Elpilledtél, Picasso?!

A 2011-ben alakult Fran Palermo együttese jóformán az első pillanatoktól kezdve túllépett azon, hogy pusztán a tagok számának okán kapjuk fel a fejünket, ha előkerülne a nevük. A sokáig csak kislemezek sorát produkáló zenekar védjegye a gazdagon hangszerelt, felhőtlen szórakoztatás volt: a lendületes dalokban egyaránt szerephez jutottak a gitárok mellett a fúvósok vagy akár a harmonika is. A végeredmény pedig gyakran viselte magán az indie és alternatív hatásokon túl a barokkosan szerteágazó pop jelenlétét is, nemegyszer a legjobb balkáni zenei hagyományok bevonásával. A csapat ereje mindig is a dallamvilágok sokszínűségében, valamint a számok profi megkomponálásában rejlett: elég csak belefülelni a Morning Waltz zárlatába vagy a Natural Cash földbe döngölő refrénjébe, hogy egyértelművé váljon, miért is vártuk ennyire a zenekar első nagylemezét.

A mostani kiadvány egyrészt egyfajta válogatással szolgál a pálya meghatározó szerzeményeiből, de az együttes szerencsére nem maradt adós újdonságokkal sem. Nagyon jót tesz az anyagnak, hogy itt is hallani például az Extravaganza lüktetését vagy az Am I Right Boy című hibátlan, akusztikus slágert. Ugyancsak kiváló ötlet volt a Monsoon vagy a Not Penny’s Boat szerepeltetése, főleg mert mindezek nem lógnak ki a frissebb társak mellől. Mint a fentiek alapján már sejteni lehet, az album jellegzetesen kettős arculatú: a középtempós, bulisabb felvételek mellett a banda sokkalta visszafogottabb, melankolikusabb oldalát is hallhatjuk. Azt viszont már most érdemes leszögezni, hogy ezúttal az utóbbi lesz dominánsabb, a vártnál jóval nyugodtabb (vagy akár belassultabb) végeredményt összehozva.

A nyitó Requiem… és az Engrossing a billentyűkkel és szaxofonokkal ugyan még sejtetnék a nyárban rejlő féktelenséget vagy dögösséget, az ezután következő dalok azonban már jóval introvertáltabbra sikerültek, és a hallgató felrázása helyett inkább a csendesebb, tengerparti elmélyedést favorizálják. A lemez további menetét is ez a fajta blokkokba rendezés meghatározza meg, ami most nem feltétlenül bizonyult előnyös megoldásnak. Sajnos ez az elmélyedő hangvétel, legyen bármennyire is igényesen vagy átgondoltan megvalósítva, bizonyos pontokon már álmosítónak hat. Üdítő is, amikor három-négy felvétel után végre érkezik a váltás, és az Extravaganzától kezdve felpöröghetnek az események. Itt nyoma sincs a zárkózottságnak, a dalok igazán bulisra sikerültek, kongákkal, fúvósokkal, ahogy azt kell, pihenő nélkül. Itt ismét egyértelművé válik, miért is tarthatók kiváló dalszerzőknek a fiúk: mindenhol ott a hirtelen váltás lehetősége, miközben végig nagyon természetes az építkezés – unalomnak nyoma sincs. Az utolsó negyed aztán már inkább a múltidézés fényében telik, hiszen a régről ismert Sun in Splendourral és társaival találkozhatunk, újra a vidám és a szomorkásabb hangnemek váltakoztatásával, profin megszólaltatva – még ha jót is tett volna, mondjuk, egy Volcanoeshoz hasonló zúzás szerepeltetése.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=g2yI-jZ6iUM[/embed]

Noha a lemezt hallgatva továbbra is felfedezhető a Fran Palermo sokat emlegetett vagabundsága, és vitathatatlanul ott van mindenhol a kiforrottság és a koncepció tudatossága, az első igazi bemutatkozáson ezúttal kissé mégis háttérbe szorult a feelgood zenélgetés. Hogy ez persze mennyire gond, azt mindenki eldöntheti maga: van annyira erős a lemez, hogy rengetegszer tehető próbára.