Rock and roll, egy kereszt előjegyzéssel

Hogy a Megváltó és a rock and roll mégis hogyan fér össze egy szószerkezetben? – ezt a kérdést maga a szerző is fölteszi, és – számos zseniális meglátást tükröző dumán („The Rock” Péter apostol) és provokatívnak tűnő, pedig csak igaz állításon („Jézus Krisztus nem szupersztár”) túl – üdítő választ is ad rá az igazság felé különböző utakon zarándoklók örömére. Ehhez a rock and roll, bővebben a popkultúra ismert darabjait veszi kölcsön, s így a hazai pálya előnyein osztozik az olvasóval.

Mindezt a klasszikus műveltséggel, a gondolkodástörténet ékköveivel és csipetnyi önmagával fűszerezi. A teljesség igénye nélkül néhány példa azok közül, amik a könyvben a teljesség csillapíthatatlan igényének üzemanyagává, adott esetben vargabetűivé vagy zsákutcáivá válhattak: Nicolas Cage és a Veszett világ, Csillagok háborúja, Ady, Patti Smith, John Lennon, Rilke, Old Shatterhand, Little Richard, Roland Barthes, Vad Fruttik, Jack Nicholson, II. János Pál pápa, Trainspotting, Nick Hornby. És noha „a popkultúra nem Isten beszéde”, részecskéi mégis mozaikdarabkák, melyek hiten, reményen, szereteten, vagyis „az ige 2D-s verzióján”, a „soha nem lejárt lemezen”, a Szentíráson átszűrve képpé állnak össze, és arra a személyre tudnak mutatni, aki „Mindenható, bár nem hat meg mindenkit”. (Ha már Nick Hornby, lásd a Cicikrisztus című novellát.)

Az ágostoni Vallomások műfaját annyira nem tudta meghatározni az irodalomelmélet vagy a kritikatörténet, hogy jobb híján létrehozták neki a vallomás műfaji kategóriáját, minden bizonnyal az érettségizőket segítendő. Itt viszont a műfaji besorolást a szerző (nem csak) szakmai önismerete oldja meg: a könyv valóban tanúságtétel, a „freestyle nekifutás” megjelölés pedig találó sűrítése annak, hogy a Jézus és a rock and roll egy végtelenül személyes, fő perspektíváját tekintve azonban elsősorban egyetemes, totálisan cool, és közös nyelven elkövetett 21. századi Vallomások. Bőrdzsekis rock and roll, egy kereszt előjegyzéssel, barátibeszélgetés-hangulatú bizonyság arról, hogy „a popkultúra elemi erővel hathat a személyes világnézetekre”, személyes világnézetből, sőt istenképből azonban hét és félmilliárd van, igazságból és Istenből azonban egy.

Igazán ízes poprocktörténeti csemegékkel is találkozunk a könyvben, mint például a Million Dollar Quartett (Elvis, Cash, Perkins, Jerry-Lee Lewis) jammeléséről vagy Janis Joplin nevetéséről szóló anekdota. A legnagyobbat azonban akkor tágul a befogadó szíve s pupillája, amikor a spirituálisnak tűnő popkult szépséggel az igazság tükrét állítja szembe a szerző, előbbi érdemeit és utóbbi kizárólagosságát egyaránt elismerve. Ilyesmit érezni John Lennon God című dalszövegének értelmezésekor, az Apple „Think different!” szlogenjének és a „Térjetek meg!” imperatívusznak, vagy Laár András Facebook-posztjának és Pál apostol athéniakhoz intézett szavainak összevetésekor. Talán az ilyen alázatból elkövetett összevetések hiánya miatt fordulhat elő, hogy az önpusztító életvitel modern prototípusai egyben az istenkeresés rockikonjai: azok, akik „a templomból tolták ki az orgonát”, nem ismerték fel (vagy nem fogadták el) az isteni szeretet „koncepcióját az emberi élet értelmére, hogy kimentsen halálos fájdalmainkból”. Mert „a rock and roll a hallva született feltámadás” ugyan, de nem képes a megváltásra.

A szerző a legcsupaszabb bensőséges élményeiről, családi és személyes kríziseiről, valamint megtéréséről nem mint látomásos-jelenéses traumáról, de mint Ady-i csöndes és váratlan ölelésről, majd mint „lelki értelemben vett okádásról”, „alapokat érintő belső csuszamlásról” is beszél. (Aki veszi a bátorságot, és hasonló őszinteségre vetemedik, könnyen magára ismerhet.) De tud mást is, mint eldalolni saját fájdalmát s örömét: képes arra, amivel a dalszövegírókat „vádolja”, vagyis „szlogenszerűen kifogalmazni másokból a közöst”. (A szlogenszerűen itt természetesen nem a banalitást jelenti.) Szó esik például olyan közös, összekacsintós tapasztalatokról, mint az együtt utált dalok összehozó funkciója, a hosszútáv-léggitáros magányossága, a válogatáskazetták személyiséghordozó szuperereje vagy a „dögös hangzás esetén bocsánatosabb a semmitmondás” típusú íratlan szabályok indokolt létezése. Az írás legfinomabb szövetszálait a humor, a frappáns mondatok és a szólássá nemesedett dalszövegrészletek adják. És a szöveg tétje még mindig tart, hiszen a lényeg az, hogyan vésődik az ember szívébe az oh, yeeaahh! mellé, mégis helyébe a „kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet”. A közlő önmagával, a szó teremtő erejével és felelősségével egyaránt tisztában van, a salalát és az evangéliumot is alaposan érti-éli, ezért azokat bátrabban és hitelesebben közvetíti még annál is, mint ahogy elsőre gondolnánk.

A hiteles és közérthető beszéd egyébként is hiánycikk manapság, ezért egyre jobban bőg a mellkasmotor, mikor oldalról oldalra felfedezzük, hogy ez a könyv nem csencsel az igazsággal, hanem megmutatja azt. Az összetartozás reménye, a megértettség öröme, a bizalom parázslik fel az olvasóban, hiszen megsejti, hogy ő, ahogy a könyv narrátora is, meglelheti honját az Atyában – hiszen utóbbi már zenélő világítótoronyként mutat a stabil abszolútra egy relatív és világ forrongó, bús tengerén. Horváth Gergely egyszeri léggitárosból pedig nem lett sem rocksztár, sem szócső: hangszer lett az Isten kezében. Akinek füle van, hallja meg!

Horváth Gergely: Jézus és a rock and roll – Tanúságtétel és freestyle nekifutás, Budapest, Athenaeum, 2017.

A kép forrása itt és Horváth Gergely Facebook-profilján.