igazgatójával, hogy nem vállalná-e a produceri szerepet. Fantáziát látott benne, így azóta elindult a maga útján. A #szeretnekahallgatók a stand-up első évadának a címe. Év végén el is búcsúzom tőle, 2019-ben pedig jön az új.

Nem gondoltál arra, hogy a sok szöveget, ami dől belőled, formába öntve le kellene írni?

Nem, erre nem. Vannak nálam sokkal tartalmasabban, mélyebben gondolkodó emberek, írják le ők a saját szövegeiket! Sokkal jobban járunk.

Mik az aktuális feladataid? Vannak távolabbi terveid, amikről szívesen mesélsz?

Több új tervem is van. Folyamatosan dolgozom az új stand-upon, szeretnék új műsort készíteni a Bartók Rádióban, saját angol nyelvű podcastot indítani, és mivel rendszeresen fallabdázom, szeptembertől versenyeken is indulok majd. Elsőre ennyi jut eszembe.