Ókovács Szilveszter közel tíz évig írt rendszeresen zenekritikákat különböző online sajtófelületek számára. Ezen írásai most a Helikon Kiadó jóvoltából kötetbe rendezve is hozzáférhetővé váltak az érdeklődők számára. A Magyar Állami Operaház főigazgatójának kritikakötetét korrektség, élvezetes stílus s nem utolsósorban széles körű zenei érdeklődés jellemzi.
Írásai szerteágazó zenei műveltségének lenyomataiként igyekeznek megismertetni velünk a legnagyobb operaszerzőknek a legnagyobb művészekkel készített felvételeit, a híres karmesterekkel készült kiadványsorozatokat, vagy éppen az egy-egy évforduló kapcsán piacra dobott kiadványokat. Mindezt gördülékeny és választékos stílusban, melynek következtében cikkei élvezetes olvasmányok, nem száraz ismertetők és leírások. Szórakoztató írásstílusa mellett kötetének másik nagy erénye, hogy szakmailag korrekt ítéletekkel találkozhatunk benne. A hasonló jellegű írások nagyon sokszor megfeledkeznek róla, hogy értékítéletet mondjanak tárgyukról, Ókovács azonban mindig elmondja a véleményét egy-egy kiadvány kapcsán az adott énekesek, karmester, zenekar teljesítményéről, opera DVD-ék esetén pedig mindig szentel néhány sort a rendezésnek is. Ítéletei pedig sohasem elfogultak és önkényesek. Mert negatív kritikát írni olyan neves énekesekről is, mint Kiri Te Kanawa vagy Plácido Domingo. Ha pedig leír valamit, azt szakmailag megindokolja. Az írások terjedelme és mélysége persze változó. Találkozhatunk köztük komolyabb zenekritikákkal éppúgy, mint alig féloldalnyi ajánlókkal.
Ami pedig az ismertetett műveket és felvételek illeti: előadók és zenei stílusok eklektikus sokfélesége rajzolódik ki az olvasók előtt: Ókovács éppúgy élvezettel írt a barokk zenéről, mint a kortárs operáról, az István, a királyról, vagy éppen az Aidáról. Olykor egy-egy előadót különösen közel érez magától (többek között Fricsay Ferencet, akiről egy kiváló összefoglaló írást készített Az elfeledett karmester címmel). Élő előadásokról általában akkor írt kritikát, ha azok valamiért különlegesnek számítottak. Ennek következtében született írás a nálunk 2011-ben koncertet adó Renée Felmingról vagy a Pozsonyi Nemzeti Színház egyik budapesti vendégelőadásáról, amely alkalomból egy ritkán hallható operát tekinthetett meg a magyar közönség (Donizetti: Az ezred lánya). Az egyes írások nem kronologikusan, tematikusan vagy abc sorrendbe vannak elrendezve, s nem egészen világos, hogy mi is volt az kötet rendezési elve, de ez igazán csak részletkérdés.