Zeneünnep

A rendezvényfolyam struktúrája hamar kialakult: tizenegy hangverseny, felváltva a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben és a Fesztiválszínházban, jutányos áron. Ehhez jöttek az ingyenes események, az előadóteremben vetített programokon kívül további élőzene-hallgatásra is alkalmat kínálva: az Üvegteremben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói játszottak.

A bőség adott volt, a zavarával azonban nem kellett küszködni, ki-ki tetszése szerint válogathatott egyéni ízlése és igényei szerint: kedvenc műveket vagy épp számára ismeretleneket kívánt meghallgatni, folyamatosan vagy több-kevesebb szünet beiktatásával. Mindenki nyert tehát – sőt még azok is, akik csak a távolból vettek részt a Müpa rendezvénysorozatából, hiszen a rádió élő adása végtelenítette a hangversenytermek befogadóképességét. De aki már járt ilyenkor a Müpában, tanúsíthatja, hogy egészen kivételes élmény a nyüzsgés, amelynek résztvevői mind zenehallgatásra érkeztek. Ilyenkor ügy a komolyzene, ráadásul személyes ügy, ami egyszersmind élmény, tehát hosszú időre maradandó nyomot hagy az emlékezetben.

Nem véletlen, hogy minden maratonnak vannak olyan „hosszútávú” hallgatói, akik mind a tizenegy hangversenyt végigülik. Őket a zárókoncerten megtapsoltatja Fischer Iván – s itt nem a szereplés, a feltűnősködés a fontos, hanem az ilyen teljesítmények elgondolkoztatják a szerényebb hallgatókat is. Lehet-e győzni figyelemmel a zenéket, képes-e ennyi élmény befogadására az ember? Ilyen és hasonló kérdések vizsgáznak a gyakorlatban, s e próbákból mindenki győztesként kerül ki. Ki-ki a maga súlycsoportjában.

Gyorsan elkeltek a jegyek, a kisebb kapacitású Fesztiválszínház hamarabb telt meg, de alig voltak üres helyek a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben is, ahol olyan közreműködőket köszönthettünk, akiket a koncertévadokból ismerhetünk, s főként akikkel kisebb-nagyobb gyakorisággal ismét találkozhatunk.

Kézenfekvő volt a szimfóniákat sorban műsorra tűzni – így lett az első koncert főszereplője a Concerto Budapest, Keller András vezényletével. A fél 11-es kezdés nem túl korai olyan együtteseknek, akik matinékoncerteken is játszanak – a vegyes összetételű matinéközönségnek azonban még szoknia kellett a zenehallgatás íratlan szabályait. Egy-egy tétel figyelmes végighallgatása után lazítás következett, fegyelmezetlenséggel, ami csak azért kártékony, mert akadályozza az előadókat a kompozíció ciklikus egységének megteremtésében és abban, hogy a következő tétel hangulatába beleélve magukat, az érzelmi tartalmakat meg tudják (meg akarják) osztani a hallgatósággal. Ilyenkor lehet értékelni a törzsközönség nagyobb empátiáját.

A Győri Szimfonikus Zenekar kellemes meglepetést okozott a II. szimfóniával. Engedelmes hangszere volt a dirigens Berkes Kálmánnak, érződött, hogy egyazon elképzelés szolgálatában játszik valamennyi zenész. Együtt formálták meg különböző léptékekben a szólamukat, s hozták létre azt az arányos hangzást, amelyben mindig minden a helyén van, a dallamok szárnyalnak, a kíséretek pedig többdimenziós érvényesülésüket teszik lehetővé.

Brahms halálának centenáriumi évében a MÁV Szimfonikus Zenekar négy CD-n örökítette meg más szimfonikus művek társaságában a négy szimfóniát. Most a III. szimfónia jutott nekik – s talán e felvétel iránti nosztalgia is megmutatkozott abban, hogy régi arcokat is felfedezhettünk a játékosok sorában. A karmesteri pulpituson Csaba Pétert, az együttes művészeti vezetőjét köszönthettük.

Idén Kovács János vezényelte a Nemzeti Filharmonikusokat a maratonon, műsorukon a IV. szimfóniával. 17 órára már belejött a közönség a zenehallgatásba – a figyelmesebb publikumnak jobb játszani, erősebben működik az az energia, amely egyetlen áramkörbe kapcsolja az előadókat és a hallgatóságot. És ez csak fokozódott: a Pannon Filharmonikusok idén is Vass András vezényletével szerepelt, műsorukon a D-moll zongoraverseny- nyel, amelyet novemberben Gérard Korsten vezetésével, Bogányi Gergely szólójával Müpa-bérleti koncertjükön is megszólaltattak. Most Várjon Dénes volt a szólista, aki a klasszicizáló Brahms formaművészetének keretei között főként a meghitt-bensőséges és lírai mozzanatokkal gyönyörködtetett. A zenekar előadásában mindvégig érezhető volt a játéköröm.

A Budapesti Fesztiválzenekar meglepetéskoncerttel készült, bár rendszeres hallgatóságának már nem meglepő, hogy hangversenyeiken a hangszeresek dalra fakadnak, kórusműveket dalolnak kristálytisztán, érzékeny-szép előadásban. A zárószám Fischer Iván meglepetése, Arnold Schönberg átiratában Brahms G-moll zongoranégyesének a zárótétele volt. A műsor többi részének összeállításában a közönség is közreműködhetett. Fischer Iván ezzel a zenekar Brahms-repertoárjának perfekt tudását demonstrálta.

A Fesztiválszínházban a H-moll klarinétötöst a Budapesti Fesztiválzenekar művészei, a B-dúr szextettet a Kelemen Kvartett Maxim Riszanovval és Kokas Dórával szólaltatta meg. Rados Ferenc két ritkán hallható opuszt tűzött műsorra (a késői Nyolc zongoradarabot és a Változatok egy Schumann-témára címűt). Aránytalanul kevésnek tűnt az idő Brahms vokális zenéjének felidézésére, annál is inkább, mert Szabó Soma vezényletével a Cantemus Vegyeskar éneke megunhatatlannak tűnt. S ennyi jó nem kevés. A folytatás jövőre érkezik.