„Nem szeretem a Kodály országára hivatkozást”

Minden felnőttben ott él a gyerek, de mitől lesz egy együttes kifejezetten gyerekzenekar? Mik a kritériumok?

Szerintem sokan tévesen – és kártékonyan – úgy határozzák meg ezt a dolgot, hogy bárminek, amit gyerekeknek szánunk (játéknak, szövegnek, kulturális tartalomnak), butuskának, gügyögősnek kell lennie. De ez nincs így. Nálunk elsősorban a témaválasztásban, illetve poénos zenei megoldásokban nyilvánul meg a kicsik felé irányuló szándék, de semmiképp sem az együgyűségben. Ha megnézed, a magyar gyerekzene „Csomolungmája” Gryllus Vilmos, utána egy nagyobb szünettel következik Halász Judit, őt egy óriási szakadék követi, és egy-két jobb pillanatot elkapó zenekaron kívül az egész műfajt átszövi a túlcukiskodás vagy épp a túlokoskodás. Pedig a gyerekek nem hülyék, csak játékosak, és nagyon nyitottak: nekik számtalan olyan dolog varázslatos még, ami nekünk természetes. Mi már nem esünk hanyatt egy helikoptertől, egy két–tíz éves kor közti srác el van ájulva tőle. Ahogy a nínóautótól vagy a mozdonyoktól is. (Bár van, aki egész életében vonatokat bámul – láttad a Trainspottingot?) A gyerekek felfedezik a világot, és mi az ő kalandos útjukat követjük zeneileg és a szövegeinkkel is.

Azt is tapasztalom, hogy van olyan fülbemászóbb fajtájú popzene, amit nem gyerekzenekar írt, a kicsik között mégis óriási népszerűségnek örvend. Számtalanszor hallottam a „Két kicsi legót” és a „Nézését meg a járását” csilingelő hangon szárnyalni a suli folyosóján. Ehhez képest az élő hangszerek változatos használata, a többszólamú éneklés, a profi hangszeres játék és a képszerű szövegek nem szenvednek „versenyhátrányt”?

Nem szűkíteném le a kört egyszerű és bonyolult kategóriájára. Mert nem szabad sem egyszerű, sem bonyolult zenét játszani – zenélni kell! Nekünk is van olyan dalunk, ami nem összetettebb, mint a „Nézését meg a járását”, a hangvétel azonban teljesen más. Egy Halász Juditot is elő lehet adni presszósan egy szál szintivel úgy, hogy felforr az agyad attól, ahogyan az megszólal, meg elő lehet adni bőgővel, gitárral, emberséggel és érzéssel is. Az előadás stílusától függ, hogy mennyire emberi a produkció. A „Nézését”-tel is a hangzás a legnagyobb baj. Én például magyarnóta-kedvelő vagyok, imádom, ha egy cigányzenekar húzza, ha szól a cimbalom-bőgő-hegedű – lenyűgöz az a felszabadult játékosság, ami abban megszólal. A magyar nóta szintetizátoron reprodukálhatatlan, a saját hangzása felülmúlhatatlan. Azt nem gondolom, ez a gyerekzenére is feltétlenül igaz, mert a modern zene is képes jó gyerekzenét létrehozni – abban viszont biztos vagyok, hogy így az előadás során elvész a varázs, az intimitás és a játékosság, ami épp a gyerekkor lényege volna. És ehhez a fajta zenei spontaneitáshoz kell az élő hangszeres megszólalás.

Egy gyerekzenekarnál kikerülhetetlen a kérdés, hogy milyen arányban áll benne a szórakoztató és a nevelő szándék.

A nagyon nyilvánvalóan felszólító módban írott dalok nem szerencsések, mert kilóg a lóláb. Akkor látszik, hogy a művész meg akarja mondani nekünk, hogy mit csináljunk, az felnőtteknél sem sül el jól, nemhogy gyerekeknél. Ha viszont a sztoriba van beágyazva, beleszőve valamiféle tanulság, akkor jó eséllyel megmarad a srácok emlékezetében. A Nínó, nínó, nínó című dalunkban a szám közepén elhangzik a három segélyhívó telefonszám, de nem ez a dal fő témája, csak be van illesztve az elmesélt történetbe. Általában a gyerekeknek is, de a felnőtteknek különösen fontos, hogy képszerű szövegeket írjunk. Ami nem vizualizálható, azt nehéz megtanulni.

Ma minden sarokra két gyerekzenekar jut, ami erős kontraszt a Halász Judit–Gryllus-testvérek „egyeduralmával” szemben. Melyik a jobb, ez a sokszínűség vagy a „nagy öregek” képviselte állandóság?

