© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Ha a nagyok visszatérnek
A Turbo, a Subscribe és a Grand Mexican Warlock új lemezei
2014 tavaszán három olyan zenekar is új albummal jelentkezett, akik kapcsán rendre meg szokás említeni, hogy minden kétséget kizáróan a hazai zenei élet éllovasai közé tartoznak, és a figyelmes hallgatókat nemzetközi színvonalú produkcióval képesek megörvendeztetni. A Turbo, a Subscribe és a Grand Mexican Warlock most sem cáfol rá a várakozásokra!
A most bemutatott trió bizonyos értelemben vett legfiatalabb tagja a 2009-ben alakult Grand Mexican Warlock, amelynek legénysége ennek ellenére sokat próbált zenészekből áll, akikkel a közönség már találkozhatott a The Idoru, a Shell Beach vagy a Jazzékiel kapcsán is. A zenekar sokszínűségét bizonyítja, hogy fellépett például az MR2 Akusztik keretein belül, írtak dalt közösen az Isten Háta Mögöttből ismerős Palikával, de a Turbóval is játszottak már több alkalommal.
Az új album egyenes folytatása a bemutatkozó Aeonsnak, amennyiben igényes és érzékeny zenét sugárzó rocklemez született, de ez az album mindemellett sikeresen túl is lép elődje gyengeségein. A Hell Sweet Hell annak ellenére, hogy kevésbé próbál nagyívű utat bejárni, sokkalta befogadhatóbb utazásra invitál minket az előzményeknél. A zenekar által megidézett elődök között rendre felmerülhet például a The Mars Volta, a Soundgarden és mindenekelőtt Mike Patton hatása, ám szó sincs arról, hogy a lemez valamiféle tribute érzetét keltené. Egymást váltják a kimunkált dalok, közülük gyilkos basszusfutamával nyomban ki is emelkedik a Love Struggle, amiért borítékolhatóan meg fog őrülni a közönség bármelyik koncerten; a Crack the Stone felépítése, ahogyan körbeéri a hallgatót, szintén elismerésre méltó.
A progresszív hangzás közepette csak a lemez közepén található, instrumentális címadó és a Fisherman’s Tale engednek hosszabb pihenőt. Utóbbihoz a zenekar februárban a rajongók közreműködésével klipet is forgatott az ukrajnai összecsapások áldozatainak emlékére, maga a dal viszont akusztikus felütésével, végig domináló egyszerűségével kissé ki is lóg a sorból. Azért az utolsó két felvétel ismételten rendbe teszi a dolgokat, Bodóczy Zoltán kiereszti a hangját, megdörrennek a szigorú riffek, érkeznek a pszichedelikus szólózások, a műfajok közötti vándorolgatás pedig egy vérbeli sludge-os zárlatban teljesedik ki. A Grand Mexican Warlock 56 percben kínált kilenc szerzeménye nem biztos, hogy elsőre betalál a hallgatóknál, de minden kétséget kizáróan színvonalas és minőségi zenről beszélhetünk, amelynek biztosan jót fog tenni az idő.
8,5/10
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=lAP4lJivHDc[/youtube]
Közben immár negyedik nagylemezéhez érkezett a hazai metálszíntér első számú zenekara, a Subscribe is; őket aligha szükséges külön bemutatni azoknak, akik egy kicsit is figyelemmel kísérik a műfajt. A This Moment Will Soon be Gone bizonyítja, hogy ezek a – legjobb értelemben vett – infantilis srácok most sem okoznak csalódást. Bár azért hozzá kell tenni, hogy bár továbbra is utánozhatatlan lendületesség kíséri a dalokat, felütötte a fejét valami receptszerűség is, ahol minden ösztönösség egy előre kitervelt sémába illeszkedik.
