Zolee, a Ganxsta

1995-ben egy szakadt Wartburgban egy haver betett egy kazettát: „most szereztem, röhögjetek ti is”. Röhögtük, hogy Ki a fasza gyerek, és senki sem gondolta volna, hogy huszonkét évvel később is emlékezni fogunk a zenekarra. De – biztos, ami biztos – még jó párszor meghallgattuk azt a kazettát. Aztán 1999-ben hallottam a bandát egy koncerten, ahol már élő zenekar játszott az akkor éppen öt huligán mögött. Már nem röhögtünk (a zenén, annál inkább a dumákon), mert a második és harmadik lemezen világossá vált, hogy a produkciót komolyan kell venni, nem csak egy röpke fellángolás, nem csak egy hirtelen összedobott, minden alkotóerőt és zenei fantáziát egy albumon elpuffantó csapat áll a színpadon. Hanem a Kartel.

Hiphop, rap – végigdumált dalok, ahol a szöveg a főszereplő. De mivel Ganxsta Zolee nem egy hétköznapi figura, hadd legyen e recenzió is az: az új albumot kizárólag mint zenét hallgatom, és nem foglalkozom a szövegekkel. A dumák alapján ugyanis a Kartel huszonkét éve alatt sem tudtam eldönteni, mennyire vegyem komolyan az elővezetett szerepet, mennyiben felvett manír az alvilági vagány, mennyiben tükrözi a valódi figurát, az igazi lelkialkatot. És talán nem is ez a fontos, inkább az számít, mennyire hihető valódinak a korongon szövegelő fazon. Annyi irónia azonban mindenképpen érzékelhető a tucatnyi Kartel-lemezen, hogy gyanús legyen: itt egy kicsit mindenki meg van vezetve. Mennyire veszi komolyan magát és a produkciót Döglégy (ilyen becenévvel lehetséges-e ez egyáltalán), vagy mennyire mégsem hogyan micsoda…?

Szóval, a szövegeket most félreteszem, de annak előadása, ritmikája, a hangsúlyozások nagyon is fontosak, és ebben Ganxsta Zolee fenomenális. A szótagok pont annyit késnek/sietnek, hogy megadják azt a lebegést – jazzistáktól elnézést, de: swinget –, amitől az egész elkezd a dobgépek, samplerek fölött lüktetni. A hanglejtések, a levegővételek, minden csupa ritmus, irgalmatlan time van. Ha csak az éneksáv szólna, arra is táncolni lehetne. És valahogy mindig ott vibrál az irónia. Mintha egyszerre lenne önmaga és önmaga paródiája, meg a kettő tükörképe visszafelé. Ilyen előadót itthon nem tudok másikat. Unikum, hungarikum, punktum. A lemezen közreműködő további rapperek (tagok és vendégek) klasszak vagy éppen szerethetőek – de csak untermannok lehetnek Zolee mellett. (Az egyetlen igazi partner eleddig Dopeman volt.)

A zene masszív és akusztikailag színes, a dobok és a fő szólamok mögött/fölött szépek a díszítősávok. Olyannyira, hogy itt-ott még izgalmasabbnak is tűnnek, mint a fő szólamok. Ami az én fülemnek a leginkább idegen, az a torzított gitárok alkalmazása. A metálgitár valahogy alapjáraton túl harsány ebbe a zenébe (a dobgép mellé nem az igazi, annyira kívánja az igazi dobot és az igazi dobost, hogy nem tudok ezen felülemelkedni), és mintha ezt érezték volna az alkotók: igyekeztek visszavenni, kissé konszolidálni a torzított gitárokat. Így viszont se ilyen, se olyan eredmény állt elő. Az Egy szeletet mintha egy varacskos Biohazard-dalként fogant volna meg, de a szülészeten valami félrement…

A legtöbb dalban azonban nagyjából minden rendben van: tökös-dögös a dobgép, izmos a basszus, gyönyörűek az e-zongorák, a billentyűk, a tiszta (nem torzított) gitárok, szépen úsznak a háttérben a monoszintik, a hangminták, az effektek. Mégis mintha egy kicsit túlírták, túlszerkesztették volna a lemez zenéjét az alkotók. Pár sávval kevesebb talán tisztább, levegősebb hangképet eredményezett volna, amiben több élettér jut az egyenként egyébként guszta szólamoknak. Így egy kicsit egymás nyakán lógnak. Kár értük.

Pár szót mégis ejtsünk a szövegekről, csak úgy, szőr mentén – hiába igyekszem csak a zenére fülelni, csak beaváckodik a verbális üzenet is… A fő gondolatiság az ellenérdekelt férfi felek fizikai abúzusa köré fűződik fel, a nemi aktivitás részletekbe bocsátkozó taglalása ezen az albumon nem olyan hangsúlyos. És Ganxsta Zolee mintha nem káromkodna annyit (de aggodalomra semmi ok, akad ez-az), mint a korábbi korongokon – vagy csak már megszoktuk?

1995 óta eltelt bő húsz év, az első lemezt továbbiak követték, a későbbiekben is akadt aktuális Kartel-sláger (Szesztilalom, Döglégy for president), amit lopva becsempészhettünk a munkahelyi lejátszó playlistjébe, hogy elfojtott röhögések közepette lessük a konszolidáltabb kollégák-kolléganők és a kedves ügyfelek reakcióit. A mostani album is szerethető, sőt, talán a legjobb az ezredforduló utáni Kartel-termésből. Érdemes a kocsiban tartani egy példányt hosszú autópályázások monotóniáját vagy kilátástalan forgalmi dugók idegsrófolását ellensúlyozandó – ha kell, izgat, ha kell, nyugtat. A KO sem lesz legitim műveltségi tétel a finomabb szalonokban, leánykérések kísérőzenéjének sem választják majd sokan, de e korongról is fogunk idézgetni évek múlva „alapbölcsességeket”, összekacsintva a beavatottakkal.

De még mindig a Jégre teszlek és a Helldorádó a legjobb Kartel-lemez, így most marad a drukkolás, hogy a jövőben megszülessen a trónkövetelő!