© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Át a kőtengeren
Dresch Mihály – Lukács Miklós: Labirintus / Dresch Quartet: Kapu és kert
A zene „időtlen oltalma” járja át Dresch Mihály lemzeit, aki nem csupán világzenei kalandozásra hívja a zene időutazóit. Messzebbre, mélyebbre hatol, még akkor is, ha az út így rögösebbé válik.
Labirintus
A Dresch–Lukács duó 2012-ben rögzített stúdióanyaga egyfajta esszenciáját nyújtja az egyébként kvartett felállásban játszó zenekar hangzásvilágának; pontosabban annak a magbaváló muzikális mentalitásnak, melynek alapját – Dresch Mihály szerzői, valamint hangszerelési ötletein túl – a cimbalom, illetve a különböző fúvóshangszerek (szaxofon, kaval, a saját szabadalmú fuhun stb.) adják a négyesfogatban. A visszafogottan szellős, ugyanakkor mélyenszántó, olykor egészen megejtő játékmódból kibomló kompozíciók egytől egyig hiteles hangképeket mutatnak fel, miközben a muzsikusok egy percig sem zökkennek ki a tradicionális traktátusokból, valamint improvizatív intenciókból építkező szekvenciák autentikus atmoszférájából. A korábbi lemezekről ismerős szerzemények (Hazafelé; Prána; Bánat, bánat) mellett újabb dalokat is hallhatunk; a címadó Labirintus különösen érdekes lehet, ha figyelembe vesszük a borítón található, madártávlatból láttatott Budapest tér-képét, amely nyilván az urbánus környezet útvesztőire irányítja a tekintetet.
Át a kőtengeren
A 2013-as Kapu és kert című Dresch Quartet-album már komplexebb, dúsabb hangzással közvetíti az együttes folk-jazz-kisérleteit. Pár darab – Ereszkedő, Futás Miska – átfedésben van a fentebbi lemez repertoárjának egy-egy tételével, ezért egy kicsit a hangszerelési műhelymunkába is bepillantást nyerhetünk. Ezen kívül arra is választ kaphatunk, hogy merre visz az az eleinte kikövezett, majd lassan földúttá váló ösvény, amely a nagyvárosi rengetegből egy kertbe vezet át. Hiszen a zene térfoglalása mindenekelőtt egy képzeletbeli időkapun való belépéssel kezdődhet el.
Kapu
Az utazás célja nem más tehát, mint a múlt elvadult kertje, ahonnan végül is ezek az archaikus szólamok származnak, és ahova szinte már csak az ilyesfajta időtlen újraalkotás révén juthatunk el. Mert Dresch Mihály nemcsak megidézi, hanem valamilyen szinten meg is igézi ezeket a félig-meddig elfeledett énekeket – amelyek nem a szó szoros értelmében vett népdalok, inkább azok továbbgondolásai, ezzel együtt pedig továbbörökítései is – amelyek önálló életre kelnek és önkéntelenül tovább burjánzanak; a szóban forgó lemez szerteágazó, folyondárszerű szerkezete is ebből a rendkívül organikus átváltozásból fakad. A Dresch Quartet zenei metamorfózisa pedig minden alakváltozatában ugyanazon mélystruktúra szerint indul meg, ami leginkább a mindenkori néplélek, valamint a kollektív emlékezet felől közelíthető meg, de egy esetleges, részletező elemzés csak körülírni tudná azokat a folyamatokat, amelyek a zenében kristálytisztán kivehetőek lesznek.
Kert
A többnyire instrumentális megszólalásmódon túl néha felhangzik Dresch Mihály énekhangja is, ami önmagában képes egy pillanat alatt elröpíteni a hallgatót egy távoli faluba. Nem a jól ismert, elöregedett, senkiföldjévé tarolt vidékre, hanem egy olyan benső tájra, amely valahol mindannyiunkban ott lélegzik. Amit talán nem is a kőtengeren túl kell keresnünk, hanem éppen a lélekvesztő mélyén, a labirintus közepén...
