„Elsősorban zenész vagyok”

Koós-Hutás Áron napjaink egyik legismertebb jazztrombitása, aki fiatal kora ellenére több formációban is játszott (Anselmo Crew, Djabe, PASO). 2008-ban megnyerte a Tomsits Rudolf Jazz Trombita Tehetségkutatót, tavaly pedig ő képviselte hazánkat az I. világháború 100. évfordulójára rendezett nemzetközi megemlékezésen, melyre a híres olasz jazztrombitás, Paolo Fresu kérte fel.

Nemrég megjelent albuma után (E.T. Project) – ahol az elektronikus hangzást keverte a jazz-zel – novemberben lesz hallható új lemeze. Beszélgettünk arról, mennyire fontos a zenésztársak támogatása, a közös fellépések, és hogy a trombita hangja nem vész el, csak átalakul.

Mikor kezdtél el zenélni? Milyen formációkban vettél részt a kezdetekben?

Trombitálni kilencéves koromban kezdtem el. Elsőként az iskolai zenekarokban játszottam klasszikus, majd könnyűzenét. A Kőbányai Zenei Stúdióban, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen folytatott tanulmányaim alatt és utána különböző zenekarokba kerültem be, mint például az Anselmo Crew, Riddim Colony, Djabe, Balázs József Quartet, Animal Cannibals, Pannonia Allstars Ska Orchestra, Guca Partyzans Brass Band vagy a Budapest Jazz Orchestra.

Kik azok a példaképek, akiknek a zenéje hatott rád? És akik esetleg a mai napig inspirálnak?

Legelsőként Maurice André jut eszembe. Az ő művei, hangzásvilága fogott meg igazán a trombitások közül a kezdetekben. Aztán ahogy a jazz felé fordultam, természetesen engem is a hangszer legnagyobbjai inspiráltak, mint Miles Davis, Chet Baker, Clifford Brown. A mai napig nagy hatással van rám Michael Jackson, az Earth Wind and Fire, Bach, Mozart, Bartók, Dwele és a Hiatus Kayote zenei világa.

2008-ban megnyerted Tomsits Rudolf Jazz Trombita Tehetségkutató Versenyét. Ez hogyan változtatta meg a karriered alakulását?

A versenynek köszönhetően hirtelen sokan megismerték a nevemet, olyan ajtók is kinyíltak, amelyek addig zárva voltak előttem. Mindezek hatására elkezdtem én is komolyabban venni magam. Több stílust mertem már kipróbálni, több formációba kerültem be, s mindezeknek köszönhetően született meg bennem a vágy a saját lemezre. Ezek abban is segítettek, hogy megtaláljam a szívemhez legközelebb álló zenei stílust.

Több nemzetközileg ismert művésszel dolgoztál együtt, például Joe Lovanóval, Dan Nimmerrel, Ken Pavlowskyval, Brian Culbertsonnal. Hogyan befolyásolták ezek az élmények a munkád? Hatással voltak-e a zenei látásmódodra?

Óriási élmény ekkora zenészekkel együtt próbálni is, hát még egy színpadon állni velük! Sokat lehet tanulni tőlük zeneileg, emberileg egyaránt. A legtöbb kitűnő, elismert zenésznek megvan az a fajta kisugárzása, amellyel hat az emberekre, a közönségére, de nemcsak a szinpadon, hanem a mindennapi életben is. Mindig feltöltődik az ember a közelükben.

Hogyan ismerkedtél meg velük, és milyen nemzetközi rendezvényeken léptetek fel közösen?

Sok zenekarban játszottam vagy „vendégeskedtem” már. Ezen fellépéseink alatt volt szerencsém együtt játszani világhírű muzsikusokkal is. Legtöbben segítettek, lehetőségeket teremtettek számomra. Sokat köszönhetek e tekintetben a Djabenak is, hiszen velük sok nemzetközi jazzfesztivált meglátogathattam mint vendégművész. De ugyanez elmondható a Budapest Jazz Orchestráról is.

Mennyire van helye a trombita zenei világának a mai modern zenében? Sikerül elfogadtatni az emberekkel a létjogosultságát?

