Három friss magyar lemez

Az 1996-ban alapított Bankrupt nevenéhányaknak ismerősen csenghet, különösen a 2011-es Rewound számuk, amelyet az MR2 hullámhosszain is el lehetett csípni annak idején; lendületes, dallamos és könnyen befogadható felvétel volt, de persze hiba volna egyetlen skatulyába belehelyezni a triót. A műfaji kavalkád pontos azonosításával az egyszeri kritikaírónak sok dolga nincs, hiszen a zenekar hivatalos oldalán aprólékosan kielemzi az egyes dalokat: kiadványaik az eklektikusság jegyében készülnek, a gitárzene jó néhány fajtája képviselteti magát a banda eddigi pályafutásában. Legfrissebb EP-jükön, a 2013-as Nem maradsz egyedülön (egy az egyben fellelhető angolul is, Goodbye Blue Monday címmel) a Clash és a Ramones mellett az NOFX felszabadult punk rockja tűnik fel egy-egy pillanatra, kiegészülve egy igen karakteres vokállal Rocco részéről. Ha arról van szó, a dalok szövegvilága is jól passzol ehhez a dinamikussághoz. Az Egyedül a szokásos pozitív életfelfogást hivatott úgy-ahogy közvetíteni („Nem maradsz egyedül, ne reszkess, aki túlparázza, az a vesztes!”), aztán sokkal ötletesebb reflexiók is érkeznek kezdő apukák megpróbáltatásairól a Veronikában, a Hétfő reggel pedig a szokásos kesergéseket summázza a lassan érkező, de gyorsan tovarepülő hétvégékről. Ehhez a számhoz készült nemrég egy klip, amely hasonlóan telitalálat lett a rohangáló pandával, a miniszoknyás csajokkal, és a jobb napokat is megélt főnök úrral.

A Bankrupt dalai (ahogy a 2006-os, tizenegy dalt huszonkét percben felvonultató Shorter Than Danny DeVito is utal rá) nincsenek túldolgozva, cserébe viszont minden pillanatukban átgondolt, kompakt szerzemények, őszinte és szimpatikus kikacsintásokkal a punk rock mellett más hasonszőrű stílusokra. Aki bírja az ilyesmit, bennük sem fog csalódni.

•

Nagyon hasonló hozzáállást közvetít a miskolci Kisavas négyese is, már ami a zenei elkalandozásokat illeti; náluk a melodikusabb punk inkább csak fel-felbukkanó kísérőmomentum az alapvetően alternatív zenében.Az előző, 2010-es Lakossági Underground nagyrészt még behatárolható volt szaxofonos szólamaival és ska punkjával, na meg a gigasláger EgyNullaNullaEggyel, aztán időközben koncerteztek még felolvasóesten, és írtak zenét dokumentumfilmhez is. Az idén megjelentetett Szívrulett album címe bármennyire elcsépeltnek hangozhat, mégis úgy tűnik, a srácok első percétől a legutolsóig izgalmas anyagot hoztak ki. Nehéz úgy szállítani a rockandroll, a funk rock és a pszichedelikus rock riffjeit, hogy egyrészt egységes maradjon a hangulatvilág, másrészt ne fulladjon öncélúságba ez a vegyítés. A huszonöt percnyi anyag alapján azonban úgy tűnik, az együttes igazán ért ehhez. Egyik számot sem lehet egyértelműen beskatulyázni: a Hétköznapembert hallgatva néhány pillanatig azt hinné a hallgató, ez lesz az a bizonyos mélázós, szinte kötelező búsulós ballada, amikor a végén átvált az egész valami rekedtes beborulássá – aztán ugyanez történik, csak visszafelé az Üveghegyben. A folyamatos váltás az egyes megszólalásmódok között pedig nagyon jól áll a zenekarnak. Amikor szükséges, nagyívű, máskor visszafogott, pont amennyire kell; mindeközben egy sor kreatív tisztelgést mutat fel az elődök felé a VHK-tól kezdve a talán önkéntelenül is Leskovics Gáborra emlékeztető vokálon át egészen a Porcupine Tree-ig. Nagyon remélem, egyre többen ismerik meg zenéjüket, és hogy sokat fogunk még hallani róluk.

•

Az előző bandák jó értelemben vett kísérletezgetéseit a Kozmosz zenekar vagánysága vezeti le. Tőlük legalább egy szám már jó sokak fülében bennragadhatott, a Világszakadtságot csak az nem hallotta, aki nem akarta meghallani. Pedig az eddigi két EP alapján az a felvétel inkább a kiszámíthatóbbak közé tartozik.A Kozmosz azt csinálja, amit egy rendes punkzenekar csinálni szokott: zsigerből szállítja az egyszerű, azonnal betaláló akkordokat, plusz ehhez a helyenként erősen rendszerkritikus mondanivalót. Ezzel pedig nem nagyon lő mellé. Két-három perceken keresztül dühös, lázadó, és bátran odamondó, szabadságról, elnyomókról és szolgákról megszólaló zene ez. Különösebb erőlködés nélkül, töretlenül zakatol a cél felé, aztán ha eléri, kezdi az egészet elölről. De képes ennél kicsit több is lenni: dalszövegei érettségével nem egy helyen köröket ver a műfaj átlagosabb képviselőire is. Például Az Okosak Földje történelemórának beillő dalszövegére nyugodtan lehetne mondani, hogy pontos látlelet a mai Magyarországról („mi vagyunk a hősök és mi vagyunk a holtak, a nácik és a komcsik is magyarok voltak”): talán kissé  idegen ez a komolykodó kijelentés ettől a zenétől, de ezt már mindenki döntse el maga. Aki ismerkedne velük, tegyen egy próbát a 2013-as háromszámos kislemezzel, csak ne ugorjon fel ijedten a Mi szabadabbak vagyunk… lendületes és kellően ordibálós indításától!