© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Fordulj be!
Berriloom: Discontinous Man
A berriloom első nagylemeze szomorú, önmagába tekintő zenét rejt – elmúló hangulatfoszlányok gyűjteménye, amely kimunkáltságával és átgondolt koncepciójával bizonyára sokak számára lesz érdekes.
A Déri Ákos személyéhez köthető projekt 2010-ben indult, és noha az első nagylemezre 2016-ig kellett várnunk, természetesen nem előzmények nélküli a Discontinous Man sem. A berriloom tipikus barkácsolós, „csináld magad” történetként indult: miként az egyik interjúból kiderül, annak idején a sörért leugró haverok kis időre egyedül hagyták Ákost a szintivel, majd visszatértük után némi csapatmunkával már el is készült az első szám, 2011-re pedig az a compilation of last tracks című kislemez. Ez utóbbi még inkább hatott egyfajta ötletbörzeként (a dalok címei amúgy random wikipédiás oldalakra mutatnak), még ha találni is remek dolgokat: a the memorial cup békessége biztosan jó néhány embert varázsol el azóta is, és legalább ennyire figyelemreméltó a stay neutral elektronikája. A 2013-as drift is hasonlóan nyugodt, elmerengő gyűjtés, sok-sok akusztikus szerzeménnyel (a lose című a különösen emlékezetes) – nem is csoda, hiszen az EP-n többek között Norbert Kristóf is közreműködött.
Időközben már szép közönségsikereket is maga mögött tudhat a projekt: az angol FACT internetes zenei magazinja például 2013-ban az underground eurovíziós felvételek között szemlézte a cup of snow című számot (a zenekar a cikkben egyedüli magyarként képviseltette magát), és nemrégiben egy manchesteri és egy staffordshire-i rádió is játszani kezdett néhány berriloom-számot. A mostani albumról a hivatalos Facebook-oldalról folyamatosan érkeztek a híradások, kaptunk koncertfotókat, számlistát, de még teasert is.
De milyen is ez a bizonyos nagylemez? A Discontinous Man kapcsán rögtön érdemes leszögezni, hogy alapvetően szomorkás, melankolikus hangulatából eredően erősen hangulatzenéről van szó, és megeshet, hogy elsőre keveseknél fog betalálni. Az ízléses borító nagyon is találó: az alig több mint félórás album valóságos éjszakai lemez, és bánatossága a legjobb pillanataiban is csak elrévülésbe lép át – a hálószobából immár a stúdióba költöztünk, az akusztikus gitárt pedig lecserélte az elektronika, amely hol finoman a háttérbe húzódik, hol karcosan elől képviselteti magát. Egyrészről mindez természetesen erősen rétegzenévé is teszi a berriloomot. A lemezt nyitó Ears of Wheat – Unshod Hooves – The Sermon hármasa remekül előlegezi meg az összképet, és rögtön a mélybe húzza a befogadót: a borongós dalok komótosan lépkednek, egyelőre nincs igazán katarzis, inkább első pillanattól az utolsóig kitartott, érzelmeit mélyen átélő előadásmód és profi hangzás. A stílus a shoegaze-zel rokonítható, zajos gitárok juttatják csúcsra a melankóliát. Ákos vokálját talán a Placebo-frontember Brian Molko hangjával tudnám párhuzamba állítani – néhol rezignált és introvertált, másszor (mint, mondjuk, az Unshod Hooves esetében) éteri magasságokba jut el.
A sokat emlegetett borongósság egyébként meglehetősen széles skálán mozog. Az Eyetooth esetében például a semmiből megdörrenő refrén kis túlzással a földdel tenne egyenlővé mindent. Az A Balcon of Milk bármennyire fájdalmas, a reménykedést is kihallani felharsanó refrénjéből. Meglepetés volt még számomra a The Knife Slices Itself is, amely okosan használja a billentyűket, és benne végre valami szigorúság is képviselteti magát – így ha lassanként is, de érkezünk a kiút felé. Kapunk még a fentieken kívül néhány átvezetőként funkcionáló felvételt is: ilyen a zajos Trauma Center, a talán túlságosan is hosszúra engedett Arousal vagy a sietősebbre vett 実在. Utóbbi címe átírva egyébként a „realista irodalom” címszóra mutat. Itt jegyezhetjük meg, hogy ez a fajta bölcsészkedés nem áll távol a lemeztől, az album címe és tematikája például a múlt századi francia filozófustól, Georges Bataille-től kölcsönzött. És ha utóbbi életművében ugyan felfedezni valamiféle, egy biztos pont hiányából fakadó állandó szorongást és keserűséget, a befejezés a mi esetünkben mégiscsak pozitívra sikeredik. A Sarah Kane az előző kislemezeket idézi fel gitárcentrikusságával és kiegyensúlyozottságával – a berriloom végső soron úgy köszön el tőlünk, hogy hangzását illetően még utoljára a meghittséget közvetítő oldalát fordítja felénk.
