„Óriási zenei univerzumban élünk”

Dezső Tónival és Szabó Enikővel való ismeretsége évekre nyúlik vissza. Hogyan kerültek egymás látóterébe, és honnan datálható a szakmai kapcsolat, amelyből aztán a Pearly Clouds formáció kinőtte magát?

Először Tónit, a DeBORT zenekar szaxofonosát ismertem meg 1996-ban – abban az évben Budapesten léptem fel, és játszottunk is együtt. Óriási élmény volt! Az együttes meglehetősen különböző zenei affinitásokkal és tapasztalatokkal rendelkezett a klasszikus és kísérleti jazztől a szimfonikus és improvizációs rockon át az undergroundig, a no wave-ig és az indie-ig. Tónival kapcsolatban maradtunk, és amikor hat évvel ezelőtt meglátogatott New Yorkban, abban maradtunk, hogy csinálunk Budapesten egy élő koncertet, ami decemberben a Budapest Jazz Klubban nagy sikerrel meg is valósult. Tóni mindig roppant szívélyes volt velem, szerette a zenémet, és rengeteg pozitív energia árad belőle. Enikőt Tónin keresztül ismertem meg: meghallgattam olyan felvételeket, melyeken hangszeres kíséret nélkül énekel tradicionális magyar dalokat. A hangja egyből magával ragadott. Aztán jött az ötlet, hogy készítsünk egy közös lemezt is.

A Pearly Clouds névre keresztelt, a budapesti Tom-Tom Stúdió ban készített nagylemezükre tizennégy szám került fel.

Főképp tradicionális magyar dalokat rögzítettünk, pontosabban azokat dolgoztuk át saját, amolyan Pearly Clouds-os stílusban, egyedi hangszerelésben, gitár, ének és szaxofon felállásban, olykor improvizatív, máskor minimalista módon, tehát új megközelítésben.

Meglehetősen sokat improvizáltunk – rájöttem, hogy a magyar folk és az improvizációs gitárjátékom remekül megfér egymás mellett. Egyébként is imádok improvizálni, sosem játszom el kétszer ugyanúgy a számaimat. Enikőékkel felszabadultan zenéltünk, és hagytuk, hogy a lemez megalkossa magát. Nem volt producer és senki, aki kritizálhatott volna bennünket. Elektronikus gitárt és egy looperhez nagyon hasonló eszközt is használtunk az Over the Water című számunkhoz. Toni rendkívül lelkes volt a stúdiómunka során, izgatta, mi fog ebből a furcsa fúzióból kisülni. Végül mindannyian konstatáltuk, hogy munkánk gyümölcse fantasztikusan egyedi lett.

Hogyan definiálná a trió zenei stílusát?

Azt mondjuk, hogy pszichedelikus világzenét játszunk, de én mindig bajban vagyok, ha a zenét körül kell írni, ugyanis a muzsika elvont dolog, nincs rá univerzális definíció. A folk az ethno-jazz és blues, a magyar, az amerikai (blues, country blues) és déli zenei örökség találkozik a Pearly Clouds dalaiban, s az egész a loopertől lesz avantgárd, noha ahogy idősödöm, egyre jobban szeretek akusztikusan játszani, kevésbé preferálom az elektronikát. A blues gyökereit persze mindig is igyekeztem megtartani a zenémben, még a rockból és a kínai zenéből is képes vagyok kihallani a bluest.

És hogy tetszik a magyar zene?

Nagyon szeretem! Ismerem Lisztet és Bartókot is, ők az első számú kedvenceim.

A Captain Beefheart alapította Magic Band gitárosaként kezdte pályafutását. Milyen útravalókat kapott Beefhearttól?

Habár Frank Zappától, Pink Floydtól, Paulo Contétól is rengeteg inspirációt kaptam, a legnagyobb hatással kétségkívül az első mentorom, Don Van Vliet ( Captain Beefheart) volt rám mind zeneileg, mind pedig emberileg. Igazi energiabomba és zseni volt, folyton sziporkázott, ötletelt, mindemellett egy briliáns vizuális művészt ismerhettem meg benne. Egyaránt jeleskedett a zenében, a festészetben és a költészetben. Mindig arra biztatott, hogy találjam meg a saját stílusom, és ne foglalkozzam azzal, ki mit mond. Zenei stílusok és műfajok tekintetében mindenevő vagyok: jöhet a jazz, a rock, a blues és a keleti muzsika is.

Ezt tükrözik szólómunkái is. Szerintem az eklektikus a legjobb szó rájuk.

Mindig is törekedtem arra, hogy sokszínű legyek. Captain Beefheart egyik dalszövegében az áll: „egy helyben állni annyi, mint veszíteni”, vagyis ha csak egy helyben toporgunk, semmire sem jutunk. Ezzel a hozzáállással mindent elveszíthetünk, amit korábban felépítettünk. Magamévá tettem ezt a filozófiát – ez motivál, s ez adja azt a hihetetlen sokszínűséget és energiát, ami bennem munkál.

Ha valami csoda folytán rendelkezne olyan szuperképességgel, melynek segítségével egyetlen dolgot megváltoztathatna a világban, mi lenne az?

Érzelmesebb, egymást támogatóbb lényeket teremtenék. Jó volna, ha az emberek nagyobb empátiával viseltetnének egymás és különböző kultúrák iránt, valamint képesek lennének elvonatkoztatni az egyes országok vezetői által folytatott politikától. Ha áldoznánk némi időt arra, hogy úgy istenigazából megpróbáljuk beleérezni magunkat embertársaink helyzetébe, talán jobb lehetne ez a világ. Az első helyen manapság az egyéni érdekek állnak – úgy gondolom, felettébb önző módja ez a létezésnek. Ha az egónkat lejjebb vennénk, szerintem egy, a mostaninál sokkal boldogabb és nyugodtabb világban is élhetnénk.

Vegyünk egy idővonalat, helyezzük el egyik végpontján a DJ-ként dolgozó Gary Lucas t, a másikon pedig a Grammy-díjra jelölt, több mint huszonöt szólóalbummal büszkélkedő, világhírű Garyt. Miben változott, amíg egyik pontból a másikig jutott, és mit tanult meg a saját kárán?

A pályám kezdetén kizárólag szólóban dolgoztam, s ehhez foggal-körömmel ragaszkodtam. Nem voltam egy túlságosan nyitott ember, de később rájöttem, hogy az efféle hozzáállás óriási hiba. Egy óriási zenei univerzumban élünk, a kommunikáció leghatékonyabb formája az együttzenélésben gyökeredzik, tehát fontos, hogy befogadóak legyünk más emberek gondolkodására, ötleteire és nézőpontjára is. Ameddig csak a bluest ismered, nem vagy teljes ember – ha közel férkőzöl például a klasszikus zenéhez vagy más népek zenéihez, a látóköröd tágul, s azon kapod magad, hogy lélekben gazdagabb vagy. Remek dolog egyedül zenélni, de ugyanakkor éppen ez az, ami behatárol, amitől beszűkülsz, s amitől egy idő után úgy érzed, hogy kalitkában élsz. Ma egy sokkal nyitottabb Gary Lucas vagyok, aki élvezi, ha másokkal együtt zenélhet.