„Kiráz a hideg a manírtól, a felesleges sallangoktól, és ódzkodom az öncélú szerepléstől is. A minimum, amivel tartozom a közönségemnek, hogy ne hazudjam magam másnak, mint ami vagyok” – vallja Szőke Nikoletta, a nemzetközi jazzszíntér egyik legkeresettebb hazai énekesnője, akivel a montreux-i első helyezés és tizennégy évnyi kemény munka után sem szaladt el a ló.
Édesapád cimbalmos, de a családod több zenésszel is büszkélkedhet. Eleve zenei pályára készültél, vagy szóba került azért más alternatíva is kezdetben?
Egyáltalán nem terveztem, hogy erre a pályára lépek, de úgy alakult, hogy én lettem az első nő a családban, aki zenélésre adta a fejét. Zenész roma családból származom, ahol az volt a megszokott, hogy a férfiak muzsikálnak, a nők pedig a háztartással, a gyermekneveléssel foglalkoznak. Zeneiskola helyett testnevelés tagozatos osztályban kezdtem, noha kórusba már egész fiatalon kötelező volt járnom, mert az énektanárom elég korán kiszúrta, hogy van affinitásom az énekléshez. Később külkereskedői képesítést szereztem, és meglehetősen későn, 2002-től kezdtem meg jazzénekesi tanulmányaimat
Winand Gábornál, mellette pedig két évig latin éneket is tanultam feleségétől,
Elsa Vallétól.
Ha mestereidről kérdeznek, te rendszerint Winand Gábor jazzénekes-zenészt emeled ki. Milyen pluszt adott ő hozzá a szakmai fejlődésedhez?
Általa a szakma olyan oldalát ismerhettem meg, amelyre más tanár mellett aligha nyílt volna lehetőségem. Igazi multitalentum, kitűnő szaxofonos és fuvolista, zseniálisan improvizál, egyedi módon közelíti meg az éneklésben rejlő lehetőségeket. Énekesként hangszeres fejjel gondolkodik, vagyis úgy képezi le a dallamokat az agyában, ahogyan azokat hangszeren játszaná el. Egyébként Szakcsi Lakatos Róbertre is példaképemként tekintek, ő a férjem,
Barcza Horváth József gyerekkori barátja, innen tehát az ismeretség. A
Szőke Nikoletta Quartetben 2002-től zenélünk együtt, szólistaként és kísérőként egyformán erős, évről évre egyre többet tanultam tőle. Zenei testvéreknek hívjuk egymást, ugyanis mindketten nagy érzelmeket viszünk az előadásainkba, szívvel játszunk – mindketten szentimentális alkatok vagyunk.
Ha már a férjedet, Barcza Horváth Józsefet, a Szőke Nikoletta Quartet nagybőgősét említetted, adódik a kérdés: előny vagy hátrány, ha családtagok egyazon formációban működnek együtt?
Egyértelműen előny! A férjem nem azért a producerem, mert összeköt bennünket a házasság és a két gyerek, hanem mert óriási tapasztalattal rendelkezik. Rengeteg zenésszel dolgozott már együtt, különböző műfajokba kóstolt bele – ezeknek köszönhető, hogy képes kívülről látni a produkcióimat. Rendkívül ösztönös énekesnek tartom magam, jól jön tehát, ha van mellettem valaki, aki a dolgok racionális oldalára is képes rávilágítani. Míg én órákig töprengek azon, hogy egy-egy nekem írt dallal miért nem érek el átütőbb sikereket, addig ő egyből rávágja: te nem ez vagy, nem passzol a személyiségedhez!
A rólad és koncertjeidről megjelent kritikák között egyetlen negatívat sem találtam. Bobby McFerrin csak egy azon művészóriások közül, aki közös fellépésetek után az egekig magasztalt, itthon a magyar jazz első számú dívája jelzővel illetnek. Gondolkodtam, vajon mi lehet a titkod. Imént említetted az ösztönösséget – ez lenne az?
Minden dallammal és hanggal a tartalmat igyekszem alátámasztani, technikailag és szakmailag a tudásom legjavát kívánom nyújtani, de az ösztönösség, az érzésvilágom közvetítése szerintem mindennél fontosabb. Hosszú idő telt el, amíg eljutottam odáig, hogy képes legyek magamnak megengedni a teljes felszabadultságot, a maximális átlényegülést. Az, hogy ma már teljes mértékben fel merem vállalni és le merem csupaszítani önmagam, sok vívódás eredménye. Meglehetősen visszafogott vagyok, a családomtól konzervatív nevelést kaptam, és noha nem járok templomba, erős hitű embernek tartom magam. Időbe telt, amíg megengedtem magamnak, hogy megéljem a nőiségemet a színpadon. Nehézséget okozott a bennem lakozó szenvedélyes énem szabadjára engedése is.
https://www.youtube.com/watch?v=-c1rSEq6DIc
Nyilatkoztad is korábban, hogy előadóként egyáltalán nem akarsz másnak tűnni, mint aki emberként vagy.