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=MwkNijaN5Vc[/youtube]
Pont: 10/10
A Dresch–Lukács duó 2012-ben rögzített stúdióanyaga egyfajta esszenciáját nyújtja az egyébként kvartett felállásban játszó zenekar hangzásvilágának; pontosabban annak a magbaváló muzikális mentalitásnak, melynek alapját – Dresch Mihály szerzői, valamint hangszerelési ötletein túl – a cimbalom, illetve a különböző fúvóshangszerek (szaxofon, kaval, a saját szabadalmú fuhun stb.) adják a négyesfogatban. A visszafogottan szellős, ugyanakkor mélyenszántó, olykor egészen megejtő játékmódból kibomló kompozíciók egytől egyig hiteles hangképeket mutatnak fel, miközben a muzsikusok egy percig sem zökkennek ki a tradicionális traktátusokból, valamint improvizatív intenciókból építkező szekvenciák autentikus atmoszférájából. A korábbi lemezekről ismerős szerzemények (Hazafelé; Prána; Bánat, bánat) mellett újabb dalokat is hallhatunk; a címadó Labirintus különösen érdekes lehet, ha figyelembe vesszük a borítón található, madártávlatból láttatott Budapest tér-képét, amely nyilván az urbánus környezet útvesztőire irányítja a tekintetet.
Át a kőtengeren
A 2013-as Kapu és kert című Dresch Quartet-album már komplexebb, dúsabb hangzással közvetíti az együttes folk-jazz-kisérleteit. Pár darab – Ereszkedő, Futás Miska – átfedésben van a fentebbi lemez repertoárjának egy-egy tételével, ezért egy kicsit a hangszerelési műhelymunkába is bepillantást nyerhetünk. Ezen kívül arra is választ kaphatunk, hogy merre visz az az eleinte kikövezett, majd lassan földúttá váló ösvény, amely a nagyvárosi rengetegből egy kertbe vezet át. Hiszen a zene térfoglalása mindenekelőtt egy képzeletbeli időkapun való belépéssel kezdődhet el.
Kapu
Az utazás célja nem más tehát, mint a múlt elvadult kertje, ahonnan végül is ezek az archaikus szólamok származnak, és ahova szinte már csak az ilyesfajta időtlen újraalkotás révén juthatunk el. Mert Dresch Mihály nemcsak megidézi, hanem valamilyen szinten meg is igézi ezeket a félig-meddig elfeledett énekeket – amelyek nem a szó szoros értelmében vett népdalok, inkább azok továbbgondolásai, ezzel együtt pedig továbbörökítései is – amelyek önálló életre kelnek és önkéntelenül tovább burjánzanak; a szóban forgó lemez szerteágazó, folyondárszerű szerkezete is ebből a rendkívül organikus átváltozásból fakad. A Dresch Quartet zenei metamorfózisa pedig minden alakváltozatában ugyanazon mélystruktúra szerint indul meg, ami leginkább a mindenkori néplélek, valamint a kollektív emlékezet felől közelíthető meg, de egy esetleges, részletező elemzés csak körülírni tudná azokat a folyamatokat, amelyek a zenében kristálytisztán kivehetőek lesznek.
Kert
A többnyire instrumentális megszólalásmódon túl néha felhangzik Dresch Mihály énekhangja is, ami önmagában képes egy pillanat alatt elröpíteni a hallgatót egy távoli faluba. Nem a jól ismert, elöregedett, senkiföldjévé tarolt vidékre, hanem egy olyan benső tájra, amely valahol mindannyiunkban ott lélegzik. Amit talán nem is a kőtengeren túl kell keresnünk, hanem éppen a lélekvesztő mélyén, a labirintus közepén...
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=MwkNijaN5Vc[/youtube]
Pont: 10/10
