Milyen mély a nyúl ürege?

Az októberben megjelent EP egyszerre egy alakulásfolyamat vége és egy új időszak kezdete: az akusztikduóként induló formáció zenekarrá bővült, nemcsak elektromos gitárt, basszust és dobot kapott maga alá, hanem hegedűt is. Azt art-folk-rock határterületein egyensúlyozó zenekarral találkozhattunk már különböző fesztiválokon, tehetségkutatókon és a rádióban is. Restás Gergő és csapata az EP megjelenése óta is tovább alakul(t), tagok jönnek és mennek. De mit is tartogat annak ez az ötszámos kislemez, aki felteszi egy komorabb hétköznap estén?

Egyfelől egy izgalmas utazást, amely valahonnan a folk felől indul, és a rock felé tart erős, gazdag képi világgal dolgozó szövegekkel megtámogatva. Habár minden album a zenekar közös munkájának eredménye, a próbatermekben töltött együttes zenei brainstormingok lenyomata, az Innergarden EP-je mégis inkább erősen szövegközpontú, szerzői anyag. Habár vannak benne kifejezetten stenkes intrók és számrészek, a zene és a szöveg mérlegének nyelve utóbbi felé billen el. Így aki egy olyan művet szeretne hallgatni, ahol a verzéknek és a refréneknek is súlya van, az semmiképp ne hagyja ki ezt a kislemezt, különösen az olyan sorok miatt, mint többek között „a bizalom csak egy pengevékony napsütötte sáv” vagy „szétfoszlik formád, láthatárrá lényegül”.

A zene viszont sokadik hallgatásra sem mutat annyira egységes képet, mint a dalok szövegvilága. Ez persze betudható annak is, hogy egy kiforróban lévő anyaggal állunk szemben, amiben még próbálgatják a hangszerek és a hangzás határait, lehetőségeit, amiből később majd kialakul a zenekar saját arculata és zenei identitása. Így éppenséggel egy számom belül is – például A Nyúl ürege című dalban – megférhet egymás mellett a lágy vokál, a keményebbre torzított instrumentális betét vagy a már-már rapszerűen recitált refrén. Az egész hangzásvilágot szépen megtámogatja a basszus, azonban a dobban több lehetőség lett volna: az Alkalmi című számban, de akár a Fűzfa című dal elején is beindul a dinamika, majd egyszercsak teljesen eltűnik. A dob mellett az elektromos gitárral kapcsolatban is kettős érzéseink lehetnek, hiszen egyértelműen kísérőhangszer a hegedű mellett, de a többször alkalmazott, kitartott torzításokkal mégis igazán jól fűszerezi a dalokat.

A már említett szövegvilág mellett az EP-nek egyértelműen a hegedű adja meg az igazi karakterét. Erőteljes, folkalapú hangzással viszi a számokat, mégis képes feszegetni a kiinduló műfaj határait, kifejezetten egy jó irány felé. A Zsenge című számban megy talán a legnagyobbat – ott néhány helyen a Napra gitárhangzására emlékeztető dallamíveket hoz –, kellően dögös basszussal és dobbal megtámasztva: talán ez a lemez legsikerültebb darabja, itt ér össze a zene és a szöveg, ebben a dalban nem billen el a mérleg nyelve sem az egyik, sem a másik oldalra. Ha van valamilyen irányvonal, amerre érdemes lenne továbbmozdulni, az mindenképpen ez lehetne.

Az Innergarden bátor, de még kiforratlan anyagot rakott össze. Számos kifejezetten ígéretes momentum van a kislemezen, de a következő etapra ki kell jelölnie, merre is visz tovább az út a nyúl üregéből. A fő kérdés az, hogy az izgalmasabb mélységek felé vezet még beljebb ez a zenei ösvény, vagy inkább kicsit feljebb, közelebb a biztonságosabb felszínhez. Az első korong után mindenképpen az előbbire szavazunk.

A zenekar felállása az EP elkészülte idején:
Restás Gergő – ének, gitár
Szalay Tamás Géza – basszusgitár
Ujvári László Lehel – hegedű
Findrik Dávid – dob