Hangverseny az elhunytak emlékére

Henry Purcell Mária királynő halálára komponált gyászzenéje indította az estet, ám előtte még egy meglepetést tartogattak a szervezők: miután a kórus elfoglalta a helyét, a terem teljes sötétségbe borult, melyet csupán egy, a színpad jobb szélén felállított gyertya fénye tört meg. Ahogy a Kodály Központ előtt égő mécsesek elhunyt szeretteinkre emlékeztettek, a színpad árva gyertyája már Krisztus világosságát, a feltámadásba vetett hit reményét jelképezte. Purcell művét szimmetrikus tételkiosztásban hallhattuk. Ez az elrendezés leginkább egy korabeli processzióra emlékeztetett, a rézfúvóskar és a kórus váltakozása által egy gyászmenetben találta magát a hallgató. A darab keretéül szolgáló Gyászindulót drámai erővel szólaltatták meg a zenészek a színpad feletti karzatról. A Purcell-mű minden bizonnyal intonációs szempontból egyik legnehezebb szakasza a „Yet O Lord” kezdetű versus. Ebben a részben a következetes kromatikus szólamvezetés több helyen is olyan izgalmas együtthangzásokat eredményez, amelyek a mai hallgató számára is szokatlan hatást keltenek. Ez a tudatos zeneszerzői eszköz a program és a szöveg szolgálatában áll: „Urunk, ne vess minket az örök halál keserű fájdalmába.” A kórus megbirkózott az igen nehéz feladattal.

Az első félidőben még Bach 106-os kantátáját (Gottes Zeit ist die allerbeste Zeit) hallhattuk. Mivel az Actus tragicus az egyik kedvenc Bach-kantátám, komoly elvárásokkal érkeztem a koncertre. Ezt, ahogy a Purcell-művet is, Dobos László vezényelte. Itt ki kell emelnem, hogy Dobosnak olyan tökéletes szólamarányokat sikerült kikevernie, amelyet koncerten ritkán hall az ember. Ehhez – a minden bizonnyal jól megtervezett és irányított próbafolyamaton túl – az is hozzájárult, hogy historikus hangszeresek csoportja (két blockflöte, két viola da gamba, illetve continuo apparátus) és énekes szólisták (Kovács Ágnes, Gavodi Zoltán, Szigetvári Dávid, Hámori Szabolcs) társultak a kórushoz. Számomra kissé megtörte a darab folyamatát a tenor szóló előtti „készülődés” (kórus leül, szólista feláll stb.), kioltva a kórusrész avizálását a folytatásra. Az „Es ist der alte Bund” kezdetű szakasz az ősi törvényt („Ember, meg kell halnod”) állítja szembe a krisztusi tanítást ismerő ember perspektívájával („Igen, jöjj, Uram Jézus!”). Bach zenéjében előbbit mi más, mint egy kórusfúga, utóbbit pedig egy hajlékony női hang szimbolizálja. Mindez egy tételben fonódik össze az ószövetségi parancs megszelídítése által a Jézus után vágyódó halálelfogadás egységévé. Utóbbi tolmácsolását Kovács Ágnes (szoprán) kiemelkedő zenei érettséggel oldotta meg, általa az est legszebb pillanatait élhettük át.

A második félidőben további két Bach-kantáta következett, melyeket Vass András vezényelt. Vass jól összetartotta az együttest, gesztusai mindvégig nagyon intenzív törődést mutattak, főként a hangszeres előadók irányában. Elsőként a 118-as kantáta (O Jesu Christ, meins Lebens Licht) csendült fel, amely valójában egy motetta obligát hangszeres szólamokkal. Itt – és tulajdonképpen az egész második részben – a kórus dinamikai szempontból kicsit háttérbe szorult, amely részben a hangszeres apparátus megnövekedésének köszönhető. Azért összességében egy szép és plasztikus előadást hallhattunk, amely javarészt feltárta a közönség számára a mű gazdag kontrapunktikus szerkezetét és mondanivalóját.

A hangversenyt a Gyászóda (Lass, Fürstin, lass noch einen Strahl – BWV 198) zárta, amelyben historikus és modern hangszerek együtt voltak jelen a színpadon. A kevert apparátus miatt például az 5. tételben a két gamba háttérbe szorult. Kiemelendő, hogy az első két recitativo accompagnato szövegfestő effektusait a hangszeresek remekül hozták, ezzel kiváló alapot biztosítva az énekes szólistáknak.

Végezetül pár szót a Fesztiválkórusról. Úgy érzem, a tavalyi évhez képest sokat lépett előre az együttes. Egységesebb a hangzás, bár még nem teljesen tökéletes a hangösszeolvadás az egyes szólamokon belül. Ebben a tekintetben minden bizonnyal sokat számítana, ha több és folyamatos alkalom nyílna a közös műhelymunkára, kórushangképzésre és koncertekre. De nem szeretnék telhetetlennek tűnni. Nagy eredmény, hogy egy álomból valóság lett, és mára Pécs – ahol régóta kiemelkedően fontos a kóruskultúra – fel tud mutatni egy ilyen magas színvonalú professzionális énekegyüttest.