„Ott a jó példa követőkre talál”

Kérlek, a fiatalabb olvasók kedvéért elevenítsd fel a ’70-es évek eseményeit!

Vántus István a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Tagozata tanáraként szükségét látta annak, hogy a közönség ismerje a kortárs zenét. Ma is erre törekszünk. Emellett az is cél volt, hogy a szegedi zenészek játsszák a mai zenét. Az akkori egyhetes programsorozatból a mai napig vannak ismétlődő elemek. Ezek között legfontosabb a Zeneszerző és közönsége találkozó. Annak idején Vántus az idős és középkorú generációból hívott vendégeket, akikkel beszélgetett, s e személyes találkozást követően hangversenyen is hallhatta a közönség a műveket. Vántus a fiatalokra is odafigyelt, rendszeresen hívta a Fiatalok Zenei Csoportja tagjait is – én is ilyen minőségben jártam először itt.

Megörökölted a beszélgetőpartner szerepét is Vántustól.

Arra törekszem, hogy ne ismétlődjenek a szerzők, ne ugyanazok legyenek, akik korábban Vántus vendégei voltak, illetve én a saját nemzedékem és a mai középgeneráció tagjait hívom. Idén például Horváth Barnabást, aki hosszú évekig tanított Szegeden, tehát a szakmai közönség számára mindenképp ismerős. Vele hangsúlyosan olyan műveiről beszéltünk, amelyeket a Szegedről való távozása óta írt. Szokás szerint az első esti kamarakoncerten egy műve, a Hat dal magyar költők verseire című ciklus élő előadásban került sorra. A verseket műfordításban, angol szöveggel zenésítette meg Barnabás, így érdekes volt megfigyelni, hogy milyen hatással van a nyelv a zenére. Ettől „angollá vált” a zene, még a harmóniák is a 20. századi angol szerzők munkáira emlékeztettek.

S akkor már benne is vagyunk a mostani rendezvény sűrűjében…

Az esti hangversenyek mellett minden napra jut zenepedagógiai esemény is. Évek óta a keddi napon kerül sor a Zenepedagógiai délelőttre, amelynek hagyományosan a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógiai Kar ad otthont. Az oktatási program részét képező hangversenyen tanárok, diákok és vendégek egyaránt fellépnek, és időről időre zeneszerzők is megtisztelik jelenlétükkel a rendezvényt. Ízelítőt kapunk a legújabb termésből is, idén ősbemutatóként Láng István Négy négykezes zongoradarabja hangzott el.

A szerda délelőtti hangversenyre középiskolások (a SZTE Vántus István Gyakorló Zeneművészeti Szakgimnázium növendékei) tanulnak meg magas színvonalon kortárs repertoárt. Még egy zenepedagógiai program szerepelt idén a sorban: az SZTE Zeneművészeti Kar dékánjának, Tóth Péternek a kezdeményezésére a rendezvény vendégül látta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zeneszerzés Tanszékéről Fekete Gyula növendékeit, akik az Új nemzedék a Vántus-napokon című programsávban mutatkoztak be. Dobos Dániellel, Bucz Magorral, Gelléri Andrással és Molnár Viktorral szerencsénk volt, mindannyian magas előadói színvonalon keltették életre zongoradarabjaikat, sőt, Gelléri még Soproni József Hét zongoradarabját is tolmácsolta, amelynek hivatott előadójaként ismertük meg korábban.

A csütörtöki pedagógiai rendezvény Szeged szülöttének, Durkó Zsolt zeneszerzőnek egyik kompozíciójától kölcsönözte a címét: Törpék és óriások – itt fiatalok játszottak fiataloknak, szegedi és szentesi zeneiskolások szerepeltek. Ugyanaznap az AGORA Művelődési Központ adott otthont egy zenés mesejátéknak: idén Papp Lajostól az Otfried Preußler szövegére írt Torzonborz, a rabló került előadásra, gyermekelőadók részvételével.

