Házassági tortúra

Két évvel ezelőtt Donizetti népszerű vígoperájával, a Don Pasqualéval indította ismét útjára a Magyar Állami Operaház Gördülő Opera sorozatát: miután a Káel Csaba rendezte produkció több vidéki színházban is bemutatkozott, januárban a budapesti közönség is megismerkedhetett vele.



A Don Pasquale januári felújítása Nádasdy Kálmán színpadra állításának legutóbb tíz évvel ezelőtt felfrissített verzióját váltotta le, és ezzel ismét eltűnt egy az Operaház jól ismert előadásai közül. Ezúttal azonban nem egy teljesen kidolgozatlan produkciót kaptunk a régiért cserébe. Káel Csaba új rendezése ugyan nem mutat fel túl sok eredetiséget, de igyekszik megragadni a szövegkönyv kínálta lehetőségeket, és parodisztikusan felnagyítva a komikus jeleneteket jól szórakoztatni a közönséget. A René Magritte szürrealista képeinek világát idéző díszletek nélkülözik a valósághoz való kapcsolódást, és elsősorban az atmoszférateremtést szolgálják. Ezenkívül a címszereplő életviszonyainak megváltozását jelzik, illetve jól érzékeltetik a történet valószerűtlen abszurditását. A nyitható-csukható paravándíszlet a Gördülő Opera sorozat egy éven át tartó vándorelőadás jellegét hangsúlyozza, felidézve az egykor szabadtéren előadott bohózatok hangulatát.

Sajnos az előzetes híresztelésekkel szemben Káel semmit sem mutatott meg a „szituációk mélyén rejlő drámai tartalmakból”, ahogy az idős ember „magánytól való félelmét” vagy a „happy endtől hajszállal elmaradó tragikumot” se volt képes érzékeltetni. Rendezését a jellem- és helyzetkomikumok hatásos ábrázolására hegyezte ki, miközben elsiklott a mélyebb mondanivaló felett. Azonban ettől még az előadás működik, hiszen az énekesek szívesen komédiáznak, és jól érthetően adják elő a magyarul énekelt szöveget.



A címszerepet megformáló Szvétek László minden regiszterben kiegyenlített basszusa jól idomul szólama elvárásaihoz. Kidolgozott vokális teljesítménye jó színészi alakítással társul, miközben végig szépen formálja meg és hangsúlyozza a szavakat. Az artikuláció a humor eszköze is alakításában. Hasonlóan színvonalas teljesítményt nyújt Malatestaként Káldi Kiss András. Színpadi mozgása ugyan nem olyan falszabadult, mint Szvéteké, de színvonalas éneklése mellett gesztikulációja is jól szolgálja a komédiázást. Horváth István lírai színezetű tenorja ideális választás Ernesto szerepére: a magasabb hangokat is könnyed természetességgel fogja meg, miközben egy pillanatig se mutatja a fáradtság jeleit az est folyamán. Érzelemgazdag éneklésével ismét bebizonyítja, hogy értékes tenor hang birtokosa. Vele szemben Sáfár Orsolya kevésbé bizonyul ideális Norinának. Bár színészileg kétségtelenül lubickol szerepében, de vékony szopránját többször is elnyomja a zenekar, emellett a koloratúrákat sem sikerül csillogóan és természetes könnyedséggel kiénekelnie – sajnos az est második felében hangja már a fáradság jeleit mutatja. Káli Gábor irányításával a zenekar feltűnő gikszerekkel indít, aztán lassan, de biztosan javul a zenészek teljesítménye. Ennek ellenére Donizetti muzsikájának mediterrán temperamentumát és frissességét nem sikerül maradéktalanul visszaadniuk.



Az Erkel Színház hatalmas nézőtere az est elején is foghíjas volt, aztán a szünetben feltűnően sokan hagyták ott a premiert. Pedig az előadás minden különösebb extrémitást nélkülözve, biztos mederben haladt előre, miközben a színpadon nagyjából az történt, aminek a szerzői utasítások szerint történnie kellett. Igaz ugyan, hogy a rendezés kicsit harsány eszközökkel mutatja be egy vénember házassági tortúrájának történetét, de aki könnyed szórakozásra vágyik, az nem fog csalódni az új Donizetti-előadásban.