„Értékcentrikusak vagyunk”

„A Fonó elmúlt húsz éve a felelősségről szólt. Kitartottunk az elveink mellett és jó azt érezni, hogy mások is felismerik azt, hogy értékcentrikusak vagyunk” – Horváth Lászlóval, a zeneház ügyvezető igazgatójával beszélgettünk a Fonó húszéves fennállásának alkalmából a kezdetekről, a magyar rádiók felelősségéről, a fiatalok népzene iránti érdeklődésének ösztönzéséről és a december végéig tartó születésnap színes programkínálatról.



Mikor és hogyan vált életed részévé ügyvezető igazgatói minőségben a Fonó?

A Fonó vezetősége 1998-ban írt ki pályázatot az igazgatói poszt betöltésére. Én akkor felvázoltam a koncepcióm, amely elfogadásra is került, azonban csupán egyetlen évig működtem igazgatóként. Az akkori kulturális folyamatok más haladási irányt követeltek meg, mégis rengeteg dolgot hoztunk létre: beüzemeltük a Hangárt, kifestettük a házat, akkoriban jött létre a partnerkapcsolat az Artusszal, egyszóval összművészeti léptékekben gondolkodtam. Mindez persze jóval több pénzbe került volna, mint amennyi akkor erre rendelkezésre állt, így elváltak útjaink, és megmaradt egy kisebb léptékben gondolkodó Fonó. Aztán 2010-ben találkoztam újra Lukács Józseffel, a zeneház alapítójával, és csak a poén kedvéért megkérdeztem tőle: na, akkor jöhetek a Fonóhoz? Ekkor ismét leültünk, még egyszer átbeszéltük a terveim, felvázoltam, hogy mit szeretnék elérni a világzenei piacon. Először ketten, később már hatan dolgoztunk itt. Szinte a nulláról kellett újjáépíteni a Fonót, de minden jel arra utal, hogy volt értelme az újrakezdésnek.

Idén a zeneház húszéves fennállását ünneplitek. Hogyan áll össze a Fonó20 programok repertoárja a hátralévő három hónapra?

Mindig hosszú ünneplésbe csapunk, ha Fonó-születésnapról van szó, így van ez idén is. A húszéves fennálláshoz stílusosan húsz programot rendelünk hozzá. A leginkább hozzánk kötődő művészeket kértük fel arra, hogy hozzanak új produkciókat, építsenek fel egy-egy estet barátaik, meghívott vendégek és zenésztársaik közreműködésével. Így állt össze a szeptemberi Nyitó Táncház, az Artus mozgásszínházzal közösen szervezett Összművészeti nap, az Erdélyi nap. Fellépett a Borbély Quartet, akik vendégükkel, a bolgár kaval világszerte elismert virtuózával, Theodosii Spassovval volt álltak színpadra. A következő produkciót az idén hatvanéves Dresch Mihály, a harmadik évtizedét ünneplő Makám, a már legendás Tükrös hozza. Rendhagyó közös koncertet ad az Apák és Fiúk-minisorozat jegyében a Muzsikás Együttes is, akik a következő generációval, a Buda Folk Banddel együtt lépnek fel. A sorozat csúcspontja a világ talán legismertebb torokénekes csapata, a tuvai Huun Huur Tu budapesti koncertje lesz november 29-én. Idén is készülünk decemberi és adventi programokkal, a két ünnep között pedig nagy mulatságot tervezünk.

És ott lesz még a már tőletek megszokott Héttorony Fesztivál is. Milyen helyszínei lesznek a fesztiválnak, és kiket üdvözölhetünk a fellépők között?

Az októberi WOMEX-et követően november 5-től veszi kezdetét a Héttorony Fesztivál, ami egészen november 20-ig tart majd. Makovecz Imre szellemiségét és örökségét éltetve utazzunk végig az országot és a Kárpát-medencét (Budapest, Makó, Kolozsvár, Tiszapéterfalva, Debrecen, Kakasd, Lendva, Újvidék, Siófok, Kassa). Sok fiatal zenekar kap lehetőséget, például a Góbé, a Babra és a Zuglói Filharmonikusok is, akik Makovecz Pál – Makovecz Imre fia – vezényletével, Kiss Ferenc A Holdudvarház dalai népzenei produkciójának szimfonikus átiratával emlékeznek a mesterre a Zeneakadémián. Igazi zenei kuriózumok kerülnek a közönség elé.