Persze szó sincs arról, hogy a Subscribe hirtelen klasszikus négynegyedes slágereket kezdett volna írni, inkább úgy mondhatnánk, minden a nagyívű dallamvezetéseknek rendelődik alá. Az új dalok vitathatatlanul összeszedettebbek, mint a három évvel ezelőtti Bookmarkson sorakozóak, menetrendszerűen érkeznek a jól ismert agresszív, de élvezetes aprítások és a fogós refrének, amelyekre a koncerteken gond nélkül mehet a circle pit és a közönségénekeltetés. Csak ez a profizmus kissé mintha meg is kötné a zenekar kezét, és nem hagy elég teret a korábban védjegynek számító őrült és merész műfaji kikacsintásoknak. Az igazán zsigerből érkező, váratlan húzások kevésbé képviseltetik magukat – bár hozzá kell tenni, részemről mai napig az első két album felvételei állnak a diszkográfia élén.
Ezzel együtt különösebb fanyalgásnak persze a This Moment… kapcsán sem nagyon van értelme. Ahogyan több helyen szó volt már róla, ez a Subscribe-anyag, ha keretekben tartva is, de ugyanazt az energikusságot közvetíti, amiért annak idején megkedveltük őket. És hozzá kell tenni, felfedezhetőek előrelépések is: Bálint vokálja mostanra például rengeteget fejlődött, remek témákat hozott (lásd pl. Every Skin, The Trice, Tépj függönyt – utóbbi ügyesebben is szólal meg, mint az előző lemezes szintén magyar nyelvű Álomtégla), és továbbra is teljes az összhang Máté énekével; ez pedig jórészt képes is ellensúlyozni az idővel egyre homogénebbnek ható, komplexitásukba néha belevesző dalokat.
A számok közül legerőteljesebb a Message of the Sentinels–We are Stardust párosa, amelyhez remekül passzol a lemezen működtetett, himnikusabb megszólalásmód. Remekbe szabott, azonnal ható, igazi feelgood metálszerzemények ezek, ahol egyszerűen minden a helyén van, erőlködéstől mentesen. Az album egészét tekintve pedig a régi rajongók mellett főleg azoknak ajánlható, akik eddig csak távolról méregették a Subscribe dalait, de szívesen tennének próbát egy modern metálban utazó, továbbra is minőségi zenét játszó együttessel.
8/10
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=hcqqhSoqNlM[/youtube]
A Turbo lassan szintén régi motorosnak számít a szakmájában, hiszen az idei Pentagrammal már a harmadik albumuk köszönthettük. Örömteli, hogy az együttes továbbra sem ismétli önmagát; a zenekar nem akart egy újabb Lost Measure-t készíteni, mint ahogy nem térnek vissza a bemutatkozó anyag direktségéhez sem. A képlet maga ugyan továbbra is igazán egyszerű: ha nyitott vagy a hetvenes évek progresszív rockzenéjét némi pszichedelikummal és elektronikával keverő megszólalásmódra, és nem zavaró Tanka Balázs (egyébként nagyon tehetséges) énekes magasabb hangfekvése, akkor a Turbo nagy kedvenc lesz – már ha most nem az.
A Pentagramot felvezető videók ambiciózus végeredményre engedtek következtetni, és valóban, a dalok zöme meglehetősen kimunkált formában lép színre. Főleg a középtempós szerzemények kapnak több szerepet, a dalstruktúrák egyszerűbbek az elődhöz képest, és a space-rock hangzást erősítő effektezés is szüntelenül ott motoszkál a háttérben, az összkép maga pedig a néhány átvezető ellenére is annyira egységes, hogy nehéz egy-egy szerzemény kiemelni a többi közül. Hosszasan lehetne sorolni a lemez nagyjait, a Revolution Within igazi menetelős bevezetőjétől és a Mercury kitűnő szólójától kezdve a Flaming Swords emelkedett refrénjén át a The Whirlpool című tökéletes balladájáig, vagy az Exhalter éteri kivezetéséig; talán nem véletlen, hogy épp tizenkét szám kapott helyen a kiadványon. Ez az egész most nagyon kompakt lett.
