© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Egy este a barátság jegyében
A Csík és a Rackajam közös koncertjéről
Csík Zenekar koncertjein 1988-as megalakulása óta több alkalommal működött közre Ferenczi György és a Rackajam. Ahogyan a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében 2016. május 1-jén is meghallgathattuk a két együttes közös produkcióját.
Csík János, a zenekar alapítója felvezető szövegében kihangsúlyozta, hogy ez az este a barátságról szól: a koncerten sok olyan kollégájával lépett fel, akikkel évtizedek óta együtt dolgozik. Valóban, a Csík Zenekar koncertjein 1988-as megalakulása óta több alkalommal működött közre Ferenczi György és a Rackajam. Ahogyan a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében 2016. május 1-jén is meghallgathattuk a két együttes közös produkcióját.
A koncert műsorának összeállítása az első hangtól az utolsóig telitalálat volt, amit a – nyilvánvalóan teltházas – közönség a végén felállva és kitörő tapssal honorált. Az a capella, vagyis hangszerkíséret nélküli kezdés a Jó bort iszom kezdetű dallal megalapozta az egész este varázsát. A szászcsávási dallamokon kívül jártunk például Kalotaszegen, de kitekintettünk a népzenén túl a jazz, a cigány zene és a country világába is. Nemcsak a műfajok, hanem a hangszerek színes kavalkádját is felvonultatták az est zenészei. Nehéz kiemelni néhány momentumot, hiszen a szünet nélküli koncerten egy percig sem unatkoztunk.
Voltak humoros, melankolikus, sőt egyenesen pikáns pillanatok is (különösen a Csúszik, mászik, a lábad közé mászik vagy az A berényi híd alatt leány a legény alatt kezdetű népdal hallgatása közben). A zenekar Amit szívedbe rejtesz című lemezéről a koncerten elhangzott az Erzsébet szvit is, amelyben ismételten érződött a népzene és a jazz kölcsönhatása, ami azért is releváns szempont, mert mindkét műfajban fontos szerepet játszik az improvizáció, ami természetesen megadott keretek, sémák felhasználásával érvényesül.
Az egyik leghatásosabb blokkot új stílusú népdalokból, azon belül is katonadalokból válogatták össze. A Huszár gyerek, a Kossuth Lajos azt üzente, a Garibaldi csárdás kiskalapja bizonyára mindannyiunk számára ismert népdalok. A hangszerek lehengerlő improvizatív játéka, a cimbalom szólója jól bemutatták a feszes, azaz tempo giusto karaktert.
Ha már került a hangszerek játéka, mindenképpen meg kell említeneni a fa- és rézfúvósok frappáns használatát. Az Amerre én járok, még a fák es sírnak kezdetű népdalt például a citera mellett a szájharmonika vezette be és kísérte, ami különleges hangszínt kölcsönzött a melankolikus szövegű dalnak. De a kürt- és szaxofon duója, a furulya vagy a klarinét alkalmazása is növelte az est sokszínűségét. A virtuóz vonós (elsősorban hegedűjáték) elengedhetetlen egy népzenei koncerten – ebben sem szenvedtünk hiányt. Mindkét együttes előadói bebizonyították rátermettségüket: a népdalok díszítése, stílushű interpretációja meggyőzött mindenkit a fellépők tudásáról.
Egyetlen negatívumot azonban szükségesnek tartok megemlíteni: a hangosítást. Amikor egy népzenész ismerősömtől egyszer megkérdeztem, miért is annyira fontos kihangosítani az autentikus népzenei együttesek játékát, azt válaszolta, hogy a közönségnek kell a hangerő. Magam is úgy vélem, hogy egyre magasabbra kúszott a tűréshatár. A csöndet a mai rohanó világban már nem is ismerjük. Talán én hallgatom ezeket a koncerteket túlságosan vájtfüllel, de egyes pillanatokban igencsak eltorzítja a túl erős decibel különösen a hegedűk hangját, arról nem is beszélve, hogy ettől sokszor az énekes szövegét sem könnyű érteni. A koncert teljes időtartama alatt hallani lehetett az egyes hangok után egy mesterséges visszhangot, amely bizonyos népdalok hangulatához illett, de volt, ahol túlságosan mesterkéltnek tűnt.
