© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Dublőrrel Nyugatra
West Side Story az Erkelben
A budapesti operatársulat legelső premierje egy igazi kuriózumot kínált, mégpedig a – várakozásnak megfelelően – teltházas Erkel Színházban. A New York-i Broadway egyik – ha nem legismertebb – musicaljére, a West Side Storyra nagy várakozásokkal tekinthetett a néző.
A budapesti operatársulat legelső premierje egy igazi kuriózumot kínált, mégpedig a – várakozásnak megfelelően – teltházas Erkel Színházban. A New York-i Broadway egyik – ha nem legismertebb – musicaljére, a West Side Storyra nagy várakozásokkal tekinthetett a néző. Bernstein méltán népszerű művének 1961-es filmváltozata bizonyára mindannyiunk szeme előtt lebegett a szeptember 11-i előadáson.
Bizonyos szempontból ez pozitív, de többnyire inkább negatív aspektusokat jelent. Az előbbi a darab zenei megvalósításának méltatása: a Dénes István vezényelte zenekar kiváló teljesítményt nyújt, főként úgy, hogy a musical műfaja nem áll közel a repertoáron lévő darabokhoz. Mind a dél-amerikai latin ritmusok, mind az amerikai szving mint a darab couleur locale-jai (azaz helyi színei) stílusosak és összeszedettek voltak.
A musical komoly énekesi, prózai és nem utolsósorban táncos kvalitásokat igényel az egyes szereplőktől – az eredeti darab szerint. Az énekesek zeneileg megfelelően alakítják szerepüket, de ami a színpadi és főként a táncos teljesítményt illeti, nem lehet semmilyen párhuzamot vonni a már említett nagysikerű film megfelelő részeivel. Bizonyos helyzetekben igencsak zavaró, hogy amíg az énekesek kottatartóval maguk előtt a színpad hátterében egy emelvényen tartózkodnak, a táncosok lenn eltáncolják, kvázi „szinkronizálják” a darab cselekményét.
Bizonyára sokaknak ismerős a történet: a modern Rómeó és Júlia New Yorkban játszódik, ahol két ellenséges család helyett etnikum verseng a grundért. A Puerto Ricó-i bevándorlók (Cápák) vezérének húgával, Maríával a vérbeli jenkik (Jetek, avagy Rakéták) egyik tagja, a lengyel származású Tony szerelembe esik, amikor a leány élete első bálján tiszteletét teszi. Ez a végzetük: hasonlóan az eredeti Shakespeare-drámához, a két ellenséges társaság néhány tagjának halálával végződik a történet.
Kevés olyan epizód van, ahol a színpadi és zenei megvalósítás egysége lenyűgözheti a nézőket. Az egyik ilyen az erkélyjelenet: itt nem dublőrök táncolnak szerelmet egymásnak éneklés közben, hanem María (Miklósa Erika) és Tony (Boncsér Gergely) közelednek egymáshoz, és vallják meg szerelmüket a híres Tonight-duettel – igazán kiváló teljesítményt nyújtva. A legemlékezetesebb jelenet címet azonban a közönség reakciója miatt egyértelműen a Jetek (Rakéták) G, Officer Krupke dala kaphatná. A színpadi jelenlét és a zenei megvalósítás tekintetében ez a rész emlékeztetett engem leginkább a már többször említett filmre. Ennek a résznek az igazi kamaszos humor a lényege: miután a bandavezért, Riffet (Bátki Fazekas Zoltán) egy verekedésben elvesztették, egymás közt eljátsszák, hogy hogyan is zajlik le az igazi világ bírósági tárgyalása. Mindezt tökéletesen prezentálták a „srácok”.
Most pedig jöjjenek a kevésbé szerencsés megvalósítások, amiből sajnos sokkal több van. Az előadás rendkívül éles fényhatásai nem egy alkalommal teszik lehetetlenné a musical együttes képi és zenei élvezetét. A rendezés ötletgazdag ugyan, de néhány helyen indokolatlannak hatnak az eredeti darabtól és főként a filmtől eltérő elemek. Már rögtön a nyitány alatt az várható, hogy a tánczenére valami történik a színpadon. Ehelyett kivetítőt láthatunk, kvázi stáblistával. Pedig mostanában majdnem minden nyitányt – még ha nem feltétlenül szükséges is – megrendeznek. Itt pedig, ahol pont jelentősége lenne, kihasználatlanul marad ez a lehetőség. Az, hogy María varróműhelyében hús-vér embereket látunk bábuk helyett, amikor Tonyval esküvői ceremóniát játszanak, és amikor Tony, Riff és Bernardo verekedése alatt a kés nem kerül elő, még talán nem annyira zavaró tényezők. De a rendezés legérthetetlenebb jelenete a híres America-rész. Ha mást nem, ezt a dalt a közönség szinte hangról hangra ismeri. Itt a zenei anyag egy forrongó tánczenére hív. Ami – ha remek a koreográfia és a színpadi elrendezés – le kellene hogy nyűgözze a lelkes publikumot. Ehelyett a táncosok nagy része nem is a színpadon, hanem a nézőtéren táncol, így elveszik a néző azon érzete, hogy a Cápák közösen, teljes egységben készülnek a Jetek elleni harcra.
A táncjelenetekből hiányzott a latin tűz és a zenei anyag élményszerű megkoreografálása. A bálon, ahol először pillantja meg egymást a két szerelmes, María és Tony, a Promenade-zene alatt nem tradicionális körtáncot látunk, és nem a két ellenséges tábor táncversenyét, hanem egy értelmezhetetlen kavalkádot.
