© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Szenvedélyek a tükörarénában
Az Erkel Színház új Carmen előadásáról
Október végétől a francia operairodalom legnépszerűbb darabját, a Carment is láthatják és hallhatják az operarajongók immáron új rendezésben az Erkel Színházban. A premiert nagy várakozás előzte meg, hiszen Bizet operája hosszú évtizedek óta állandó része a Magyar Állami Operaház repertoárjának, sajnos azonban ellentmondásos produkció született.
A Cosi fan tutte után október végén ismét az operairodalom egyik legnépszerűbb darabját, a Carment tekinthette meg új rendezésben a budapesti közönség az Erkel Színházban. Bizet műve a legtöbbet játszott francia opera, így kétség sem fér hozzá, hogy azt műsoron kell tartani, és miután Szinetár Miklós előző rendezése nem volt méltó a darabhoz, ideje volt lecserélni azt. Sajnos azonban Oberfrank Pál színpadra állítása se sikerült sokkal színvonalasabbra Szinetárénál. A rendezés mellett pedig a zenei megvalósítás is számos kívánnivalót hagyott maga után.
Oberfrank Pál új Carmen-rendezésében hatalmas tükrök határolják a játékteret, amelyekkel a látványtervezőnek a tér kitágítása volt a célja, azonban azok a tömegjeleneteknél nyomasztóan szűknek mutatták a színpadot, miközben a bennük kavargó színpadi sokaság meglehetősen groteszk hatást keltett. A hatalmas tükörterem nem realisztikus feldolgozást ígért, ugyanakkor a kocsmajelenetben vagy a hegyi képben mégis a megszokott zsánerképek mutatták be a csempészek mindennapi életét. Mindeközben a rendezői ötletek több esetben is szürreális hatást váltottak ki. Jó példa erre a dohánygyári munkások verekedése, ahol pompomlányok hada jelent meg és szurkolta körbe az énekkart, vagy mindjárt a nyitány alatt látható esernyővel akrobatizáló táncosok. Az ilyen jellegű megoldások egyáltalán nem illenek egy zsánerképeket felsorakoztató előadásba, de a legnagyobb baj az volt, hogy a rendezői ötletparádé következtében a rengeteg, hatáserősítőnek szánt elem kioltotta egymást. A dohánygyári munkások kisszerű civódását például elég lett volna a csoportok megszólalásával váltakozó körfénnyel érzékeltetni. A pompomlányok megjelenése elvonta a figyelmet a világítástechnikáról, így az elvesztette jelentőségét, és a rendező nem érte el vele a kívánt hatást.
A másik probléma a rendezői ötletparádéval az, hogy többször is funkció nélküli jeleneteket produkált, amelyek kilógtak a rendezés egészéből. Jó példa erre a videoklipek világát idéző megoldások Carmen belépőjében (a habanera eléneklése során a címszereplő statisztafiúk fenekén dobolt, velük incselkedett) és a kocsmai mulatozásában (stroboszkópos megvilágítás). A két jelenet kontextus nélkül lógott a levegőben, nem kapcsolódott szervesen a rendezés egészéhez.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=cKZtvFVjhfQ[/youtube]
Oberfrank összemosta Carmen és Micaela alakját. A címszereplő szemére veti Don Josénak, hogy nem közéjük való, mert gondoskodó feleségre vágyik, mindeközben ő maga társai számára főz, szendvicset készít, leszedi a tiszta ruhát a szárítóról. Vagyis pont olyan nőnek mutatja magát, aki megfelelne Don José számára, míg Micaela belépője alkalmával határozott, önmagát előtérbe helyező figurának mutatkozik, aki nem tűnik gondoskodó feleségtípusnak. Később az előadás során megmutatkozik mindkét nő másik oldala is. Ezzel a rendező teljesen Don José vágyainak kivetülésévé tette a két nőt – akit a vad, féktelen természet és a szelíd visszafogottság egyaránt vonz –, ami elfogadható abban az esetben, ha rendezését erre a szürreális koncepcióra építi fel. Ez azonban nem így történt, hiszen ennek a koncepciónak a hatásos megvalósításához nélkülöznie kellett volna a zsánerképszerű elemeket, és kizárólag szürreális eszközökkel dolgoznia. Mindezek mellett az előadás legzavaróbb eleme mégsem ez az ellentét volt, hanem a francia nyelven énekelt zenés számok magyar nyelvű prózai dialógusokkal való megtűzdelése: mivel a recitativókat csak néha helyettesítette próza, ezért azok a részek nem tudtak szervesen beépülni a darabba.