Igen, mert azt vallom, hogy Szőke Nikoletta, a magánember kézenfogva kell hogy járjon azzal, aki ugyanezen a néven színpadra lép. Tudatosan figyelek arra, hogy a reflektorfényben mindkettő megjelenjen. Kiráz a hideg a manírtól, a felesleges sallangoktól, és ódzkodom az öncélú szerepléstől is. Vannak, akik fáradságos munkával keresik meg a koncertemre kiadott pénzt, talán hónapokig készülnek arra, hogy szépen felöltözzenek, és elmerüljenek a zenémben, éppen ezért érzem kötelességemnek, hogy őszinte legyek azokkal, akik időt szentelnek rám. A minimum, amivel tartozom nekik, hogy ne hazudjam magam másnak, mint ami vagyok. Elsődleges célom, hogy szórakoztassak, hogy egy-két órára elrepítsem a publikumot egy általam ismert világba, oda, ahol maguk mögött hagyhatják a gondjaikat.
A 2005-ös Shure Montreux International Jazz Voice Competition első díja téged is nagy magasságokba repített. Milyen kapukat nyitott meg számodra ez az elismerés?
A montreux-i versenygyőzelem kétségkívül jó ajánlólevél, általa pozitív előítéletet építhetsz magad köré. Ettől persze még nem biztos, hogy minden úgy alakul, ahogyan elképzelted, azonban ha e-mailt küldesz egy kiadónak, legalább válaszra méltatnak. Sikerült elérni, hogy a formációimmal komoly fesztiválokon szerepelhessünk, hogy megbecsült zenekarként tekintsenek a nevemet viselő quartetre, hogy kellőképpen promotáljanak, és hogy végre előnyös idősávban léphessünk színpadra. Sokan hihetik, hogy egy efféle elismerést követően könnyű boldogulni, márpedig ez nem igaz. Montreux után nem dőltem hátra, nem ücsörögtem a babérjaimon –
jobban
dolgozott bennem a megfelelési kényszer, mint előtte valaha, mert úgy éreztem, hogy meg kell szolgáljam a svájci zsűri belém vetett bizalmát.
Nem elég, ha egy előadóművész kiválóan teljesít, hogy olyan skillek birtokában van, amelyek unikummá teszik, a külső megjelenésre is nagy gondot kell fordítania, mondván: a külcsín és a belbecs együtt képez „eladható terméket”. Korunk zenei piaca erőteljesen ezt sugallja. Egyetértesz ezzel?
Én azt vallom, hogy mindig akkor vagy jó, ha a kinézeted passzol az egyéniségedhez. Az önazonosság és a kisugárzás rettentően fontos. Ha valaki kopasz és kétszáz kiló, de mindez illik az imidzséhez, akkor a közönség idővel el fogja őt fogadni úgy, ahogy van. Kell hogy a külcsín alól a megfelelő tartalom is felragyogjon, különben az egész nem lesz más, csak egy lufi, ami bármikor könnyen kipukkadhat. Hosszú távon nem lehet rá építeni. Hiába a nagy felhajtás, egy-egy csodás fotósorozat, ha a személyiségeddel képtelen vagy megfogni a közönséged.
Te három formációval loptad be magad a közönség szívébe. Énekelsz a Szőke Nikoletta Quartetben, a „B" Verzió Projektben, és ha ez nem volna elég, akkor ott van még a Balázs Elemér Group is. Milyen zenei elemekkel operáltok e zenekari felállásokban?
A Quartet előtt trióban, kamarafelállásban léptem fel Oláh Szabolccsal és a férjemmel. Mainstream jazzt játszottunk, a
Golden Earrings debütáló lemezemet közösen készítettük. A 2009-es japán szerződéssel jött az
A Song for You című albumom – ez már lírai, melodikus dallamokkal fűszerezett quartetfelvétel volt.
Mivel az első fellépéseimet r’n’b számokra építettem, úgy gondoltam, jó lenne, ha létrehoznánk egy olyan felállást is, amelyben lehetőségem nyílik arra, hogy ezt az oldalamat újra megmutathassam. Megalakult hát 2011-ben a "B" Verzió Projekt, mellyel egyértelműen a fiatalokat kívántuk megszólítani. A zenekar fókuszában a játékosabb modern r'n'b, a hip-hop, a jazz és ’60-as, ’70-es évekbeli funk zenéből táplálkozó saját szerzemények álltak.