Nem panaszkodhatnak a fiatalok, hogy az ő érdeklődésüket nem vették figyelembe a szervezők…

Az idősebbek sem! Minden évben vár bennünket a szerda délutáni Zenei album, amely a Somogyi Könyvtár rendszeres programja, de a Vántus-napok idején tudatosan a közelmúlt valamely jelentős zeneszerző-egyéniségét mutatja be. Idén kicsit távolabbi múltba kalandozott Weiner Leóval, de Hegedűs Bernadett, a könyvtár zenei gyűjteményének vezetője olyan műsorról gondoskodott, amely a megismertetés-megszerettetés kettős céljának eleget tett bármelyik korosztályhoz tartozó műélvező számára. Az ő közérthető előadását Szeged elsőrangú művészei illusztrálják teljes értékű koncertélményt nyújtva.

Szokásos az ünnepélyes, „művész és vendégei” típusba tartozó est is – idén Csengery Adrienne volt az ünnepelt, aki gyermekkora jelentős részét e városban töltötte, s napjainkban is tanít a Zeneművészeti Karon.

Jutott hely és idő újdonságnak, különlegességnek is?

Felnőtt fiatalok bemutatkozását említhetem itt. Az egyetem Kortárszenei Műhelye olyan hangversenyen mutatkozott be, ahol nem csupán eljátszották a műveket (nevezetesen Balassa Sándortól a Szőlőcske és halacska III. tételét, Vántus István Elégiáját és Kerékfy Márton darabját, a Passacaglia in memoriam D. Sch.-t), hanem a karmester, Somorjai Péter ismertette is a műveket, tehát afféle beavatókoncert tanúi lehettünk. Örültem, hogy Péter felidézte emlékét egy hajdan Vántusnál tett vizsgájáról, amelyen a tanár egy C-dúr akkord leütését kérte tőle. „Játssza egy oktávval följebb”, mondta Vántus, amit először nem értett a diák, ám amikor ott szólaltatta meg, hirtelen tisztának hallotta az egyszerű hangzatot. Ekkor avatta be Vántus a görbülő zenei tér elméletébe a növendéket, amelynek titkát azonban elvitte magával váratlan korai halálakor. Itt jegyzem meg, hogy erre az évre is jutott ősbemutatónk: Bánkövi Gyula Szélkristályok című kvintettje, amelyet fuvola, oboa, mélyhegedű, gordonka és vibrafon nem szokványos hangszerparkján szólaltattak meg zenészek.

Megalakulásakor már elnevezésében is egyhetes időtartamot fogott át a rendezvény, az új név egyszersmind rövidebb programot ígér.

Vántus István halála tragikus, hirtelen távozás volt, a szegedi zenei élet szempontjából drámai. Válságba került a modern magyar zene helyzete, nem mutatkozott kellő energia a folytatáshoz, s bár nem szűnt meg a program, a sorvadás jeleit mutatta. A legjobbkor érkezett segítségként a Vántus István Társaság megalakulása, amely a szerző életművének ápolása mellett céljául tűzte ki Vántus zenei közéleti tevékenységének folytatását. És bár csupán négynapos a rendezvény, lényegesen intenzívebb: több esemény zajlik, mint valaha, idén például tizenegy.

1996 óta, tehát két évtizede vagy elnöke és e tisztségedben, valamint szerzőként is rendszeres résztvevője a Vántus István Zenei Napoknak. A húsz év során sokféle tendenciát észlelhettél, különböző tapasztalatokra tehettél szert. Tallózzunk ezek között! Hogyan értékeled a kortárs zene előadását?

Nem lehet panasz az ambiciózus, szakmailag felkészült művészgárdára. Szép számmal vannak helyi erők, akikre mindig biztosan lehet számítani. S azok a tanárok, akik rendszeresen játsszák kortárs szerzők műveit, előadóművészi példájukkal is tanítanak. Nem véletlen, hogy egykori és jelenlegi növendékeik is vállalkoznak hasonló feladatokra.