Ahogy fémzenés körökben mondani szokás, Balázs „nagy torok”, és a többiek sem maradnak el tőle. Persze jöhetnénk azzal, hogy lehetne egyedibb a zenekar neve, vagy akár az album címe, de ilyen szintű elszállós zenélés mellett efféle földi dolgokkal nem érdemes foglalkozni. Sőt, kíváncsian várjuk a beharangozott akusztikus albumot, amennyire a lenti videóból lehet következtetni, ezen a téren sincs félnivalónk.
8/10
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=UBS6hABZW3c[/youtube]
Az új album egyenes folytatása a bemutatkozó Aeonsnak, amennyiben igényes és érzékeny zenét sugárzó rocklemez született, de ez az album mindemellett sikeresen túl is lép elődje gyengeségein. A Hell Sweet Hell annak ellenére, hogy kevésbé próbál nagyívű utat bejárni, sokkalta befogadhatóbb utazásra invitál minket az előzményeknél. A zenekar által megidézett elődök között rendre felmerülhet például a The Mars Volta, a Soundgarden és mindenekelőtt Mike Patton hatása, ám szó sincs arról, hogy a lemez valamiféle tribute érzetét keltené. Egymást váltják a kimunkált dalok, közülük gyilkos basszusfutamával nyomban ki is emelkedik a Love Struggle, amiért borítékolhatóan meg fog őrülni a közönség bármelyik koncerten; a Crack the Stone felépítése, ahogyan körbeéri a hallgatót, szintén elismerésre méltó.
A progresszív hangzás közepette csak a lemez közepén található, instrumentális címadó és a Fisherman’s Tale engednek hosszabb pihenőt. Utóbbihoz a zenekar februárban a rajongók közreműködésével klipet is forgatott az ukrajnai összecsapások áldozatainak emlékére, maga a dal viszont akusztikus felütésével, végig domináló egyszerűségével kissé ki is lóg a sorból. Azért az utolsó két felvétel ismételten rendbe teszi a dolgokat, Bodóczy Zoltán kiereszti a hangját, megdörrennek a szigorú riffek, érkeznek a pszichedelikus szólózások, a műfajok közötti vándorolgatás pedig egy vérbeli sludge-os zárlatban teljesedik ki. A Grand Mexican Warlock 56 percben kínált kilenc szerzeménye nem biztos, hogy elsőre betalál a hallgatóknál, de minden kétséget kizáróan színvonalas és minőségi zenről beszélhetünk, amelynek biztosan jót fog tenni az idő.
8,5/10
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=lAP4lJivHDc[/youtube]
•
Közben immár negyedik nagylemezéhez érkezett a hazai metálszíntér első számú zenekara, a Subscribe is; őket aligha szükséges külön bemutatni azoknak, akik egy kicsit is figyelemmel kísérik a műfajt. A This Moment Will Soon be Gone bizonyítja, hogy ezek a – legjobb értelemben vett – infantilis srácok most sem okoznak csalódást. Bár azért hozzá kell tenni, hogy bár továbbra is utánozhatatlan lendületesség kíséri a dalokat, felütötte a fejét valami receptszerűség is, ahol minden ösztönösség egy előre kitervelt sémába illeszkedik.
Persze szó sincs arról, hogy a Subscribe hirtelen klasszikus négynegyedes slágereket kezdett volna írni, inkább úgy mondhatnánk, minden a nagyívű dallamvezetéseknek rendelődik alá. Az új dalok vitathatatlanul összeszedettebbek, mint a három évvel ezelőtti Bookmarkson sorakozóak, menetrendszerűen érkeznek a jól ismert agresszív, de élvezetes aprítások és a fogós refrének, amelyekre a koncerteken gond nélkül mehet a circle pit és a közönségénekeltetés. Csak ez a profizmus kissé mintha meg is kötné a zenekar kezét, és nem hagy elég teret a korábban védjegynek számító őrült és merész műfaji kikacsintásoknak. Az igazán zsigerből érkező, váratlan húzások kevésbé képviseltetik magukat – bár hozzá kell tenni, részemről mai napig az első két album felvételei állnak a diszkográfia élén.
