Végigsvenkel a világvégén

Ha azt mondom, énekes és dalszerző, ráadásul magyar, mindenkinek Cseh Tamás, esetleg Bródy János neve ugrik be. Idősödő, értelmiségi figuráké, akik szabadon játszottak a nyelvvel és az öniróniával, hogy ezt a sajátosan kelet-európai rossz közérzetet formálják játékos, de valahol mégis rezignáltan búbánatos dalokká.

Ha azt mondom, énekes és dalszerző, ráadásul magyar, jó pár éve nem Cseh Tamásra vagy Bródyra gondolok. Hanem a fiatalokra: András „Apey” Áronra, Upor Andrásra, Micsoda Dánielre (Zanzinger) vagy épp Makó Dávidra (The Devil’s Trade). Közös nevezőjük, hogy a magyar helyett/mellett az amerikai folkzenéhez nyúlnak, fontos nekik a tengerentúli singer-songwriter hagyomány, csak kinek a Bob Dylan- és London Wainwraight-féle folk (Zanzinger), másnak meg Neil Young törékenyebb melankóliája (Apey). Valaki a veretes blues felé húz (Upor), míg Makónak a Townes Van Zandt-féle, befelé párolt keserűség és még konkrétabban az Appalache-hegységi folk az ihletadója. Öthúros bendzsót penget, azon adja elő eltörött szerelmekről, visszavonhatatlan magányról szóló, mélységesen személyes dalait.

Ha visszagondolok az első lemezre, az esetlenségében tökéletes Those Miles We Walked Alone-ra, egy sírnivalóan szép, de kifejezetten súlyos anyag sejlik fel előttem. Valamelyest tévesen: ha az új felől hallgatom, pehelykönnyű az a bánat, ami a Those Milest nyomja. Makó ott csak akusztikus gitáron és bendzsón játszik, a dalok két-három percben leperegnek, tisztaságot, egyszerűséget sugároznak. Súlyt az érzelmek adnak neki: az énekes-gitáros kitárulkozása, az anyához, a szeretőhöz fűződő viszonya, ahogy hallhatóan minden percben, minden dalban megküzd a ránehezedő traumákkal. Bevallottan önterápia, vagy legalábbis az volt a kezdetekben. Ma már saját lábon álló, vérprofi produkció, amit Makó világhíres rockzenekarokkal (jelenleg a Crippled Black Phoenixszel) turnéztat szerte Európában.

A The Devil’s Trade most, a második lemezére találta meg a hangját. Ha nem is végleg, de egyelőre. Változott a hangszerelés, a bendzsó mellé felsorakozott a torzított gitár, a rövid számok felől az akár hét-nyolc perces halálballadák felé billen a mérleg. Jelezte már ezt a váltást az augusztusban kihozott koncertvinyl, a dalszerzői hitvallásként is felfogható Happy Music Is Shit, amelyben egyre közelebb ért egymáshoz Makó mocsármetálos múltja (Stereochrist, Haw) és a szomorkásan könnyed akusztikus gitározás. Baljósabb lett a hangvétel, sűrűbb a ború, és elektromosabb a sound. De arra az élményre, amit What Happened to the Little Blind Crow? tartogat, így sem készülhettünk fel.

Vészjóslóan lépegetnek az akkordok a lemezt nyitó I Can Slow Down Time Pt.1.-ban, melynek végén kopott férfihang közli: „Az idő folyamán, minden szétesik.” Erózió és születés feszül itt egymásnak, az önteremtés halálból sarjad. A To an Endben rögtön érezni, hogy más tájakon járunk: mintha lomhán svenkelnénk végig a világvégén. Vihar előtti a csend, ezt a dalt és a lemezt is a vészjóslóan hömpölygő torzítottgitározás és a nyugodt kilégzések dinamikája sodorja előre. Mintha egy kitartóan dúló orkán csendesülő és vad szakaszai követnék egymást. Tökéletes dramaturgiája van ennek a váltakozásnak az albumon, amely oda tér vissza, ahonnan elindult (I Can Slow Down Time Pt.2.): magába zárul, ha úgy tetszik, az önvizsgálat lelassított idejében felemészti magát.

A What Happened to the Little Blind Crow? az elengedés, az elmúlásba való belenyugvás lemeze. Dühödten bánatos, de meghökkentően kiegyensúlyozott a hangvétele. A továbblépés igényével íródott, ahogy Makó is lépett egy nagyot, és a többévnyi koncertezés meghozta az eredményét. A befelé fordított, borzasztó érzelmi felindulást generáló szólózenélést megtanulta kifelé irányítani: kiadni, levezetni, megtisztítani az önpusztító energiákat. Ezzel a zene is felszabadult, elkezdett valóban robajlani, a hangja kiteljesedni és öblös, mély orgánumából annak minden megélt fájdalma felszakadni. Ilyen katartikus csúcspontok köré szerveződik a lemez, amiket lazább, akusztikus darabok csengetnek le, például az erdélyi falurombolás szimbólumának, Bözödújfalunak emléket állító No One Here, melynek mintha az esőcseppek kopogása adná a ritmusát, a húzását.

Több mint valószínű, hogy Makó még nem készítette el a The Devil’s Trade legkerekebb, legmaradandóbb lemezét, mert hihetetlenül sok a potenciál ebben a zenei koncentrációban, de az biztos, hogy az eddigi csúcsdalát az új lemezen játssza. A St. James Hospital című amerikai népdal olyan epikusan görgetett, a halállal derűs békével diskuráló darab, amit ilyen döbbenetes erővel tényleg csak a nagyok tudnak előadni. A személyes tragédiáját, legalábbis zeneileg, sikerül itt belefestenie egy szélesvásznú apokalipszisbe.

Frappáns, ahogy Makó kifacsarta, átgyurmázta az énekes-dalszerzők figuráját, és úgy tudta az esendő kitárulkozás eszközévé tenni, hogy megfosztotta annak minden macsó túlkapásától. Ehhez pedig az új lemezen talált tökéletes formát, amire már-már metálos dalokat írt, de azokat egy szál gitárral adta elő, így a sorsszerű gitárdörgések mögül elősejlik az elbeszélő sebezhetősége. És ahogy a metálos gyökerek összeérnek az akusztikus önkifejezéssel, úgy fonódik össze még szorosabban most az amerikai népzene a magyarral. A The Devil’s Trade ikonikus dalai között mindig is voltak magyar népdalok (Azt gondoltam, Hulljatok levelek), és Dávid most is elővett egy csángó népdalt (Pusztinai hegyek alatt), amit már nem elszeparálva tett fel a lemezre, hanem a hosszabb dalmonstrumok végére csempészett be széttördelve, két versszakonként, hogy búvópatakszerűen szőjék át a komplett lemezt. Felbukkanjanak, majd eltűnjenek, mint a dalban megénekelt és elhagyott kedves, így alakítva a What Happened to the Little Blind Crow?-t formailag is az elmúlás és a továbblépés szívszaggató albumává.