„Gyerünk tovább!”

Szabó Benedek neve számos korábbi zenekar kapcsán eszünkbe juthat (Gyökkettő, Zombie Girlfriend), de szélesebb körű ismertsége mindenekelőtt a két évvel ezelőtti Kapuzárási Pikniknek tudható be. Az egyszemélyes projektként elkészített album ereje főként a szövegeiben keresendő: az átlagosan két perc körüli dalok úgy szóltak a huszonévesek félelmeiről, kételyeiről, hogy mindez egy pillanatig sem hatott erőltetettnek, sőt: nagyon ismerős érzéseket sikerült nagyon pontosan (és meglehetősen lehangolóan) megfogalmaznia az életvezetési tanácsadások gondos kikerülésével. Mindezek őszinteségét pedig csak felerősítette a sorokat támogató hangszeres szekció hálószobás, minimalista jellege.



Első hallgatásra A legszebb éveink sem szól nagyon másról, mint az elődje. A szövegek figurái számára továbbra is hosszúak a hétköznapok, és túl rövidek a hétvégék: ha nem irodaházak ablakaiból bámulnak ki, akkor egyik belvárosi szórakozóhelyről esnek át a másikba. Egymást váltják az éjszakai megállókhoz, lépcsőházakhoz köthető emlékek felidézései is, emellett persze továbbra is nehéz eligazodni a megoldandó kihívások között. Mindezekkel együtt most sem arról van szó, hogy Szabó Benedek dalai komolytalanok vagy szenvelgők lennének, és nem irányulnak másra, mint az éjszakai kalandok feljegyzésére. Az új album erőssége éppen az, hogy a problémákra már nem szorongással vagy tanácstalansággal válaszol, hanem megpróbálja mindezeket máshonnan megközelíteni, jóval derűsebb viszonyulással, ezúttal is igazi tétet adva a vívódásoknak.



Ami mindenképpen többször hallgathatóvá teszi az új lemezt, az részben annak tudható be, hogy azért mégsem valamiféle mindent elöntő optimizmusról van szó, inkább az események kevésbé tragikus felfogásáról. A lemezt nyitó (és klipet is kapó) A teljesség felé című számban például a következő hallható: „Fiatal vagyok és fáradt, de legalább értem, hogy miért vagyok még itt”, és hasonló a helyzet még a Nem múlik elben is („A mélypontjaink legmélyebb pontja ez, de tartsuk észben, hogy túlélhető”). Az ezekhez hasonló gondolatok vissza-visszatérő módon szervezik ezt a huszonöt percében is kompakt kiadványt. A legszebb éveink további előnye, hogy kicsit tágabb kontextusban is képes szemlélődni, és a kortárs társadalmi problémák is felbukkannak: nem kerülhető el a magába zárkózó ország mellett a külföldre költöző barátok említése sem (és még arra is jut erő, hogy a Gubancok személyében az utóbbi évek egyik legjobban eltalált szerelmi vallomása is itt legyen).

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=W1ZJr-ZEqPc[/youtube]

Másfelől a hangszerelést illetően is szélesebb lett a paletta: az eddig is ismerős harmonika mellé már a trombita is betársul, a dobok sokkalta erőteljesebben szólnak, a zongora természetesebben olvad bele a verzékbe és a refrénekbe. A felvételek során például az előzőleg is közreműködő Futó Péter mellett ezúttal már Sallai Laci is szerepet kapott basszusgitározásával és vokálozásával. Nyilvánvalóan továbbra sem kell agyonbonyolított akkordmenetekre vagy formabontó dalstruktúrákra számítani (bár a Nem múlik el lendületes folkjában még egy egészen frappáns kis szóló is előkerül), de azt azért meg kell hagyni, hogy például az Egyetleneimben és a Philip Morris Blue-ban szinte popslágereket köszönthetünk.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=VYCUHvey0Iw[/youtube]

Tehát ha valakit az előző album borongóssága okán még nem győzött meg, A legszebb éveink hallatán már remélhetőleg mindenki egyetérthet abban, hogy Szabó Benedek kivételes tehetségű dalszerző. A Piknik utolsó dala (Hőlégballonok Budapest felett) a következőképpen zárult: „Nem vagyok jól, de jobban leszek”. A mostani album pedig mintha ezt az ígéretet váltaná be a maga összetettségében. Kíváncsian várjuk, mi jöhet ezután.