Ezzel együtt különösebb fanyalgásnak persze a This Moment… kapcsán sem nagyon van értelme. Ahogyan több helyen szó volt már róla, ez a Subscribe-anyag, ha keretekben tartva is, de ugyanazt az energikusságot közvetíti, amiért annak idején megkedveltük őket. És hozzá kell tenni, felfedezhetőek előrelépések is: Bálint vokálja mostanra például rengeteget fejlődött, remek témákat hozott (lásd pl. Every Skin, The Trice, Tépj függönyt – utóbbi ügyesebben is szólal meg, mint az előző lemezes szintén magyar nyelvű Álomtégla), és továbbra is teljes az összhang Máté énekével; ez pedig jórészt képes is ellensúlyozni az idővel egyre homogénebbnek ható, komplexitásukba néha belevesző dalokat.
A számok közül legerőteljesebb a Message of the Sentinels–We are Stardust párosa, amelyhez remekül passzol a lemezen működtetett, himnikusabb megszólalásmód. Remekbe szabott, azonnal ható, igazi feelgood metálszerzemények ezek, ahol egyszerűen minden a helyén van, erőlködéstől mentesen. Az album egészét tekintve pedig a régi rajongók mellett főleg azoknak ajánlható, akik eddig csak távolról méregették a Subscribe dalait, de szívesen tennének próbát egy modern metálban utazó, továbbra is minőségi zenét játszó együttessel.
8/10
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=hcqqhSoqNlM[/youtube]
•
A Turbo lassan szintén régi motorosnak számít a szakmájában, hiszen az idei Pentagrammal már a harmadik albumuk köszönthettük. Örömteli, hogy az együttes továbbra sem ismétli önmagát; a zenekar nem akart egy újabb Lost Measure-t készíteni, mint ahogy nem térnek vissza a bemutatkozó anyag direktségéhez sem. A képlet maga ugyan továbbra is igazán egyszerű: ha nyitott vagy a hetvenes évek progresszív rockzenéjét némi pszichedelikummal és elektronikával keverő megszólalásmódra, és nem zavaró Tanka Balázs (egyébként nagyon tehetséges) énekes magasabb hangfekvése, akkor a Turbo nagy kedvenc lesz – már ha most nem az.
A Pentagramot felvezető videók ambiciózus végeredményre engedtek következtetni, és valóban, a dalok zöme meglehetősen kimunkált formában lép színre. Főleg a középtempós szerzemények kapnak több szerepet, a dalstruktúrák egyszerűbbek az elődhöz képest, és a space-rock hangzást erősítő effektezés is szüntelenül ott motoszkál a háttérben, az összkép maga pedig a néhány átvezető ellenére is annyira egységes, hogy nehéz egy-egy szerzemény kiemelni a többi közül. Hosszasan lehetne sorolni a lemez nagyjait, a Revolution Within igazi menetelős bevezetőjétől és a Mercury kitűnő szólójától kezdve a Flaming Swords emelkedett refrénjén át a The Whirlpool című tökéletes balladájáig, vagy az Exhalter éteri kivezetéséig; talán nem véletlen, hogy épp tizenkét szám kapott helyen a kiadványon. Ez az egész most nagyon kompakt lett.
Ahogy fémzenés körökben mondani szokás, Balázs „nagy torok”, és a többiek sem maradnak el tőle. Persze jöhetnénk azzal, hogy lehetne egyedibb a zenekar neve, vagy akár az album címe, de ilyen szintű elszállós zenélés mellett efféle földi dolgokkal nem érdemes foglalkozni. Sőt, kíváncsian várjuk a beharangozott akusztikus albumot, amennyire a lenti videóból lehet következtetni, ezen a téren sincs félnivalónk.
8/10
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=UBS6hABZW3c[/youtube]