A Balázs Elemér Grouphoz közel négy éve csatlakoztam, amelyben szintén egy új oldalamat mutathatom meg, hiszen egész más a zenei világ, mint amiket a saját formációmmal csinálunk, valamint szövegíróként is részt veszek az alkotásban. Két albumunk is született, legutóbbi,
Örök szerelem című lemezünket a napokban Fonogram-díjra is jelölték.
Hogy az idősebbek nagyobb érdeklődést tanúsítanak a jazz iránt, azt megértem, hiszen ők még éltek abban a korban, amikor e zenei stílus forradalminak számított, de mi a helyzet a fiatalokkal? Hogy látod, mennyire érdeklődő az Y generáció a jazz iránt?
Pozitív változásokat tapasztalok, a műfaj aurája egyre többeket fog meg. Kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy bevonzzuk a fiatalokat is, hiszen bennük van a jövő. Ha most nem szerettetjük meg velük a jazzt, tíz év múlva nem lesz közönségünk. Meg kell mutatni nekik, hogy ez a műfaj nem valami őskövület. Most ott tartunk, hogy koncertjeinken fele-fele arányban vannak jelen idősek és fiatalok. A mai generáció vevő lett a jazz nyújtotta életérzésre és hangulatra, no meg a jammelésre.
A fiatal rajongók számának növeléséhez a Takács Nikolasszal közös 2015-ös projekt is közrejátszhatott. Te a jazz útját járod, ő a popét, így hát felmerül a kérdés, hogy hogyan kerültetek egymás szakmai látóterébe?
A szálak egészen a férjemig vezetnek – Nikolast az ő révén ismertem meg azután, hogy a
Boldoggá tenni című videoklipjén dolgoztak együtt, amelyben a férjem nagybőgősként működött közre.
Nikolas kétségkívül hazánk egyik legzseniálisabb popelőadója, kellemes hangszíne van, és úgy gondoltam, érdemes lenne megpróbálni a közös munkát. Kiderült, hogy hozzám hasonlóan szerény, hitelességre törekvő, visszafogottabb típus, közel áll a szívéhez a jazz, és remek showman. Az összhang az első pillanattól kezdve megvolt köztünk – ritka ez két külön úton járó szólista esetében. A
Citromfa és a
Just the Way You Are videóink tavaly májusban kerültek fel a YouTube-ra. A Müpában tartott februári koncertünkön a mainstream jazz örökzöldjei, popdalok és a magyar népzene gyöngyszemei csendültek fel – gondolkodunk újabb közös fellépésben és új lemezt is tervezünk.
https://www.youtube.com/watch?v=LimYI-IzrfQ
Ne menjünk el a Sárik Péter Trió által megálmodott Jazzkívánságműsor mellett sem, amely április óta része az életednek.
A
Jazzkívánságműsor-koncertsorozat az ország egyik legnépszerűbb jazzeseménye. Sárik Péterék nemrégiben megkerestek azzal, hogy lenne-e kedvem csatlakozni hozzájuk. Örömmel mondtam igent, ugyanis nagyon tetszett a koncepció, miszerint a közönség kedvenc dalait dolgozzuk fel jazzközpontú stílusban. Április 15-én debütáltam velük a Jazz Liget színpadán.
Tizennégy év kemény munka, számos elismerés, hazai és külföldi fellépés áll mögötted, ráadásul családanya is vagy. Emberpróbáló feladat ez így együtt, mégis amikor a hivatásodról beszélsz, csillog a szemed, láthatóan sosem merül le az akkumulátorod. Hogyan lehet az előadóművészi pályát úgy csinálni, hogy az ember ne égjen ki?
Hogy nem égtem ki, annak talán az lehet az egyik oka, hogy nagyon szeretem, amit csinálok. Beleadom a lelkem. A fellépésekre sosem hakniként tekintek, komoly felkészülés előzi meg mindegyiket. A kiégés elkerülése céljából tudatosan fordulok olyan intenzív elfoglaltság felé, amelynek nincs köze a zenéhez. Borzasztóan kimerít, amikor a szellemi fáradságomhoz nem párosul fizikai igénybevétel, ezért az utóbbi időben igyekszem a testem is megdolgoztatni különböző kardió edzésfajtákkal.
Idővel megtanultam nemet is mondani. Ha minden felkérést elvállalnék, a közönség egy unott előadót látna a színpadon, olyat, akit csak a kényszer hajt. Idáig nem szabad eljutni, és nem szabad azt hinni, hogy ez a szakma az árufeltöltéshez vagy a szalagmunkához hasonló mechanikus művelet. Pontosan annyit vállalok, amennyit maximálisan tudok teljesíteni. A száz százalékos teljesítménnyel nem csupán a közönségnek, hanem önmagamnak is tartozom.