Említetted a WOMEX-et: tíz magyar előadó lépett fel nálatok ennek keretében a nulladik napon. Mit jelent a Fonó számára a WOMEX elismerése, és mire ad bizonyítási lehetőséget?

Az eddig külföldön megrendezett nemzetközi WOMEX-eken a bemutatható magyar produkciók száma nullától egyig terjedt, idén tizenhat zenekar állhat színpadra, ami azt jelenti, hogy zenészeink tizenhatszoros eséllyel indulnak az expón. A menedzserek beleszerethetnek egy-egy produkcióba, erre aztán később turnék és koncertmeghívások épülhetnek. Nagy kihívás ez az előadókra nézve – apait-anyait bele kell adniuk, szakmai tudásuk legjavát kell nyújtaniuk. A tizenhat produkcióból, úgy vélem, legalább tizenöt produkciónak ütnie kell. Nem szabad hibázni, hiszen a közép-európaiság szellemiségének és a magyar zenének akkor lesz sikere, ha kalapot emelnek előttünk.

Magyar Örökség Díjjal 2013-ban, Prima Primissima-jelöléssel idén büszkélkedhettek, ráadásul egyetlen magyar lemezkiadóként harmadik éve szerepeltek a WOMEX Top Label listáján. Miben erősítenek meg benneteket ezek az elismerések?

A Fonó elmúlt húsz éve a felelősségről szólt. Nem tettünk merész kísérleteket, még akkor sem, ha nem volt éppen pénzünk. Nem rendeztünk kalandor zenei fesztiválokat vagy diszkós programokat csak azért, hogy profitot termelhessünk. Kitartottunk az elveink mellett, és jó azt érezni, hogy mások is felismerik, hogy értékcentrikusak vagyunk. A Top Label elismerést immár harmadik éve külföldiek adják. Paradox dolog, hogy külföldön valamiért előbb felfigyeltek arra, hogy a nagy, világzenei trendekkel egy kis magyar lemezkiadó is képes lépést tartani úgy, hogy kizárólag magyar albumokat ad ki. Ha mindezt itthon is elismerik, az a legjobb számunkra. Most ez fordítva történt.

Mindez arra enged következtetni, hogy itthon kisebb az igény a hagyományos zenehallgatásra. Ha ez valóban így van, akkor szerinted milyen új értékekre van szükség ahhoz, hogy a piacon életben maradhassatok?

Először az itthoni torzulásokat kellene kifésülni. Noha a Petőfi Rádió fiatal zenei rádióként állítja be önmagát, sajnálatos, hogy mégsem találtunk velük olyan kapcsolódási pontokat, amelyek a magyar zenével és magyar világzenével erősíthetnénk a szcénát. Pedig elsősorban a fiatalok véleménye fontos a számunkra. A már említett Góbé, a Cimbaliband, Ferenczi György és a Rackajam vagy akár Lajkó Félix számait ritkán játsszák a rádiók, amit azért furcsállok, mert ezek igenis táncolható, bulizható dallamok, a fiatalok ismerik ezeket, és ha a kapcsolódási pontok találkozhatnának, akkor az ilyen típusú zenék kulturális elfogadottsága itthon is sokkal nagyobb lehetne. Vannak népzenei műsoraink a Bartókon és a Dankó Rádióban is, azonban ezek „csupán” úgynevezett „marketing fiókok”, ugyanis e két rádió célközönsége nem a fesztiválozók közül kerül ki. Sajnos addig, amíg a marketing és az értékelvárások nem egy irányba tartanak, addig csak mellébeszél mindenki.

Hihetetlen színes a külföldről meghívott fellépőitek palettája is – korábban volt szerencsém nálatok világhírű indiai és japán művészekkel is interjút készíteni. Feltételezem, hogy mindez nem éppen egy kis létszámú gárda szervezési munkájának köszönhető.