Sajnos az énekesi teljesítmények is felemásra sikerültek. Gál Erika tisztességgel elénekelte a címszerepet, ami nem kis teljesítmény, de éneklése és színészi alakítása teljesen nélkülözte a természetességet. Szerepformálásából hiányzott a kellő szenvedély és kacérság: Carmenje hideg és teátrális volt. Nyári Zoltán Don José figuráját erőteljes tenorhangon abszolválta, javarészt finom dinamikai árnyaltságtól mentesen. Nyári hangmatériája nem olyan lágy és drámai, amilyen ehhez a szerephez illene, mindemellett színészi teljesítménye is amatőrnek és semmitmondónak bizonyult. Escamillót ezúttal Kálmándi Mihály énekelte: fojtott, kevésbe tiszta matériájú bariton hangon. Hangja sokkal fáradtabbnak tűnt ezen az estén, mint máskor, viszont kiválóan formálta meg a kissé pökhendi, a hírességbe beleszédült torreádor figuráját. Létay Gabriella érzelemteljesen énekelte Micaela szerepét erőteljes fortékat produkálva, viszont a pianókra nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetnie: enélkül ugyanis képtelenség kihozni a Micaela szólamában rejlő finomságokat. Mindenesetre teljes beleéléssel és hitelesen volt képes megformálni karakterét. A kisebb szerepeket éneklők biztos pontjai voltak az előadásnak, és igen színvonalasan teljesítették szerepüket. Kiemelkedett közülük Gábor Géza, aki baritonjával, hatásos színészi alakítással formálta meg Zuniga figuráját. Az énekkar szépen árnyalt, magával ragadó kórustablókat valósított meg az előadás alatt. Dénes István karmester feszes tempókat dirigált, tüzes, spanyol hangulatot teremtve, azonban a lírai részeket nem sikerült ihletetten megoldania.
A közönséget bizonyára megosztja majd Oberfrank Pál első operarendezése, amivel alapvetően az Operaház vezetése közelebb szerette volna hozni az operairodalom egyik legtöbbet játszott remekművét a fiatalokhoz. Reméljük, hogy ha egységes produkciót nem is sikerült létrehozniuk az alkotóknak, legalább a fiatalság tetszését elnyerni majd az új Carmen-rendezés.
További előadások: november 21., 25., 27., 29.
Oberfrank Pál új Carmen-rendezésében hatalmas tükrök határolják a játékteret, amelyekkel a látványtervezőnek a tér kitágítása volt a célja, azonban azok a tömegjeleneteknél nyomasztóan szűknek mutatták a színpadot, miközben a bennük kavargó színpadi sokaság meglehetősen groteszk hatást keltett. A hatalmas tükörterem nem realisztikus feldolgozást ígért, ugyanakkor a kocsmajelenetben vagy a hegyi képben mégis a megszokott zsánerképek mutatták be a csempészek mindennapi életét. Mindeközben a rendezői ötletek több esetben is szürreális hatást váltottak ki. Jó példa erre a dohánygyári munkások verekedése, ahol pompomlányok hada jelent meg és szurkolta körbe az énekkart, vagy mindjárt a nyitány alatt látható esernyővel akrobatizáló táncosok. Az ilyen jellegű megoldások egyáltalán nem illenek egy zsánerképeket felsorakoztató előadásba, de a legnagyobb baj az volt, hogy a rendezői ötletparádé következtében a rengeteg, hatáserősítőnek szánt elem kioltotta egymást. A dohánygyári munkások kisszerű civódását például elég lett volna a csoportok megszólalásával váltakozó körfénnyel érzékeltetni. A pompomlányok megjelenése elvonta a figyelmet a világítástechnikáról, így az elvesztette jelentőségét, és a rendező nem érte el vele a kívánt hatást.
