„Nem repdestek űrhajók Makón”

Zenét írni számítógépen kezdtél a ’90-es években. A gép érdekelt, vagy a zeneszerzés?

Az érdekelt, hogy a számítógépen tudok grafikákat készíteni és zenét írni. Nem volt otthon semmilyen hangszer, a családban senki nem zenélt, és a tehetséget sem éreztem magamban ahhoz, hogy hangszeren játsszak. Gépen viszont könnyebben ment a zenélés. Eleinte egy ZX Spectrumunk volt, amin csak basicben lehetett zenét szerezni egycsatornás, nyolcbites kvarchanggal, a Commodore Amigán viszont már volt zeneszerkesztő program, és az akkori körülményekhez képest nagyon jó hangminőség: ezen születtek a Darklight nevű projektem demói. Azóta sokat fejlődött a technika, de még ma is elég sufnituning módszerekkel dolgozom. Gitáron játszom úgy-ahogy, de a dobot és a szintetizátort programozom, illetve szintin azért szoktam játszani. A Thy Catafalque-kal otthon ülve, sokat szöszölve születnek a zenék. Amíg együtt csináltuk a zenekart [Juhász] Jánossal, úgy működött, hogy ő megírta a riffjeit, majd átjött hozzám felvenni, én pedig hozzátettem a saját ötleteimet, és összegyúrtam őket dalokká. Ma már vendégzenészekkel vagy egyedül megy ugyanez.

Ez a zeneszerzési módszer a stílusra is hatott?

Persze. A legelején az volt a célunk, hogy minél gyorsabb és minél extrémebb black metalt játsszunk, és mivel a dobot programoztuk, olyan gyors dalokat írhattunk, amilyeneket egy igazi dobossal nem tudtunk volna. Sok értelme nem volt, de akkor nagyon tetszett.

Nálatok nem kamaszkori lázadás volt a black metal, amit egy idő után ki kell nőni?

Én sosem voltam lázadó metalos, nem jártam szegecselt bőrdzsekiben, a műfaj társadalmi vetülete nem nagyon foglalkoztatott. Magát a zenét szerettem, és azt, hogy milyen bátran, a műfaj addigi határait áthágva játszanak a ’90-es évek eleji-közepi underground zenekarok. Később felismertük azt is, hogy el kéne játszani és fel kéne venni élvezhetően a dalokat, ami az első két lemezen még nem igazán sikerült. Lelkes amatőrök voltunk, és fogalmunk sem volt, hogy mit csinálunk: a demón még egy sávon, monóban, vonalból szólt a gitár, a basszusra meg egyáltalán nem is emlékszem, szerintem nem is volt. Érdekes zenei ötleteink viszont voltak, már az első demón is kísérleteztünk tiszta énekkel, szintikkel, ambienttel. A hangunkat aztán szerintem a harmadik lemezen, a 2004-es Tűnő idő tárlaton találtuk meg. Akkor is váltottunk angolról magyarra.

A legtöbben azt mondanák, hogy nem számít, milyen nyelvűek a szövegek, mert úgyse lehet érteni, mit károg egy black metal énekes.

Ez nagyjából jogos is, én viszont természetesebben tudom kifejezni magam az anyanyelvemen, és amikor magyarul kezdtem írni, az visszahatott a zenére, és ettől a dalaink is felszabadultabbak lettek.

Azt mondtad egyszer, hogy a Tűnő idő tárlat nál jobbat nem fogsz tudni csinálni, mert benne van minden, ami te vagy. Akkor kezdtek körvonalazódni a visszatérő témáid: a csillagászat, a természettudományok vagy épp az örökös visszarévedés a gyerekkorba.

Viszont ez nem volt tudatos. Akkor találtam meg azt a ’84-es családi kazettát, amin verset mondok a húgommal, és használtam fel elsőként a Varjak fekszenek című dalban. Azóta elő-elő szoktam venni, mert ez számomra pontos visszatekintés a múltba. Ahogy telik az idő, és öregszem, a gyerekkor egyre inkább egy biztos pont, amire jó szívvel gondolok vissza. Nagyon szerencsésnek tarom magam, mert békében és szeretetben nőttem fel, nagyon jó családban, és ez talán a zenében és a szövegekben is tükröződik.

A Porcupine Tree főnöke, Steven Wilson is szokott arról beszélni, hogy a gyerekkor iránti nosztalgia miatt könnyen lehet kapcsolódni a zenéjéhez. Az ő dalaiba egészen konkrét gyerekkori motívumok is beszűrődnek, például a vonatok, ugyanis egy vasútállomás mellett nőtt fel.