A Discontinous Man tizenegy dala egységes atmoszférát nyújt a hallgatónak remek hangzásban, saját műfajának eszközeit használva párszor meglepő kitekintésekkel. Bizonyára lesznek, akiknek még ez a fél óra is sok lesz a búsulásból – egy-két felvétel meghallgatása viszont még nekik is erősen ajánlott!
Időközben már szép közönségsikereket is maga mögött tudhat a projekt: az angol FACT internetes zenei magazinja például 2013-ban az underground eurovíziós felvételek között szemlézte a cup of snow című számot (a zenekar a cikkben egyedüli magyarként képviseltette magát), és nemrégiben egy manchesteri és egy staffordshire-i rádió is játszani kezdett néhány berriloom-számot. A mostani albumról a hivatalos Facebook-oldalról folyamatosan érkeztek a híradások, kaptunk koncertfotókat, számlistát, de még teasert is.
De milyen is ez a bizonyos nagylemez? A Discontinous Man kapcsán rögtön érdemes leszögezni, hogy alapvetően szomorkás, melankolikus hangulatából eredően erősen hangulatzenéről van szó, és megeshet, hogy elsőre keveseknél fog betalálni. Az ízléses borító nagyon is találó: az alig több mint félórás album valóságos éjszakai lemez, és bánatossága a legjobb pillanataiban is csak elrévülésbe lép át – a hálószobából immár a stúdióba költöztünk, az akusztikus gitárt pedig lecserélte az elektronika, amely hol finoman a háttérbe húzódik, hol karcosan elől képviselteti magát. Egyrészről mindez természetesen erősen rétegzenévé is teszi a berriloomot. A lemezt nyitó Ears of Wheat – Unshod Hooves – The Sermon hármasa remekül előlegezi meg az összképet, és rögtön a mélybe húzza a befogadót: a borongós dalok komótosan lépkednek, egyelőre nincs igazán katarzis, inkább első pillanattól az utolsóig kitartott, érzelmeit mélyen átélő előadásmód és profi hangzás. A stílus a shoegaze-zel rokonítható, zajos gitárok juttatják csúcsra a melankóliát. Ákos vokálját talán a Placebo-frontember Brian Molko hangjával tudnám párhuzamba állítani – néhol rezignált és introvertált, másszor (mint, mondjuk, az Unshod Hooves esetében) éteri magasságokba jut el.
A sokat emlegetett borongósság egyébként meglehetősen széles skálán mozog. Az Eyetooth esetében például a semmiből megdörrenő refrén kis túlzással a földdel tenne egyenlővé mindent. Az A Balcon of Milk bármennyire fájdalmas, a reménykedést is kihallani felharsanó refrénjéből. Meglepetés volt még számomra a The Knife Slices Itself is, amely okosan használja a billentyűket, és benne végre valami szigorúság is képviselteti magát – így ha lassanként is, de érkezünk a kiút felé. Kapunk még a fentieken kívül néhány átvezetőként funkcionáló felvételt is: ilyen a zajos Trauma Center, a talán túlságosan is hosszúra engedett Arousal vagy a sietősebbre vett 実在. Utóbbi címe átírva egyébként a „realista irodalom” címszóra mutat. Itt jegyezhetjük meg, hogy ez a fajta bölcsészkedés nem áll távol a lemeztől, az album címe és tematikája például a múlt századi francia filozófustól, Georges Bataille-től kölcsönzött. És ha utóbbi életművében ugyan felfedezni valamiféle, egy biztos pont hiányából fakadó állandó szorongást és keserűséget, a befejezés a mi esetünkben mégiscsak pozitívra sikeredik. A Sarah Kane az előző kislemezeket idézi fel gitárcentrikusságával és kiegyensúlyozottságával – a berriloom végső soron úgy köszön el tőlünk, hogy hangzását illetően még utoljára a meghittséget közvetítő oldalát fordítja felénk.
A Discontinous Man tizenegy dala egységes atmoszférát nyújt a hallgatónak remek hangzásban, saját műfajának eszközeit használva párszor meglepő kitekintésekkel. Bizonyára lesznek, akiknek még ez a fél óra is sok lesz a búsulásból – egy-két felvétel meghallgatása viszont még nekik is erősen ajánlott!