Szerintem ez a felállás teljesen analóg azzal, ami a popzene/könnyűzene vagy a média egyéb területein történik. Aki a nyolcvanas évek végéig valamely területen megalapozta a hírnevét és szakmai tekintélyét, az ha akarja, ha nem, élete végéig ikon marad. Én nem vagyok az a nosztalgiázós típus, nem szoktam mantrázni, hogy régen minden sokkal jobb volt, de az igaz, hogy az általam egyébként gyűlölt, de legalábbis visszataszítónak tartott TTT-rendszernek volt egy előnye is: ugyan sok ilyen-olyan tehetséggel bíró ember nem kaphatott nyilvánosságot, aki viszont kapott, az biztos, hogy kulturális értelemben komolyan vehetőt tett le az asztalra. A hetvenes évek magyar popzenéje világszínvonalú volt, gondoljunk csak a Piramisra, az LGT-re, Máté Péterre vagy mondjuk a Bergendyre, és ez is ennek a rendszernek a következménye volt. Mondjuk ki: szarokat nem engedtek képernyőre. Most más a helyzet, akárki alapíthat együttest, gyerekzenekart is. Helyenként már-már alapvetésnek számít, hogy ha valaki nem volt elég sikeres/ügyes/tehetséges/tökös rock and roll zenész, akkor inkább csinált gyerekzenekart, hátha az meghozza az áhított elismertséget.

A mi házunk táján nem erről van szó: én szerencsére a popzene terén letettem valamit az asztalra, mondhatni azóta is abból élek. Engem az öt saját gyerekem és a gyerekzenékkel kapcsolatos hiányérzetem motivált. Nagy a piaci hiátus ebben a műfajban, és sok igényes szülő elkámpicsorodik, mert nem akarja gagyira vinni a gyerekét. Nálunk igazi muzsikálás van, organikus a zene és folyamatos játék a szövegekkel. A Czutorborsók mégsem atavisztikus jelenség, mert az akusztikus szólamok mellett ott vannak a modern groove-ok és a beatbox is. Ha egy az egyben Halász Judit-hangzásban játszanánk, az baj lenne: 2018 van, nem 1978.

Ki lehet „alkalmas alany” arra, hogy gyerekzenekart alapítson?

Nagyon egyszerű: aki jóféle zenét tud csinálni felnőtteknek, az azt tud írni a gyerekeknek is. Nézd meg Bródyt, a mai napig ő a legikonikusabb magyar szövegíró, nemzedékek nőttek fel a dalain meg a gyerekdalain is. Olyan van, hogy zenei tehetség meg előadói tehetség – aki muzsikusként és előadóként tehetséges, az tulajdonképpen tud jót vagy használhatót csinálni, ha foglalkozik a dologgal, és belemélyül. Az önazonosság fontos.

Kijelenthető, hogy csak az képes jó gyerekzenekart csinálni, aki maga is szülő?

Nem gondolom. Az igaz, hogy úgy általában az emberismeret terén nagyon nagy előny, ha közelről láthatod, hogyan alakul ki és fejlődik egy emberi lény gondolkodása, hogyan eszmél rá a világra. Ha erre a folyamatra figyelsz, olyan ismeretekre teszel szert, ami mással nemigen pótolható. Van körülöttem sok érzelmileg intelligens gyermektelen ember és érzelmileg pokróc gyerekesek is. A jó gyerekzenekar kérdése inkább az alkotói érzékenységgel függ össze. Azzal, hogy nem hivalkodni, brillírozni akarsz, mint egy kamaszállapotban megragadt, nagyra nőtt óvodás, hanem a gyerekekre hangolódva alkotni. A technikai tudás mindig csak eszköz: ha ez kerül a középpontba, pláne egy gyerekműsorban, az egyfajta infantilis megrekedésről árulkodik.

Szimfonikus zenekarok körében is népszerű a kisgyerekeknek szánt programok összeállítása. A gyerekek viszont még nem „címkézik fel” a zenét komoly és könnyű kategóriákra. A zenének ezek a „fajtái” mikor kezdenek el tudatosulni a gyerekekben?

Akkor, ha azokkal a kollégákkal, akikkel a zenei nevelés kérdését társadalmi szerepvállalásunknak tekintjük, fáradhatatlanul toljuk ezt a szekeret, és verjük az asztalt a megfelelő helyeken, hogy tessék a tantervet átalakítani. Nem szeretem a Kodály országára hivatkozást, mert én is abban nőttem fel, és kész szerencse, hogy egyáltalán zenész lettem. Ami az énekórákon van, az baromira nem élményalapú – ami pedig nem élményalapú, azt a gyerek nem fogja megtanulni. És ha a tehetséges gyereket sikerül az intézményesített művészetoktatással elijeszteni, akkor mi lesz vajon a többiekkel? Majdnem megutáltatták velem a komolyzenét is, azt pedig sikerült is elérni, hogy végképp irtózzak a népzenétől. Amikor gyerekként azzal szembesülsz, hogy neked az AC/DC tetszik, de a szolfézstanár csípőből kijelenti, hogy az szar, mert a Kis kece lányom az igazi, és táncházba rángatnak nyenyerét hallgatni, miközben te halálra unod magad, mert legszívesebben a Moby Dickre mentél volna, akkor garantált lesz az életed végéig tartó viszolygás.