Azt azonban leszögezhetjük, hogy az este atmoszférája képes volt mindenkit magával ragadni, és valóban úgy érezhettük, hogy a koncert a barátság jegyében telt.
A koncert műsorának összeállítása az első hangtól az utolsóig telitalálat volt, amit a – nyilvánvalóan teltházas – közönség a végén felállva és kitörő tapssal honorált. Az a capella, vagyis hangszerkíséret nélküli kezdés a Jó bort iszom kezdetű dallal megalapozta az egész este varázsát. A szászcsávási dallamokon kívül jártunk például Kalotaszegen, de kitekintettünk a népzenén túl a jazz, a cigány zene és a country világába is. Nemcsak a műfajok, hanem a hangszerek színes kavalkádját is felvonultatták az est zenészei. Nehéz kiemelni néhány momentumot, hiszen a szünet nélküli koncerten egy percig sem unatkoztunk.
Voltak humoros, melankolikus, sőt egyenesen pikáns pillanatok is (különösen a Csúszik, mászik, a lábad közé mászik vagy az A berényi híd alatt leány a legény alatt kezdetű népdal hallgatása közben). A zenekar Amit szívedbe rejtesz című lemezéről a koncerten elhangzott az Erzsébet szvit is, amelyben ismételten érződött a népzene és a jazz kölcsönhatása, ami azért is releváns szempont, mert mindkét műfajban fontos szerepet játszik az improvizáció, ami természetesen megadott keretek, sémák felhasználásával érvényesül.
Az egyik leghatásosabb blokkot új stílusú népdalokból, azon belül is katonadalokból válogatták össze. A Huszár gyerek, a Kossuth Lajos azt üzente, a Garibaldi csárdás kiskalapja bizonyára mindannyiunk számára ismert népdalok. A hangszerek lehengerlő improvizatív játéka, a cimbalom szólója jól bemutatták a feszes, azaz tempo giusto karaktert.
Ha már került a hangszerek játéka, mindenképpen meg kell említeneni a fa- és rézfúvósok frappáns használatát. Az Amerre én járok, még a fák es sírnak kezdetű népdalt például a citera mellett a szájharmonika vezette be és kísérte, ami különleges hangszínt kölcsönzött a melankolikus szövegű dalnak. De a kürt- és szaxofon duója, a furulya vagy a klarinét alkalmazása is növelte az est sokszínűségét. A virtuóz vonós (elsősorban hegedűjáték) elengedhetetlen egy népzenei koncerten – ebben sem szenvedtünk hiányt. Mindkét együttes előadói bebizonyították rátermettségüket: a népdalok díszítése, stílushű interpretációja meggyőzött mindenkit a fellépők tudásáról.
Egyetlen negatívumot azonban szükségesnek tartok megemlíteni: a hangosítást. Amikor egy népzenész ismerősömtől egyszer megkérdeztem, miért is annyira fontos kihangosítani az autentikus népzenei együttesek játékát, azt válaszolta, hogy a közönségnek kell a hangerő. Magam is úgy vélem, hogy egyre magasabbra kúszott a tűréshatár. A csöndet a mai rohanó világban már nem is ismerjük. Talán én hallgatom ezeket a koncerteket túlságosan vájtfüllel, de egyes pillanatokban igencsak eltorzítja a túl erős decibel különösen a hegedűk hangját, arról nem is beszélve, hogy ettől sokszor az énekes szövegét sem könnyű érteni. A koncert teljes időtartama alatt hallani lehetett az egyes hangok után egy mesterséges visszhangot, amely bizonyos népdalok hangulatához illett, de volt, ahol túlságosan mesterkéltnek tűnt.
Azt azonban leszögezhetjük, hogy az este atmoszférája képes volt mindenkit magával ragadni, és valóban úgy érezhettük, hogy a koncert a barátság jegyében telt.
