Kaput, ajtót és ablakot nyitni a boldogságnak, az életigenlésnek; hagyni, hogy jó legyen – ez a legfőbb üzenete a Hiperkarma Délibáb című, idén márciusban napvilágot látott új albumának. Noha tavasszal jelent meg, mégis egy igazi nyári lemezzel van dolgunk.
Aki ismeri a zenekar eddigi munkásságát (sokan vannak ilyenek), az tátott szájjal olvashatta a fentebbi sorokat. Akik ismerik a zenekar frontemberének, Bérczesi Róbertnek a privát életútját, azok viszont megkönnyebbülnek: igen, Robi készen áll vezetni a kétezres évek egyik meghatározó zenekarát.
A Hiperkarma egy olyan egység, amely tipikusan nem létezhet a frontember nélkül: Bérczesi a mag, a lélek, amely mozgatja a meglévő formát. A dalok hangulata, a szövegek víziója ezért tulajdonképpen elválaszthatatlan az életrajzi éntől. Ez elgondolható úgy is, hogy a zene terápiaként szolgál az alkotó számára is: e jelenség aránya tesz személyesebbé egy-egy életművet. Bár az ilyen út is tartogat buktatókat, ha a szerzemények túlságosan önös célzatot képviselnek.
A Hiperkarma azonban nem botlott meg ezen a téren, az első két album egyszerűen és korszerűen tudott úgy megszólalni, hogy egy egész generáció érezze azt, amit a kilencvenes években általános téblábolás, iránytalanság és jövőkép nélküliség szült: „A konyhában ülsz és a dekket szedegeted. Hol az üzenet? Hol marad az üzeneted?” – hallhatjuk a Felejtőben. Robi eltűnt, a hiperlélek leállt, a kétezres évek elmúltak, az akkori generáció felnőtt. A porából újraéledt zenekar 2014-ben – tíz év várakozás után – megjelentette visszatérő lemezét, a Konyharegényt, amely inkább meglepetés volt. Az idei viszont már annak bizonyossága, hogy a zenekar nemcsak létezik, hanem él is.
A boldogság témakörében alkotni majdhogynem lehetetlen némi giccs nélkül. A Hiperkarma valahogy mindig beragyogtatott egy-két részletet a szemétdombon, amelytől sosem volt teljes világvége a dalaikban, de mindig baljóslatúak maradtak. A Délibáb albumcím kettősséget sejtet: a dolgok jelenlétére vonatkozó optikai csalódás lehetne a korábbi lemezek élményvilágával azonos tapasztalat, de nem az. A szövegekben megmutatkozó pozíció inkább a napos oldalon van, onnan történik a visszatekintés egy délibábos életszakaszra.
A napos oldalon is van küzdelem, de nem annyi, hogy bemozgasson minket, inkább az állapotok megélésére kerül a fókusz. Utóbbi egy-egy dalban elég lehet, de az egész lemezen átívelve egysíkú érzetet kelt. Erre vonatkozóan a legszembetűnőbb a hangszerelés: a számok nagy része azonos ütemszámúnak tűnik. A dalok felépítése nagyon hasonló, kevés a kiállás, kevés a markáns dallam vagy riff. Néhány hallgatás után is dúdolgatható, ellötyöghető csecsebecseként hat az album. A jó közérzet alól kiesett a hangszeres kreativitás, hiányzik az atmoszféra. Mintha Jean-Pierre Jeunet filmjéhez készítettek volna zenét a srácok, vagy ha nem is neki, akkor egy francia romkomhoz. Az előbbire jó példa az instrumentális Odadom, az utóbbira a gyengébb, giccses Másé voltam mindig. A többi nótát nagyrészt egy tábortűz köré képzelhetjük el – ezek túlzott jelenléte elcsitítja a figyelmet: nem bánt, és nem is csigáz fel.
Persze a Hiperkarmáról van szó: vannak jó és megnyerő dalok. Rögtön a cím- és egyben „programadó” dal (nem ússzuk meg a boldogságot), a Délibáb erős kezdés, és alighanem a legjobb refrén is ebben hallható. Ilyen még a Szóbaszó, amely egy igazi vagány szerzemény, ott van benne a dögös dob- és gitártéma, és a maga majdnem hatperces játékidejével végig változatos tud maradni – ez a szám idézi meg a hiperkarmás vérrel teli lüktetést. A másik elkülönülő darab az Újra délelőtt, amelynek lassabb tempója és kellemes, bár melankolikus dallama felkelti a figyelmet.
A Délibáb egy igényes lemez – tiszta és zökkenőmentes, cseppet sem nosztalgikus dalcsokor, tényleg a belső erők hajtják, amelyek változtatják és alakítják a zenekar arculatát. Felfedezhető a szándék egy befogadhatóbb stílus felé, de az arculat mögött mégis ott van az arc, amely nem ízlés kérdése, hanem adottság. Ez a kettősség szétnyújtja a számokat, simává teszi, éppen ezért nem valószínű, hogy néhány kellemes (nyári) pillanaton kívül tovább tartana. Olyan, mint a nagybetűs boldogság, amivel ha találkozunk, megörülünk neki, hogy van ilyen is, majd aztán elmúlik. Az album nem lett öncélú, viszont csak a Hiperkarmához/Bérczesihez képest értelmezhető és helyezhető el.