Nagyon sok jó nemzetközi példát látni: ott vannak a skandináv országok vagy Amerika – meg lehet nézni, milyen nagyra nőtt a zeneiparuk. Svédország zeneipari összbevétele nagyobb, mint a Volvóé. Eleve komolyan veszik a dolgot, és értő közönséget nevelnek, az meg kitermeli magából a zenei véleményvezéreket és végső soron a jó zenét is. Ha ramaty a zeneoktatás, nincs igényes közönség sem – az pedig nem azért kell, hogy mindenki tudjon Für Elise-t játszani, hanem hogy legyen jó zene egyáltalán! Ezért kell az élményalapú oktatás. Tehát ha a gyerek az első gitáróráján azt mondja, hogy neki épp a „Nézését meg a járását” a kedvence, akkor a zenetanárnak kutya kötelessége megmutatni, hogyan kell azt eljátszani. Mert ezen a dalon is sok mindent meg lehet tanítani, három akkordot például, a párhuzamos mollokat, a ritmust stb. És akit így tanítanak meg zenélni, az törvényszerűen elkezd majd magától, és teljesen tisztán érdeklődni népzene és komolyzene iránt. De nem azért, mert azt mondták neki, hogy azt illik jó zenének tartani.

Te öt gyermek édesapja vagy. Az is szép kihívás lehet, hogy eltaláld öt különböző személyiség ízlését, pillanatnyi hangulatát – de egy koncerten százötvenét kell. Hogy lehet tartósan magadra vonni ennyi zsizsegő babszem figyelmét?

Nálunk három frontember és két kísérő van a zenekarban, a Kresz Géza-koncerteken a basszer és a beatboxos kolléga a kukások, mi hárman pedig a közlekedési táblák vagyunk a színpadon. A három frontemberből pedig én vagyok a leggyengébb. Köles Eliza a maga lendületes csajosságával, cserfességével sokkal jobban vonzza a figyelmet, Pálfy Zsolt meg huszadik éve csinál gyerekműsorokat, óriási rutinja van. Azt viszont már eltanultam tőlük, hogy a gyerekeknek állandóan feladatokat kell adni és a zenélésbe bevonva folyamatosan mozgatni kell őket, különben elvesztik az érdeklődést.

Mi a különbség a hatásban-reakcióban, ha nő énekel egy gyerekzenekarban, és ha egy férfi?

A „felnőtt zenére” ez nem vonatkozik, de úgy látom, hogy gyerekeknek szánt muzsika esetén egy férfi bárhogy is énekel, a hangja nem tudja közvetíteni azt a meleg kerekséget, amely a női hangokban ott van. Az erős női jelenlét, az anya ölelő hangja a gyerekeknek egyébként is vonzóbb, de ha ezt egy férfi próbálja meg utánozni, az finoman fogalmazva is furcsának tűnik, a gyerekek szemében-fülében pedig teljesen hiteltelen. Mindenképp kell a női hang egy gyerekzenekarba. Nem véletlenül énekeltet Gryllus is sokszor lányokkal a felvételein.

A gyerekeid milyen zenét hallgatnak? Terelgeted a zenehallgatási szokásaikat?

A felnőtt gyerekeim már olyat hallgatnak, amilyet akarnak – legtöbbször nem is tudom, hogy milyet, sokszor pedig olyanokat, amik az én energiáimat teljesen leszívják. Mondjuk, sosem tiltottam meg nekik semmit, úgyhogy az én fiam biztos nem miattam lesz metálos, popper vagy komolyzenész. Az öt és fél évesem hazahozta az oviból a Gangnam Style-t – ami a maga műfajában egyáltalán nem gagyi – és olyan nyilvánvaló blődségeket is, mint az Apple Pen című „klasszikus”. A kétévesnek, Miksának még semmilyen zenei előítélete nincs, de a Gangnam Style-t ő is kifejezetten szerette, pelusozásnál kiakadt szemekkel fülelt rá. Magunktól nyilván nem tennénk be ilyen zenét, de ha szülő az ember, megtanulja, hogy van az a hiszti, amikor már inkább a Gangnam Style…

Hogyan hat vissza önmagadra és a „nagyoknak” szánt zenédre, művészetedre az, hogy gyerekeknek is zenélni kezdtél?

Nem valami nagy hatásról, inkább egy felismerésről tudok beszámolni, méghozzá egy olyan jelenség kapcsán, ami ellen korábban hevesen tiltakoztam. A popzenei szcénában nagyon sikeres barátaim vallják és vállalják önmaguk és kollégáik előtt is, hogy szerintük aki sikeres popdalt akar írni, annak úgy kell közelítenie a dologhoz, mintha gyerekdalt írna. Sajnos vagy nem sajnos, de fontos a könnyedség és az egyszerűség. Eddig ezt mereven elutasítottam, amióta viszont gyerekzenekarom van, én is belátom, hogy bizonyos értelemben a felnőtteknek is gyerekdalokat írunk.