A vonat nálam is gyakran előkerül. Egyáltalán nem vagyok ilyen vonatfanatikus típus, de izgalmasnak tartom ezt a közlekedési módot. Az utazáshoz kötődő hangot, ami soha véget nem érő szívdobogáshoz hasonlít, és az elmosódó árnyképeket, a rohanó tájat, mint egy vetítés vagy egy film az ablakban. Kisvárosban nőttem fel, ahol gyakran járt vonat, és amikor elaludtam a nyitott ablaknál, félálomban hallottam, ahogy megy, kattog, fütyül a töltésen a távolban. Ez nagyon otthonos emlékem, mert felidézi a nagyszüleim házát és az álmok izgalmát.

Űrhajót azért, gondolom, nem láttál Makón…

Azt nem, de az űr misztikuma már gyerekként megérintett. A csillagok, a bolygók, az űr motívumként sokszor megjelenik a szövegekben, de számomra nem a magányt jelképezik, hanem a kalandot és a megfoghatatlan távolságot. Az Űrhajók Makón című dal pedig egyszerűen a visszautazást szimbolizálja a múltba. Nem repdestek űrhajók Makón, de a játszótéren voltak rakéta alakú mászókák, amiket űrhajónak hívtak. Ha azt mondom, hogy űrhajók Makón, nekem ezek ugranak be.

És a természettudományok meg a nyugatosok iránti szerelem?

Az iskolában nem érdekeltek a reáltárgyak, csak később csodálkoztam rá, mennyi érdekesség van a tudományban. A tudománynak nem a szakmai, hanem a metafizikai oldala érdekel, vagyis az, hogyan lehet összemosni a valóságot a képzelettel. Olyasmi foglalkoztat sokszor a zenében, mint a mágikus realizmus az irodalomban. A Mester és Margarita például nagy mérföldkő az életemben, de ugyanilyen nagy a nyugatosok irodalma. A Nyugat mindhárom generációját utolérhetetlen színvonalúnak tartom. Amikor tizenegy éve kiköltöztem Edinburgh-ba, két könyvet hoztam magammal, és az egyik egy válogatás volt Ady, Radnóti és József Attila verseiből.

És a másik?

Az Isten hozott Grecsó Krisztiántól, ami ott játszódik a Dél-Alföldön, ahol én is felnőttem.

Miért pont Skóciába mentél?

London és Edinburgh között kellett választani, egyértelmű volt, hova menjek. Edinburgh kevésbé zsúfolt, nem olyan felfoghatatlan nagyságú, ugyanakkor gyönyörű és érdekes, és éltek ott is barátaim, például Balázs a makói zenekarom, a Gire basszusgitárosa és a régi énekesünk is. Skócia hat a zenére is: a Sgúrr (ejtsd: szkűr) című lemezt a Felföld inspirálta. Sokat túráztam, végigmentem a West Highland Way nevű, százötvennégy kilométeres gyalogtúrán, és a hegyről, vízről meg az ott szerzett élményeimből tudtam meríteni, de holnap indulok egy pár napos kirándulásra Isle of Arranra is. Mivel az Alföldről származom, ahol már egy töltés is jelentős magaslatnak számít, még mindig nagyon lelkesedek a hegyekért.

És hogy érzed, sikerült felülmúlnod azóta a Tűnő idő tárlat ot?

Abban az értelemben igen, hogy mindig össze tudtam hozni egy újabb lemezt. Ha nem lettem volna elég elégedett, akkor nem hozom ki. A Sgúrr előtt volt egy lemezanyag, amit félretettem, mert nem éreztem elég erősnek. Nyugalomra van szükségem a zeneszerzéshez, mert ha lelki problémáim vannak, vagy nagy a zűrzavar körülöttem, nem tudok vele foglalkozni.

Rád nem igaz, hogy a nagy művek nagy fájdalomból születnek?

Az első szólólemezem, az Erika szobája úgynevezett szerelmi bánatból született, de amúgy nem ez a jellemző rám. Nem is tudnék még egyszer olyan lemezt csinálni, mert túl személyesnek, kitárulkozónak érzem egyes pillanatait. A többi lemezem nem ilyen poszt-traumatikus dráma, aminek örülök, mert ez azt jelenti, hogy kiegyensúlyozottabb lett az életem, és ez sokkal fontosabb, mint hogy fájdalomból származó, katartikus lemezeket készítsek. Nemsokára, ha minden jól megy, megjelenik egy kis kötet a dalszövegeimből, és arra nem is tettem rá bizonyos szövegeket az Erika szobájáról ezen okok miatt. Meg egy csomó rossz volt, más lemezeken is, amiket kihagytam.

Versnek tartod a dalszövegeket?

Az én szövegeim nem annyira erősek magukban, hogy versnek lehessen nevezni. Ez persze egyfajta védekezés is, hogy azért nem olyan jók, mert csak dalszövegek. Olvastam egyszer egy találó gondolatot, miszerint egy vers rossz, ha akár egy sora is rossz, egy dalszöveg viszont jó, ha akár egy jó sor van benne. Úgyhogy ezek dalszövegek. Kötetben csak azért jelennek meg, mert évek óta győzködnek, hogy adjam ki őket. Volt egy verseskötetem 2003-ban, és azóta sok kérdést kaptam, hogy van-e még belőle. Az a száz példány hamar elfogyott, és tizenöt évvel később úgy tűnik, hogy van igény egy újabbra. Nincsenek vele nagy ambícióm, akit érdekel, az most majd elteheti.

