A zene mint tömegsport

A hangtechnika fejlődésével mára eljutottunk oda, hogy nem szükséges mindenképpen nagy költségvetéssel, nagy stúdióban felvenni egy lemezt. Ha nincsenek különleges igények, különleges hangszerek, amelyek rögzítése még ma is komoly eszközparkot és szakértelmet kíván, a felvétel és a keverés megoldható egy számítógéppel, egy-két speciális eszközzel és némi szoftverrel. Ha ügyes kezek és éles fülek üzemeltetik, hihetetlen eredmény születhet akár a dolgozószoba sarkában is. És ha a lehetőség adott, jelentkező is adódik szép számmal, aki él vele. Ma már rengetegen zenélnek otthon, hobbiból, és köztük nem kevés a kiemelkedő tehetség. Van, aki kiválóan játszik, más a zeneszerzésben jeleskedik, van, aki gusztusosan kever, és van, aki mindezt egyedül is megoldja. Mivel ez a brigád nem foglalkozásként zenél, magasról tehet a trendekre, nem köti őket a közönségsiker kényszere, mindenki nyakig merülhet a saját szubkultúrájukban – a világhálón elérhetők a felvételek, csak idő kérdése, hogy bármilyen zene hallgatókra találjon.

Egy ilyen krapek Demeter Ádám. A fő hangszere a dob, ezt több formációban (Illúzió, Kaan Luum, Tai Chi Teacher, Frozen Steak) igen magas szinten kezeli. Emellett alkalmanként összeüt egy-egy olyan dalt is, amelyben az összes hangszert ő maga szólaltatja meg. És amikor összejön egy lemeznyi, úgy 8-10 felvétel, egy csokorba kötve felteszi az internetre. A legutóbbi album esetében némi noszogatásra is szükség volt, hogy a külön-külön már feltöltött dalokat egy lemezzé fűzze össze (válogassa ki és állítsa sorrendbe őket).

A nemrég íly módon összeállt Lucky Marabu (2017) tételei egyszerűbb harmóniamenetekből állnak, amelyek nagyon szép és változatos hangszerelésekbe öltöztek. Demeter Ádám hatalmas rajongója a hatvanas éveknek, és ez a Lucky Marabuthallgatva is nyilvánvalóvá válik. Rugós zengetővel bűvölt gitárok, slide, tranzisztoros orgonák hallhatók, alattuk olyan dobok és basszusok (hangzás és játékmodor tekintetében egyaránt), amik e régi, de a mai napig termékenyen ható időszakot jellemezték. Ha valakinek a Shadows jut eszébe a lemezt hallgatva, akár rögtön a nyitó, Zengi című nóta alatt, nem téved nagyot, és nem csak azért, mert nincs ének a lemezen. Néhol pedig a Beatles vagy a U2 is beugorhat mint asszociációs impulzus. (A May Day című dal némileg több, mint egyszerű Beatles-asszociáció, szerintem tiszta Across the Universe.) Ez – akárhogy csűrjük-csavarjuk – afféle progresszív beatzene.

Dalokat emlegetek, pedig alapvetően loopokból, fragmentumokból áll a lemez, mintha egy degeszre tömött samplerrel készült volna, de nem is ez a lényeg, hanem hogy azok a loopok, szólamok milyen gusztussal vannak felvéve. És hogy milyen kellemes arányérzékkel szerkesztődnek zenei darabokká. És amit nagyon is fontos megjegyezni: Ádám a szememben (fülemben) az egyik legnagyobb zenészi erényt vette lemezre: minden hangszeren pontosan tudja, meddig mehet el, meddig biztonságos a technikai tudása az adott instrumentumon. És csakis addig merészkedik, ameddig még biztos kézzel szólaltatja meg a gitárt, a basszust, a billentyűket. A dob abszolút magas színvonal, a többi hangszer pedig korrekt feljátszást kapott. Nincs virgázó gitár, rohanó billentyű, de talán pont ezért nagyon kiegyensúlyozott az egész. Az effektek finom gusztussal kerültek kiválasztásra és beállításra, a keverés természetes akusztikába csomagolja a nótákat. A régiség illúzióját a felvételekhez kevert hanglemez-sercegések is felerősítik.

Néhol pszichedelikus hatások is megjelennek (ez persze a személyes ingerküszöbtől is nagyban függ), de leginkább extra retró érzetekkel találkozunk, megspékelve a beat csapongásaival és hangzásvilágával – avagy mindez egyszerre, mint a Domusban, ahol a torzított basszus hátára egy talán sosem volt tranzisztororgona és egy végtelenségig túlvezérelt szinti ül fel. Az eredmény lendületes, kellőképpen vad, de nem rockzene. Olyan, mint egy fiktív zenetörténeti kísérlet: milyen lenne a mai könnyűzene, ha a rock kimaradt volna az elmúlt ötven évből? Talán pont ilyen, talán nem – de mindegy is, a kísérlet maga az örömforrás.

Az sem elhanyagolható élmény, hogy végig ott bújkál egy kósza gondolat, hogy ezt az egész lemezt talán nem is gondolta az alkotója igazán komolyan. És pontosan ettől olyan érdekes. Akár a saját paródiája is lehetne – ha nem a paródia a valódi, és a ma igaznak vélt egykori beat maga a paródia.

Nem is igazi dalok a Lucky Marabu tételei, inkább hangszerelések, de azoknak parádésak. Izgalmas szólamok, érdekes hangszerválaszték, érett hangzás, mozgalmas ritmika, irgalmatlan modern retró. Témájuk vagy van, vagy nincs, de mégsem érezzük a hiányukat. Annyira kiegyenlítetten szólnak, olyan kellemes akusztikai élményt adnak, hogy csak jó vagy még jobb témákat érdemelnének. Egyszer talán meg is kapják – ha kell nekik egyáltalán.

A lemez meghallgatható, letölthető itt: adamdemeteradam.bandcamp.com