A trombitának, illetve a fúvósszekciónak mindig is fontos szerepe volt a zenében – persze nem minden stílusban. Ha a mai, modern elektronikus zenékre gondolunk, azokban tényleg kevesebb az „élő” hangszer. Az elfogadás azonban nemcsak a hangszernek szól, hanem az előadónak is, az általa képviselt minőségnek. Természetesen nem hangszerfüggő, hogy kiből válik sikeres előadóművész, és kiből nem. A legegyszerűbb válasz a siker kérdésére talán az: ha szereted, amit csinálsz, azt élvezni fogja a közönség is.

Nemrég jelent meg új albumod, az E.T. Project, amelyben az elektronikus, r&b és hip-hop stílusok keverednek a jazz-zel. Nem félsz, hogy elvész a te trombitajátékod ebben a túláradóan modern hangzásban?

Semmiképp sem veszhet el. Igyekszem olyan effekteket használni, amelyek „megtartják” a trombita hangját, mégis jobban beleolvasztják a soundot ebbe a modernebb hangzásba. Sokat kísérleteztem ezekkel az effektekkel, és azt mondhatom: az út még nagyon hosszú e téren. Azonban nem mindenütt ugyanaz a trombita funkciója a lemezen. Ez tudatos, mert én elsősorban nem trombitás vagyok, hanem zenész. Az albumon ugyanolyan fontos számomra a dob, a szinti és minden hangszer, az effektek is. Ezek együtt adják azt, ami bennem, illetve bennünk – Milosevits Mirkóval, a szerzőtársammal – a stúdiójában megszületett. Visszatérve a trombitára: valamelyik dal szerves részét képezi a trombitahang, de van olyan is, ahol csak szólistaként és egy rövidebb téma erejéig tűnik fel. Ezek váltakozása is egyfajta vibrálást eredményez, izgalmassá teszi a hangzást.

Az új produkcióddal a Nemzetközi Jazz Napon debütáltatok. Hogyan fogadta a közönség? Milyenek azóta a visszajelzések?

Rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk zenészektől és nem szakmabeliektől egyaránt. Nagy öröm ez számunkra a sok közös munka, fáradság után. Olyan remek zenészekkel dolgozhatok együtt, mint a korábban említett szerzőtársam, a billentyűs hangszereken is közreműködő Milosevits Mirkó Milán, valamint a basszusgitáros Kolta Gergő. A dobokon Oláh Gábor, szaxofonon és ewin Zana Zoltán játszik. Több dalban is Zeek rappel. Külön örülök annak, hogy Sena is hallható a lemezemen. A dalokat egy történeti szál kapcsolja össze, a narráció Farkas Olga tolmácsolásában hallható.

Szerinted meddig lehet tágítani a jazz határait az elektronikus zene fúziójával? Képes-e a jazz a megújulásra és az egyre modernebb elemek integrálására?

Teljes mértékig! Ebben látom most a jövőt. A technika fejlődésével egyre több a lehetőség, és ezt a zenészek ki is használják. Manapság egyre fontosabb a sound, a megszólalás, és a zenészek is egyre bátrabban fuzionálják nemcsak a zenei stílusokat, de a különböző zenei stílusokban használatos soundokat is. Legalábbis én ezt teszem.

2014-ben részt vettél az I. világháború 100. évfordulójára rendezett nemzetközi kezdeményezésben. Mit jelentett számodra a felkérés? Mennyire hatott rád érzelmileg egy ilyen nagy, történelmi jelentőségű eseményen való részvétel?

Nagyon megtisztelő volt a felkérés, amelyet Paulo Fresu ajánlásával kaptam. Sokat jelentett számomra, mert átéreztem az egyediségét, az üzenetét a világ számára. A mai háborús helyzetek elcsitulásának reményével fújtam el az Il Silenziót. Talán ennek az előadásnak a filozófiája, a valódi üzenete is eljut valamilyen úton-módon oda, ahova kell.

Milyen új projekteken dolgozol most? Hol találkozhatunk veled legközelebb?

Jelenleg azon dolgozunk a zenekarommal, hogy a lemez dalai a színpadon, élőben is a legprofibb minőségben szólalhassanak meg. Az ősz egyik legnagyobb projektje számomra a november 2-i lemezbemutató koncertem. Ennek pontos részletei még nem publikusak, de annyit elárulhatok, hogy igazán különleges lesz. Továbbá szeretnék jelentkezni az idei Jazzy Dalversenyre, és szerveződnek már a határon túli koncertek is. Rengeteg tervünk van az őszre, nagyon sok munka vár ránk a zenésztársaimmal és a menedzseremmel is. Izgatottan és kíváncsian várok minden egyes lehetőséget, fellépést.