Az első kötettel se voltak nagy ambícióid?

Nem, az is hasonló okokból született. A régi verseimet gyűjtöttem össze benne, amikből később dalszövegek lettek.

Mástól, Adytól, Weörestől viszont használtál fel verseket a lemezeiden.

Az első kettőn sok versfeldolgozás volt, Shelley, Shakespeare, Yeats, Poe természetesen. A Tűnő idő tárlatra pedig megcsináltuk a Héja-nász az avaront, a Záport és két Weöres-verset, de aztán befejeztem ezt a vonalat. Erről mindig a Klasszikusok popritmusban jut eszembe: felszínes szokott lenni, ha egy másik stílusba beleerőltetnek egy önmagában értékes művet. Olyan alázattal és finom ízléssel, mint a Kaláka, nehéz verset feldolgozni. Inspirálnak irodalmi művek, az új Thy Catafalque-on, a Geometrián például ott van az Ének a búzamezőkről, vagy a Vonat-út az éjszakában a Metáról, de irodalmi vendégszöveget a Tűnő idő tárlat óta nem használtam. Tudományos előadások, régi orosz nyelvkazetták, vízállásjelentés, pontos idő, ismeretlen rádióadások voltak.

A Tűnő idő tárlat után a többi lemez milyen fordulatot hozott?

Mindegyik fontos mérföldkő. A Róka Hasa Rádión jelent meg dominánsan a tiszta ének Tóth Ágnes (The Moon and the Nightspirit) és Bakos Attila (Taranis) közreműködésével. Én nem tudok énekelni, de amikor megismertem Attilát, lehetőség nyílt rá, hogy a tiszta énekkel színesítsük a zenét. Ettől az némileg befogadhatóbb és izgalmasabb lett, és lehetőséget is kaptunk vele egy cseh kiadótól, ami már hozott egy olyan ismertséget underground körökben, hogy a következő lemezt, a Rengeteget megérte kiadni egy olyan nagyobb kiadónak, mint a Season of Mist. ARóka hasa rádión színesebb, szabadabb lett a zenénk, ami a Rengetegen odáig fokozódott, hogy egészen slágeressé vált foltokban. Azok a három-négy perces kedves dalocskák, mint aKel keleti szél, a Kék ingem lobogó meg a Trilobita rendben voltak, sőt, nagyon fontosak is voltak, de ha továbbmegyek ezen az úton, könnyen giccsbe fordulhatott volna a produkció.

És Az eső, az eső, az eső?

Abban talán kicsit több a mélység, vagy nem is tudom, hogyan nevezzem, lehetséges, hogy csak beleképzelem. Ez egy gyerekkori kép, ahogy kisfiúként nézek ki az ablakon, az ég borult, és kopog az ablakon a tavaszi eső. Talán ezért lett az eső is visszatérő motívum nálam. Mindenesetre ilyen rövid és dallamos számokat nem akartam írni a Rengeteg után közvetlenül, már csak azért sem, mert Attila kiszállt, hogy a saját lemezére koncentráljon, és miután megcsinálta az Aranyhajnalt, abbahagyta a zenélést, úgy tudom. Nem volt ötletem, mihez kezdjek az énekkel, de akkor úgyis a skóciai hegyekről akartam zenélni, és ahhoz nem volt szükség dallamokra. A Sgúrr mogorva, súlyos és barátságtalan lemez lett, én nagyon szeretem. A Meta után a Geometriával megint jött egy hangzásbeli és zenei változás, ez lett a legkönnyebben befogadható, legjátékosabb lemez, legalábbis a Thy Catafalque-on belül.

Azt el tudod képzelni, hogy te is abbahagyd a zenélést valamikor?

Én nem zenész vagyok, nem az az életcélom, hogy zenéljek. Csak boldog akarok lenni, és ha ezt elő tudom segíteni a zenéléssel, a dalírással, az remek. De az is lehet, hogy ez nem is kell hozzá, és hogy ha egyszer nem lesz kedvem hozzá, akkor majd mást csinálok, vagy azt sem. A koncertekkel is csak baj lenne, mert rosszul játszom hangszereken, és nem érzem magam magabiztosan a színpadon, akkor meg minek?

Az nem jutott eszedbe, hogy szervezz egy koncertzenekart profi zenészekből?

Nekem nem, de ha valaki szeretne ilyet, nem gondolom, hogy akadályt gördítenék elé. Én majd a nyomatom a stroboszkópot!

Leadfotó: Aurelija Karaliūnaitė