A felsorolt negatívumok ellenére a zenei megvalósítás miatt mindenképp érdemes elmenni az előadásra. A zenekar biztosan és stílusosan elsajátította a musical minden egyes részletét, és az énekesek is megállják a helyüket. Még akkor is, ha az elején furcsának hat az operaénekesek musicales éneklési módja. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy Bernstein darabja tele van ötletekkel, és méltán helyezkedik el a zenetörténet leghíresebb alkotásai között.
Bizonyos szempontból ez pozitív, de többnyire inkább negatív aspektusokat jelent. Az előbbi a darab zenei megvalósításának méltatása: a Dénes István vezényelte zenekar kiváló teljesítményt nyújt, főként úgy, hogy a musical műfaja nem áll közel a repertoáron lévő darabokhoz. Mind a dél-amerikai latin ritmusok, mind az amerikai szving mint a darab couleur locale-jai (azaz helyi színei) stílusosak és összeszedettek voltak.
A musical komoly énekesi, prózai és nem utolsósorban táncos kvalitásokat igényel az egyes szereplőktől – az eredeti darab szerint. Az énekesek zeneileg megfelelően alakítják szerepüket, de ami a színpadi és főként a táncos teljesítményt illeti, nem lehet semmilyen párhuzamot vonni a már említett nagysikerű film megfelelő részeivel. Bizonyos helyzetekben igencsak zavaró, hogy amíg az énekesek kottatartóval maguk előtt a színpad hátterében egy emelvényen tartózkodnak, a táncosok lenn eltáncolják, kvázi „szinkronizálják” a darab cselekményét.
Bizonyára sokaknak ismerős a történet: a modern Rómeó és Júlia New Yorkban játszódik, ahol két ellenséges család helyett etnikum verseng a grundért. A Puerto Ricó-i bevándorlók (Cápák) vezérének húgával, Maríával a vérbeli jenkik (Jetek, avagy Rakéták) egyik tagja, a lengyel származású Tony szerelembe esik, amikor a leány élete első bálján tiszteletét teszi. Ez a végzetük: hasonlóan az eredeti Shakespeare-drámához, a két ellenséges társaság néhány tagjának halálával végződik a történet.
Kevés olyan epizód van, ahol a színpadi és zenei megvalósítás egysége lenyűgözheti a nézőket. Az egyik ilyen az erkélyjelenet: itt nem dublőrök táncolnak szerelmet egymásnak éneklés közben, hanem María (Miklósa Erika) és Tony (Boncsér Gergely) közelednek egymáshoz, és vallják meg szerelmüket a híres Tonight-duettel – igazán kiváló teljesítményt nyújtva. A legemlékezetesebb jelenet címet azonban a közönség reakciója miatt egyértelműen a Jetek (Rakéták) G, Officer Krupke dala kaphatná. A színpadi jelenlét és a zenei megvalósítás tekintetében ez a rész emlékeztetett engem leginkább a már többször említett filmre. Ennek a résznek az igazi kamaszos humor a lényege: miután a bandavezért, Riffet (Bátki Fazekas Zoltán) egy verekedésben elvesztették, egymás közt eljátsszák, hogy hogyan is zajlik le az igazi világ bírósági tárgyalása. Mindezt tökéletesen prezentálták a „srácok”.
Most pedig jöjjenek a kevésbé szerencsés megvalósítások, amiből sajnos sokkal több van. Az előadás rendkívül éles fényhatásai nem egy alkalommal teszik lehetetlenné a musical együttes képi és zenei élvezetét. A rendezés ötletgazdag ugyan, de néhány helyen indokolatlannak hatnak az eredeti darabtól és főként a filmtől eltérő elemek. Már rögtön a nyitány alatt az várható, hogy a tánczenére valami történik a színpadon. Ehelyett kivetítőt láthatunk, kvázi stáblistával. Pedig mostanában majdnem minden nyitányt – még ha nem feltétlenül szükséges is – megrendeznek. Itt pedig, ahol pont jelentősége lenne, kihasználatlanul marad ez a lehetőség. Az, hogy María varróműhelyében hús-vér embereket látunk bábuk helyett, amikor Tonyval esküvői ceremóniát játszanak, és amikor Tony, Riff és Bernardo verekedése alatt a kés nem kerül elő, még talán nem annyira zavaró tényezők. De a rendezés legérthetetlenebb jelenete a híres America-rész. Ha mást nem, ezt a dalt a közönség szinte hangról hangra ismeri. Itt a zenei anyag egy forrongó tánczenére hív. Ami – ha remek a koreográfia és a színpadi elrendezés – le kellene hogy nyűgözze a lelkes publikumot. Ehelyett a táncosok nagy része nem is a színpadon, hanem a nézőtéren táncol, így elveszik a néző azon érzete, hogy a Cápák közösen, teljes egységben készülnek a Jetek elleni harcra.
A táncjelenetekből hiányzott a latin tűz és a zenei anyag élményszerű megkoreografálása. A bálon, ahol először pillantja meg egymást a két szerelmes, María és Tony, a Promenade-zene alatt nem tradicionális körtáncot látunk, és nem a két ellenséges tábor táncversenyét, hanem egy értelmezhetetlen kavalkádot.
A felsorolt negatívumok ellenére a zenei megvalósítás miatt mindenképp érdemes elmenni az előadásra. A zenekar biztosan és stílusosan elsajátította a musical minden egyes részletét, és az énekesek is megállják a helyüket. Még akkor is, ha az elején furcsának hat az operaénekesek musicales éneklési módja. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy Bernstein darabja tele van ötletekkel, és méltán helyezkedik el a zenetörténet leghíresebb alkotásai között.
