Operajátszás mesterfokon

A 20. század első felében általánosan elterjedt vélekedés volt, hogy a bel canto operák nélkülözik a mélyebb drámaiságot, nem közvetítik hitelesen az emberi érzelmeket. Sokáig élt velük kapcsolatban a tévhit: koloratúrákkal megtűzdelt virtuóz szoprán szólamaik semmi másra nem alkalmasak, minthogy az énekesnők megcsillogtassák velük technikai felkészültségüket. Aztán az 1900-as évek második felének operaéletműveket feltámasztó törekvései bebizonyították: nagyformátumú énekesekkel Donizetti és Bellini operái is képesek hitelesen ábrázolni a pusztító szenvedélyeket, az őrületet, alkalmat adva a modern rendezések számára a pszichologizáló értelmezések megteremtésére. Szabó Máté élt is ezzel a lehetőséggel az Erkel Színház legújabb Donizetti-bemutatója során.

Az 1970-es és az 1995-ös budapesti Lamermoori Lucia-felújítások klasszikus, historizáló díszletek között mesélték el az Asthon család véres tragédiáját. A darab mostani színpadra állítása azonban merőben más koncepciót alkalmaz, és sikeresen megvalósítja a történet pszichologizáló értelmezését. Nem helyezi radikálisan új kontextusba a szüzsét, de hitelesen ábrázolja, ahogy Lucia mindenkivel dacolva küzd szerelméért, miközben a körülötte élő férfiak rideg érdekérvényesítése felőrli józan ítélőképességét. Fivérét kizárólag családja anyagi biztonsága érdekli, társadalmi státusa emelkedését reméli húga Arturóval kötendő házasságától, Raimondo a hit nevében szólítja fel engedelmességre a lányt, míg Edgardo belesüllyed az önsajnálatba, és meg sem hallgatja szerelmét a második felvonásban. Lucia az események előrehaladtával elveszti magabiztosságát, feladja vágyait, de nem tud azonosulni a ráerőszakolt élettel – ez okozza tragédiáját.

A rendezés apró jelzésekkel adja tudtunkra Enrico erőszakosságát: asztalt dönt, durván megrángatja testvérét, aki egykedvűen hajtogat repülőt az Edgardónak tulajdonított levélből. Raimondo rideg és kimért, kíméletlen következtetéssel használja fel a hit erejét Lucia manipulálására. A jól végiggondolt színészvezetés következtében hús-vér embereket látunk a színpadon, az énekkart sem kezeli statikusan a rendezés. A konfliktusokat hatásosan felépített jelenetek láncolata bontja ki, realisztikusan tárulnak fel a szereplők tetteinek lelki mozgatórugói. Mindeközben az énekesek a történet korát idéző jelmezeket viselnek, és az előadást végigkísérik a historizáló operarendezések megoldásait idéző tablószerű beállítások. Szabó Máté tehát nem szakadt el radikálisan a hagyományos operarendezések megoldásaitól, csak máshová helyezte a hangsúlyokat – nem elkenve, hanem határozott kontúrokkal felvázolva a szereplők egymás közti viszonyrendszerét.

A színpadra állítás egyetlen kritizálható megoldása a különösebb funkcióval nem rendelkező díszlet: a felállványozott kastélyhomlokzat ugyan megjelenítheti az Asthon család félbemaradt építkezéseit, és ezáltal Enrico anyagi gondjainak, a család hanyatlásának szimbólumaként funkcionálhat, de sajnos ezt a szálat nem fejti ki jobban a rendezés. A díszlet a „jobb a semminél” benyomását kelti a befogadóban, különösebben sem az atmoszférateremtéshez, sem pedig a történések értelmezéséhez nem járul hozzá. A tablószerű beállítások során a rendezés hasznát veszi az állványoknak, de pusztán vizuális szerephez juttatja őket.

A címszerepet hozó Kolonits Klára ezúttal is fantasztikus alakítással, gyönyörűen árnyalt énekléssel örvendeztette meg a közönséget. Legnagyobb érdeme az énekespróbáló magasságok és ékítmények lenyűgöző megszólaltatása mellett, hogy vokális produkciója sohasem öncélú: mélyen azonosulva Lucia figurájával mindent a drámai kifejezés szolgálatába állít. Horváth István világosabb hangszínű, könnyedebb tenorhangon szólaltatja meg Edgardót, mint ahogy korábban megszoktunk. Ugyanakkor zenei teljesítménye hiteles színészi alakítással párosul, miközben érzelmileg is igyekszik azonosulni szerepével. Szegedi Csaba szintén élvezetesen alakítja Enricót, akit ellentmondást nem tűrő, zsarnoki természetű nemes úrnak ábrázol. Intenzív színpadi jelenlétét magabiztos, kifejező éneklés kíséri. Fried Péter megbetegedése miatt Raimondót Cseh Antal formálta meg a premieren, kevésbé kidolgozott, durva basszus hangon keltve életre a kottát. Artur kevésbé hálás szólamát Szappanos Tibor szólaltatta meg korrektül. Kun Ágnes Anna betegsége miatt csak fizikai jelenlétével tudott részt venni az előadáson: Alisa szólamát Vörös Szilvia énekelte helyette a zenekari árokból, ismét megcsillogtatva ígéretes tehetségét.

Az Erkel Színház énekkara is meglehetősen jó formában, olaszos lendülettel, kellő érzelmi árnyaltsággal adja elő a kórustablókat. Kocsár Balázs szépen kézben tartja az előadást, jól kiemelve a drámai fordulópontokat, árnyalt, letisztult zenekari hangzásvilágot teremtve.

A Lamermorri Lucia tizenhárom év után egy nagyszerű előadás keretei között tért vissza a pesti operaszínpadra. A kérdés csak az, hogy az elkövetkező évadokban lesznek-e majd újabb bel canto premierek a Magyar Állami Operaházban. Ugyanis rendelkezésre állnának hozzá megfelelő énekesek, és a közönség körében is sikert arathatnának más Donizetti-operák is.