Mi öten vagyunk, más intézmények ennek duplájával működnek, így bátran mondhatjuk, hogy extrém munkabírású emberek dolgoznak a Fonóban. Program- és pályázatszervezőnk, marketingesünk, népzenei vezetőnk, kiadványokat menedzselő kollégánk, jómagam és alkalmi technikusaink: ennyien birkózunk meg a feladatokkal. Annak idején, a boldog békeidőkben tucatnyi ember dolgozott itt. Gyakran hozom fel példaként a Trafót, hogy az emberek érezzék, milyen az, amikor az állam, illetve önkormányzat teszi lehetővé egy rendszer működését, és milyen az, amikor piaci alapon, gyors reagáló hadtestként, kevesebben vesznek részt a szervezésben. Utóbbiak vagyunk mi.

Hogy látod, hogyan lehet megszerettetni a népzenét azokkal a fiatalokat, akiknek fején hatalmas fülhallgatóból dübörög az elektronikus zene?

A másik szervezet, akivel jó volna egyességre jutni, a Sziget Fesztivál, hiszen a zenei irányokat ők tudják leginkább befolyásolni. Évről évre rengeteg embert szórakoztatnak többek között hip-hoppal, popzenékkel, amit egyrészt megértek, hiszen sokkal piacképesebbek. Ugyanakkor nem árt tudni, hogy népzene nélkül csupán szellemileg fogyatékos közönséget nevelünk. Az identitást a népzene és a világzene alapján lehet megélni. Akkor fogjuk magunkat igazán otthon érezni a hazánkban, ha tudjuk legalább azt, hogy hol van Máramaros, hogy milyenek a határon túli vagy a vidéki népzenék. Jónak tartom a kezdeményezést, hogy a középiskolásokat kötelező jelleggel viszik el a pedagógusok ezekre a helyszínekre, ha a fiatalok indulhatnak a Fölszállott a páva tehetségkutatón és más hasonló jellegű népzenei vetélkedőkön. Nem reményvesztett a történet, de azért sokkal jobb is lehetne a helyzet.

Ha néhány mondatban össze kellene foglalni a Fonó ars poeticáját, mi lenne az?

Értékek mentén lavírozni, keresni, kutatni a magyar zene mélységeit és távlatait.

Ha az egykori, tízéves Fonót és a mostani húszéves zeneházat egymás mellé tennénk, vajon milyen tanáccsal látnák el egymást?

Kritikus vagyok az elődeimmel, hiszen a Fonó húsz évvel ezelőtt úgy indult a piacon, hogy egyáltalán nem volt konkurenciája. E helyzeti előnyét ki is használta. Később aztán sorra bukkantak fel az állami alapítású, állami pénzekből működő, markáns profillal bíró intézmények, mint például a Trafó, a Millenáris, a BMC, Bálna vagy a Müpa. A Fonó ezt a helyzetet úgy próbálta kompenzálni és menedzselni, hogy másod-, illetve harmadrangú zenekarokkal próbált szövetkezni, ami korántsem bizonyult jó döntésnek.

Én továbbra is úgy gondolom, hogy ennek a szcénának a legjobbjaival kell szövetkezni. Amennyiben a Fonó népzenei és világzenei berkekben a jövőben is elismert kíván maradni, és meg akarja őrizni közép-európai brandjét, akkor a legjobbakkal kell dolgoznia. Olyanokkal, mint Herczku Ági, a Csík zenekar, a Góbé, a Buda Folk Band, a Muzsikás, Téka, Palya Bea és még sorolhatnám. Segíteni kell őket, hiszen több ezer embert megszólítani képes formációkról és előadókról van szó. E területnek iszonyú nagy ereje lehet, ha összefogunk. Egyébként meg nem is az a nagy kérdés, hogy a tíz- és húszéves Fonó Budai Zeneház hogyan tekint egymásra, hanem az, hogy a huszonegyedik életévébe lépő Fonó útjai hova vezetnek majd. Elértük működésünk plafonját – erre kellene most lapot húzni.