Lenin a boncasztalon

Antonio Vivaldi operái tele vannak dramaturgiai sablonokkal és zenei közhelyekkel, így nem meglepő, hogy csak ritkán kerülnek bemutatásra a világ dalszínházaiban. A Farnace azonban egyike a mester jobban sikerült darabjainak: hangszerelése változatos, az áriák kidolgozása igényes, ezek és a recitativók láncolatát pedig énekkari és zenekari részek színesítik. Ugyanakkor ez a Vivaldi-opera is feladja a rendezőnek a leckét: hogyan lehetne a darab merev statikusságát feloldva vonzóvá tenni a mai közönség számára? Ezt Anger Ferenc rendezése bizarr ötletek pufogtatásával gondolta megoldottnak.



A történet színhelyéül Mitridatész mauzóleumát választotta: ezzel egy csapásra megteremtette a bizarr alaphangulatot, és mélyen megágyazott a fekete humornak. A mauzóleum homlokzatát megjelenítő előfüggöny Lenin síremlékének külsejét idézi, Mitridatész holttestét pedig a bolsevik vezér külsejéhez hasonlatosra maszkírozták. Ez számos asszociációra adhatna lehetőséget, ha szervesen beépült volna a rendezés egészébe, önmagában azonban csak lóg a levegőben. A színpadra állítás a librettó szó szerinti értelmezéséből indult ki: a címszereplő azon kijelentése, miszerint apja szívére lenne szüksége az anyósa elleni küzdelemben a győzelemhez, a leírtakhoz hűen kerül megjelenítésre a színpadon. A szövegkönyvben ez a mondat átvitt értelemben szerepel, és nem indokolja, hogy ezután Farnace elkezdje boncolni Mitridatész hulláját. Előzetes nyilatkozatai alapján Anger ennek komolyabb szerepet szánt az értelmezésben („Farnace tévúton jár, és nem tudja, hogy a nagy dolgok nem a fizikai erőnléten múlnak, hanem lélekben dőlnek el”), azonban ezt nem sikerül egyértelműen a közönség tudtára adnia. A recitativókat ugyanis nem írták át, az eredeti szövegben pedig semmilyen utalás nincs arra, hogy a címszereplő kutatná apja zsenialitásának titkát. Ennek következtében a szív kivágása, az agy kiszedése és a halott test kibelezése önmagában csak felesleges extravaganciának hat, illetve a horrorisztikus alaphangulatot erősíti. Venekei Marianna koreográfiája eleinte hatásosan illusztrálja a szereplők érzelmeit, azonban az előadás előrehaladtával egyre semmitmondóbbnak tűnnek a mindvégig azonos mozdulatokat variáló táncosok. Mintha a színpadra állítók féltek volna az eseménytelenségtől: – talán attól tartottak, ha nem történik semmi, akkor a darab az unalomba fullad?



Kár érte, mert a díszlet neobarokk stílusa, valamint a jelmezek giccsparádéja jól illik a zene szertelenségéhez. A mauzóleum és a boncterem kettőse szépen reprezentálja a múltbéli halált és a jelenben bekövetkezendő elmúlás lehetőségét. Ezzel egyfajta barokkos túlzásként hatásosan érzékelteti azt a szélsőséges létállapotot, amelybe a történet szereplői kerülnek. A zenekar és az énekesek pedig igazán kiváló teljesítményt nyújtanak.

Xavier Sabata hitelesen jelenítette meg a címszereplő viharos érzelemvilágát, miközben szép, összefogott dallamíveket énekelt, és színészi teljesítménye is hatásos volt. Az est másik kontratenorja, Hegyi Barnabás szintén remekelt Pompeo szóvivőjének szerepében. Tökéletes technikával oldotta meg áriái nehezebb részeit is, miközben élettel töltötte meg azokat. Szigetvári Dávid erőtlenebb és színtelenebb tenorhangja ezúttal jól érvényesült Aquilio szerepében. Berenicét Szabóki Tünde keltette életre, és bár érezhetően bizonytalan volt a szerepében, de így is szépen megbirkózott szólama barokkos ékítményeivel, miközben életszerűen varázsolta elénk a bosszúszomjas anyós figuráját. Schöck Atala remekül komédiázott Selindaként, vokálisan és színészileg is szép teljesítményt nyújtott. Meláth Andrea hitelesen alakította a gyerekétől elszakított és a férje által eltaszított feleség figurát, miközben éneklése is egyenletes színvonalú volt. A Gilade szerepében fellépő Ducza Nóra szép hangszínű szoprán hanggal van megáldva, remélhetőleg lesz még lehetőségünk más szerepben is hallani őt az Andrássy úton. Németh Pál szervezésében az Operaház zenészeiből összeállított alkalmi barokk együttes precízen árnyalt zenekari hangzást produkált, szépen kiemelve Vivaldi zenéjének sokszínűségét.



Zeneileg tehát egy jól sikerült bemutatónak lehetünk fültanúi júniusban az Operaházban. Ami pedig a színpadra állítást illeti: kaptunk egy felemás előadást, elvont-szürreális elmélkedésekkel, amely a darab abszurd és horrorisztikus vonásain kívül mást nem tudott hatásosan kifejezni. Talán ha Lenin nem került volna a boncasztalra, a rendezés is elérte volna a kívánt hatást.