A másik probléma a rendezői ötletparádéval az, hogy többször is funkció nélküli jeleneteket produkált, amelyek kilógtak a rendezés egészéből. Jó példa erre a videoklipek világát idéző megoldások Carmen belépőjében (a habanera eléneklése során a címszereplő statisztafiúk fenekén dobolt, velük incselkedett) és a kocsmai mulatozásában (stroboszkópos megvilágítás). A két jelenet kontextus nélkül lógott a levegőben, nem kapcsolódott szervesen a rendezés egészéhez.
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=cKZtvFVjhfQ[/youtube]
Oberfrank összemosta Carmen és Micaela alakját. A címszereplő szemére veti Don Josénak, hogy nem közéjük való, mert gondoskodó feleségre vágyik, mindeközben ő maga társai számára főz, szendvicset készít, leszedi a tiszta ruhát a szárítóról. Vagyis pont olyan nőnek mutatja magát, aki megfelelne Don José számára, míg Micaela belépője alkalmával határozott, önmagát előtérbe helyező figurának mutatkozik, aki nem tűnik gondoskodó feleségtípusnak. Később az előadás során megmutatkozik mindkét nő másik oldala is. Ezzel a rendező teljesen Don José vágyainak kivetülésévé tette a két nőt – akit a vad, féktelen természet és a szelíd visszafogottság egyaránt vonz –, ami elfogadható abban az esetben, ha rendezését erre a szürreális koncepcióra építi fel. Ez azonban nem így történt, hiszen ennek a koncepciónak a hatásos megvalósításához nélkülöznie kellett volna a zsánerképszerű elemeket, és kizárólag szürreális eszközökkel dolgoznia. Mindezek mellett az előadás legzavaróbb eleme mégsem ez az ellentét volt, hanem a francia nyelven énekelt zenés számok magyar nyelvű prózai dialógusokkal való megtűzdelése: mivel a recitativókat csak néha helyettesítette próza, ezért azok a részek nem tudtak szervesen beépülni a darabba.
Sajnos az énekesi teljesítmények is felemásra sikerültek. Gál Erika tisztességgel elénekelte a címszerepet, ami nem kis teljesítmény, de éneklése és színészi alakítása teljesen nélkülözte a természetességet. Szerepformálásából hiányzott a kellő szenvedély és kacérság: Carmenje hideg és teátrális volt. Nyári Zoltán Don José figuráját erőteljes tenorhangon abszolválta, javarészt finom dinamikai árnyaltságtól mentesen. Nyári hangmatériája nem olyan lágy és drámai, amilyen ehhez a szerephez illene, mindemellett színészi teljesítménye is amatőrnek és semmitmondónak bizonyult. Escamillót ezúttal Kálmándi Mihály énekelte: fojtott, kevésbe tiszta matériájú bariton hangon. Hangja sokkal fáradtabbnak tűnt ezen az estén, mint máskor, viszont kiválóan formálta meg a kissé pökhendi, a hírességbe beleszédült torreádor figuráját. Létay Gabriella érzelemteljesen énekelte Micaela szerepét erőteljes fortékat produkálva, viszont a pianókra nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetnie: enélkül ugyanis képtelenség kihozni a Micaela szólamában rejlő finomságokat. Mindenesetre teljes beleéléssel és hitelesen volt képes megformálni karakterét. A kisebb szerepeket éneklők biztos pontjai voltak az előadásnak, és igen színvonalasan teljesítették szerepüket. Kiemelkedett közülük Gábor Géza, aki baritonjával, hatásos színészi alakítással formálta meg Zuniga figuráját. Az énekkar szépen árnyalt, magával ragadó kórustablókat valósított meg az előadás alatt. Dénes István karmester feszes tempókat dirigált, tüzes, spanyol hangulatot teremtve, azonban a lírai részeket nem sikerült ihletetten megoldania.
A közönséget bizonyára megosztja majd Oberfrank Pál első operarendezése, amivel alapvetően az Operaház vezetése közelebb szerette volna hozni az operairodalom egyik legtöbbet játszott remekművét a fiatalokhoz. Reméljük, hogy ha egységes produkciót nem is sikerült létrehozniuk az alkotóknak, legalább a fiatalság tetszését elnyerni majd az új Carmen-rendezés.
További előadások: november 21., 25., 27., 29.
