1514 az operaszínpadon

Egyes szakmabeliek szerint Erkel Ferenc két népszerű operáját csakis átdolgozott formájukban szabad játszani, míg többi operája az átdolgozások ellenére is életképtelen és legfeljebb filológiai érdeklődésre tarthat számot. Nem tudok egyetérteni ezzel a szemlélettel, ugyanis a mostani előadás is az ellenkezőjét bizonyította be. A Dózsa György sokat szidott (eredeti) librettója sokkal színvonalasabb, mint a Bánk bán vagy a Hunyadi (eredeti, Egressy által írt) szövegkönyve. Jókai Mór – ha nem is volt drámaíró zseni – jól ismerte a színház világát, és egy dramaturgiailag hatásosan felépített színdarabot írt Dózsa Györgyről. Ebből az alapanyagból a korszak tehetséges és sokat foglalkoztatott színházi szerzője, Szigligeti Ede írt librettót. A szövegkönyv ugyan nem nélkülözi a dramaturgiai sutaságokat, ugyanakkor azokat Nádasdy Kálmán se tudta eltüntetni sem a Bánk bánból, sem a Hunyadi Lászlóból (sőt nem egy esetben újabb dramaturgiai bakikkal toldotta meg ezen darabokat), másrészről pedig az operairodalom nem egy örök értékű remekműve hemzseg a dramaturgiai következetlenségektől (Cosi fan tutte, Az álarcosbál, A trubadúr, Tosca stb.). A zene pedig mindig kárpótol a szöveg fogyatékosságaiért, ez a Dózsa esetében is így van.



Az opera muzsikája már nem a bel canto operák bűvöletében született, mint a Hunyadi vagy a Bánk bán zenéje. A deklamáló énekszólamok, a zártszámok visszaszorulása és a partitúra egészét átszövő, emlékeztető motívumszerű dallamok Wagnert idézik, míg az ötfelvonásos tagolás, a nagy tömegjelenetek, a történelmi-politikai témaválasztás, valamint a deklamáló énekszólamokat megakasztó nyugvópontok, illetve a hagyományos, zártszámokra emlékeztető részletek a francia nagyopera mesterét, Meyerbeert juttatják eszünkbe. A zenei alapszövetet azonban a Dózsa esetében is verbunkos dallamok alkotják, a zártszámok pedig a népies műdalokat idézik. Erkel eklektikus zeneszerző volt, és ha a legnagyobb operaszerzőkhöz nem is mérhető életműve, a sokféle stílus egységes egésszé ötvözésével hatásos, magával ragadó és nagy drámai erővel rendelkező muzsikát alkotott a Dózsa György esetében is. Olyan modern formákat is alkalmazott, mint a kórus-recitativo, és bár nem ismerhette Muszorgszkij életművét, a Dózsa mondanivalója ugyanaz, mint a Borisz Godunové: nem a külső ellenség, a belső széthúzás és az anarchia a legnagyobb veszély, ami az országot fenyegeti. Ebből az operából végre eltűnt a korábbi operákra jellemző sematikus szereplőcsoportosítás: itt már nincsenek egyértelműen jó és rossz figurák. Dózsa alapvetően jó szándékú, de a folytonos bizonyítási vágy, a nemesekhez tartozni akarás tévútra viszi. A parasztság és a nemesség pedig saját kicsinyes dolgaival van elfoglalva, senki sem gondol a gyenge királyi hatalom miatt anarchiába fulladt ország sorsára. Kérdem én: mikor lenne aktuálisabb a darab szüzséje, ha nem napjainkban?