Eszerint Szegeden zökkenőmentes az átmenet a kisebb és nagyobb léptékű Tegnap és Ma zeneszerzői, valamint a történeti repertoár között. De hogy állunk a hallgatósággal?

Elmondhatjuk, hogy a Vántus István Kortárszenei Napoknak van törzsközönsége, úgy a fiatalabbak, mint az idősebb zenekedvelők körében. Természetesen az érdeklődés nem egyenletes, a rétegműsoroknak érthetően kevesebb hallgató jut, mint például a mindig nagy érdeklődésre számot tartó kóruskoncerteknek. Amit mégis fájlalunk, az az, hogy a diákság számottevő része távol tartja magát a koncertektől. A nem szakmabeliek pedig nem érzik eléggé sajátjuknak a rendezvényt.

Pedig egyetemista társaik közül többen akár több funkcióban is lehetőséget kapnak a megmutatkozásra. Lehet, hogy egyúttal szegedinek is kell lenni az elkötelezettséghez?

Vántus István Vaján született, Szeged az ő választott városa, amelyért egész életében sokat tett. Ő tiszteletbeli szegedi, míg mások e város szülötteként öregbítették szűkebb pátriájuk hírnevét a világban. A szegedi zenei élet a város kulturális életének része, ily módon szélesebb érvényességi körbe tartozik. Semmi sem indokolja, hogy zenei élete kizárólag a muzsikus berkekre korlátozódjék. De itt most olyan problémákról beszélünk, amely más városainkat, sőt a fővárost éppen úgy jellemzik.

Mit mondhatunk a rendezvény anyagi hátteréről?

A helyzet korántsem megnyugtató, évről évre kevesebb pénzből kell gazdálkodnunk. Korábban a város is nagyobb mértékben támogatta a programsorozatot, és nagyon hiányzik az Artisjustól a legjobb években kapott 2 millió forint is – a mostani egyetlen komoly forrást jelentő NKA juttatása nem tud kárpótolni mindezért. Idén 1,3 millió forintból kellett gazdálkodnunk, míg régebben volt példa a 3,5 milliós támogatásra is. Ha így folytatódik, rendezvényeket kell leépíteni, annak ellenére, hogy a fellépő művészek még a budapesti gázsijukhoz képest is alulfizetettek.

Térjünk vissza a művészet ideálisabb területére! Vántus István neve összeforrt Szegedével, s meggyőződésem szerint korántsem állt egyensúlyban az, amit Vántus adott művészi és zenei-közéleti munkásságával a városnak azzal, amit ő kapott, főként zeneszerzői minőségében. Neve azóta is értékes embléma, de hogyan alakul a szerző halála után az életmű sorsa? Az ember addig él, amíg emlékszünk rá, nem felejtjük el. A kompozíciók tényleges életét a hangzás jelenti.

A hangzó élethez nagy segítséget jelentenek a hangfelvételek. A rádiófelvételek időről időre elhangzanak, az egykor volt LP-hanglemez kibővítve CD-korongra került, több-kevesebb energiával elérhető, beszerezhető. Az internet lehetőségei felbecsülhetetlenek – csak épp érdeklődő kell, aki hozzájut a zenei élményforrásokhoz. A hangzó élet másik területét az élőzene jelenti, azzal azonban számolni kell, hogy az előadások száma korlátozott, és felmérhetetlen a műsorkínálat. De okkal bizakodhatunk, hogy ahol a művésztanárok játsszák Vántus István (elsősorban kamara- és szóló-) darabjait, ott a jó példa követőkre talál, és így a szegediek új generációi is találkoznak hangversenyek műsorán Vántus-kompozíciókkal. S vajon ki az a közelmúltbeli zeneszerző, akiről immár négy könyv jelent meg? Kiről neveztek el hangversenysorozatot? Kinek volt a leghamarabb emléktáblája a halála után? Ebben bizony segítség, ha valaki nem a nagy budapesti „medencében” sokadmagával „tempózik”, hanem egy kevesebb zeneszerzőt felmutatni képes város nagysága.