Laci, te tudod

Izgalmas és egyben hagyományos bluest ma már nem könnyű produkálni, hiszen a műfaj korlátai igencsak szűkösek. Ha a hallgatói izgalom végett túlfeszítjük őket, könnyedén a blueson kívül találhatjuk magunkat, s ha mégis e muzsika keretei között sikerül maradni, akkor sem egyszerű a hagyományos jelzőt úgy kiérdemelni, hogy ne valamely nagy előd hasonmása legyen a produkció. Pedig a folyamatos frissítést a mai blues is igényli, persze ha egyáltalán számít az újabb generációk figyelmére, s nem elégszik meg az elmúlt korok zsánereinek konzerválásával.

Ez a frissítési igény munkál a Frozen Steak duó felvételeiben, akik bátran nyúltak réges-régi – akár a második, de olykor az első világháború előtti – dalokhoz, hogy azok réges-régi ízébe valamiféle újdonságot fecskendezzenek. És itt a nagy csavar, hogy az újdonság sem új, legfeljebb nem pont az adott dal modorában megszokott. A Frozen Steak két zenész produkciója: Borza ’Borzash’ László énekel, villanygitározik, basszusgitározik, Demeter Ádám dobol. Ebből már sejthető, hogy nem koncertfelvételt tettek közzé, hanem a legtöbb dal esetében több sávot is feljátszottak, bár akad néhány csak gitárt, éneket és dobot használó darab is – ezek a legkarcosabbak, főképpen a basszushangszer hiánya ad nekik egy sajátos hangképet. A basszus kisimította volna a hangzást, éppen ezért izgalmas a hiánya. Kimondottan zaklatott és zaklató nóták ezek, amikben a blues eksztázisra irányuló erős hajlama tisztán megmutatkozik. E felvételek nem szépek, hanem jók, sodróak, felkavaróak – akik csak most ismerkednek a műfajjal, ne is ezekkel kezdjék. Nekik az első dalt, Robert Johnson Me and the deviljét ajánlatos átugorniuk, ők kezdjenek Charley Patton Rattlesnake blues című örökbecsűjével.



Első hallásra akár a hagyományos blues jelzőt is ráakaszthatnánk a felvételekre, de a dobjáték e dalok életkorához képest jóval modernebb – a mai fülnek meg totális oldschool –, valahol a groove-os, funkos idők elejére lehetne dátumozni. Így az egész muzsika lüktetése a korai elektromos blues és a funk gyermekkorának elegyét adja ki. Mindehhez egy rusztikusan torzított gitár járul, amely bátran hagy lukakat, a csendet is bevonva a játékba. A dalok egynémelyikéhez jár egy puha, visszafogottan gusztusos, néhol meglepően dallamos basszusjáték. Ezekre ül rá Borzash (sic!) hol energikus, hol nazálisan hajlongó, de minden pillanatban karakteres éneke, amelyben csupán annyi manír fedezhető fel, amennyi nélkül blueslemezt nem is érdemes felvenni. Persze ezek az összetevők önmagukban még nem hatnának az újdonság erejével Azonban a dalokban van egy enyhén tapintható réteg, legfőképpen talán az énekben, amelyből kitűnik, hogy a Frozen Steak mai csapat, ismeri, érti a könnyűzene mai zsánereit, és akarva-akaratlan be is építi azokat muzsikájába. Régi zenét játszanak – enyhe mai tájszólással.

A tempós dalok mellett akadnak lassabb darabok is, ahol ennek a zenének a zaklatottsága, túlfűtöttsége a leginkább érvényesülni tud. A felvett műsort vélhetően nem nyugtatónak szánták, inkább alkalmas a hallgató felkavarására, hogy a vége felé a Wayfaring Stranger – a lemez egyetlen dala, amely vélhetően szándékosan lett szépre hangszerelve – húrarzenálja kisimítsa a felkorbácsolt idegpályákat.

Ha valaki a dalokat monotonnak titulálná, nem állíthatnánk szembe vaskos ellenérveket megállapításával, viszont ez a fajta blues nem is igényli a folyamatos dramaturgiai változatosságot, és ez a lemez vastagon e tradíció talaján áll. Ahogyan pedig e régi bluesdarabok egyéni ízt kapnak – s majd minden dalban másmilyet –, az a Frozen Steak lemezét az itthon elkészült bluesalbumok legérdekesebbjei közé emeli. Nem lesz túlzottan népszerű még a blueskedvelők között sem, mert ez még nekik is karcos, de az igazán értő fülekbe – melyek között egy bluesrajongó feje található – minden bizonnyal betalál.

A lemez meghallgatható, letölthető: frozensteak.bandcamp.com

Frozen Steak : We're gonna need a bigger boat, szerzői kiadás, 2012