Ugyanakkor minden érdeme ellenére a Dózsa György talán a legproblematikusabb Erkel-opera. A zeneszerző életében ötször adták elő, és a darab előadásról, előadásra változott: az alkotók hol kihúztak, hol hozzákomponáltak részleteket. A partitúrának folyamatban van a kritikai kiadása, de még több évet kell várnunk a munkálatok befejezéséig, ennek következtében nincs könnyű helyzetben egy társulat se, aki elő akarja adni a darabot. A színpadra állítást ugyanis hosszas kutatásnak, rekonstruálásnak kellene megelőznie ahhoz, hogy minden tekintetben kifogástalan és működőképes, Erkel eredeti szerzői szándékaihoz hű verzió készülhessen a darabból. Sajnos ezzel kapcsolatban az Operaház vezetősége nem végeztette el a kutatói aprómunkát. Az est karmestere – Kocsár Balázs – ugyan kifejtette, hogy az előadás előtt alaposabban tanulmányozta Erkel kéziratát, és valóban kiegészítette az 1994-ben játszott verziót néhány eddig nem hallott részlettel, de jelen előadás is a korábban szcenírozott formában színpadra állított verzión alapult. Kassai István Erkel utolsó operája (István király) esetében hosszabb kutatási folyamat eredményeképpen rekonstruálta a darab eredeti formáját, amelyet aztán felesége, Csányi Valéria dirigálásával többször előadtak koncertszerűen, és végül CD-én is rögzítettek. Ha minden jelentősebb anyagi támogatás nélkül Kassai István képes volt elvégezni ezt a nagy munkát, akkor nem hiszem, hogy a Dózsa György esetében az Operaház leküzdhetetlen akadályokba ütközött volna e téren. Mivel pedig az előadásból készült hangfelvétel CD-én is meg fog jeleni, így teljesen értetlenül állok előtte, hogy miért kellett az átírt verzióhoz nyúlni. Hiszen belátható időn belül nem fog még egy CD-felvétel megjelenni az operából.



Mindezek ellenére azonban tisztességes előadásnak lehettünk fültanúi november 17-én az Erkel Színházban, és az estének volt néhány igen szép pillanata is. Fodor Beatrix érzelmileg teljesen azonosult Rózsa szerepével, és produkciója az apróbb lelki rezdüléseket is remekül érzékeltette. Éneklése nem nélkülözte a finom dinamikai árnyaltságot, Rózsa halála pedig az est legmegrázóbb pillanata volt. A Csáky Lóra szerepét megformáló Miksch Adrienn is  kifogástalan vokális teljesítményt nyújtott, hitelesen formálva meg a gőgös, távolságtartó középkori nemes hölgy szerepét. Wiedemann Bernadett szintén kimagasló művészi színvonalon interpretálta Jósnő figuráját. Heiter Melinda azonban nem volt képes hangsúlyt adni a költő alakjának. Szép hangszínen, de erőtlenül és kifejezéstelenül adta elő a költő dalát. A férfi énekesek közül Cser Krisztinán nyújtotta a legjobb teljesítményt: szép, tiszta matériájú basszus hangja igazi dörgedelmes, vad indulatoktól fűtött prédikátornak mutatta Lőrinc papot. A címszerepet éneklő Fekete Attilának olykor erőltetnie kellett hangját, hogy a magasabb hangokat is ki tudja énekelni, azonban hitelesen formálta meg Dózsa alakját. Jelenleg nincs alkalmasabb jelölt a címszerepre, és biztos vagyok benne, ha lehetősége lenne rá, hogy többet énekelje a szerepet, az egyike lehetne nagy alakításainak. A kisebb szerepekben fellépő énekesek korrekt teljesítményt nyújtottak, az énekkar emlékezetes és magával ragadó kórustablókat varázsolt elénk. Kocsár Balázs nagy élvezettel vetette bele magát a vezénylésbe, de dirigálása nélkülözte a mélyebb ihletettséget. A zenekar teljesítménye színvonalas, de nem kiérlelt volt.

Egy szép és számos értéket felmutató Dózsa előadásnak tapsolhatott a közönség november 17-én az Erkel Színházban, azonban lelkes tetszésnyilvánításukat beárnyékolta, hogy a nézőtér erősen foghíjas volt. Ezt látva szomorúan kell feltennem a kérdést: az operarajongók között ilyen kevesen lennének kíváncsiak az Erkel-életmű feledésbe merült értékeire? Vagy csak megfelelő reklámra lett volna szüksége az előadásnak, hogy többen legyünk a nézőtéren? Mert a jelentősebb reklámkampány sajnos elmaradt.