„Kitört rajtam a honvágy”

Ironikus, hogy akkor jöttél ki a Back in Alabamával, amikor hazaköltözöl Magyarországra.

Véletlenül alakult így, de örülök neki, mert ez a lemez keretbe foglalja az Amerikában töltött éveimet. Amikor 2004-ben kirepültem, Alabamában landoltam, és ugyanott vettük fel a lemezt is. Éreztem, hogy ez lesz az utolsó amerikai albumom, mert pár éve kitört rajtam a honvágy, de csak tavaly novemberben döntöttem el, hogy hazaköltözöm családi okok miatt.

Négy éve azt mondtad, hogy akkor fogsz hazaköltözni, amikor már nem a zenei pályádon fogsz agyalni, hanem hogy fel tudod-e húzni a cipődet egyedül.

A cipőmet fel tudom még húzni, de már most sem csak a zenélés érdekel. Tárgyalok egy rádió- és online tévéműsorról, illetve tavaly elkezdtünk könyvnek megírni a történetemet, amiből idén forgatókönyvet is szeretnénk csinálni. Igazi up-and-down movie lenne: se botrányoktól, se fordulatoktól nem volt mentes az életem. Olyasmiket is bevállaltam, amit más nem, tíz forinttal indultam el a vakvilágba.

Amerikába is?

Akkor 1300 dollár volt a zsebemben, de előfordult, hogy úgy legatyásodtam, hogy csak egy gallon vízre volt pénzem – csapból Amerikában nem iszunk –, és a maradékokat ettem az étteremben, ahol mosogattam. Igazi paradoxon az életem, volt benne súlyos padlófogás, de laktam ötszobás, kétgarázsos házban is.

A bluesból jött össze mind az öt szoba?

Hát nem is kábítószer-kereskedelemből.

Mikor ment ilyen jól a szekered?

2004 szeptemberében mentem ki, a 2005-ös jó év volt, de a végén meghalt a dobosom a színpadon, és kijött rajtam egyfajta pánikbetegség. Utána eljöttem az Államokból, Angliában zenéltem, és csak 2009-ben mentem vissza. Két évvel később már többet kerestem zenével, mint a civil munkámmal. Volt öt jó évem 2015-ig, amíg lejtőre nem került a bluesszakma.

A kitartó koncertezés hozta meg a gyümölcsét?

Koncertezéstől önmagában nem történik semmi. A helyiek azt mondták, csodát műveltem Atlantában, mert amikor odaköltöztem, gyenge volt a bluesélet. Sok klub nem mert turnézó blueszenekarokat hívni az anyagiak és a gyenge érdeklődés miatt, én viszont elkezdtem leszervezni bandákat, és indítottam egy History of the Blues sorozatot. Közösséget kell építeni, mert az a jó üzlet, amivel mindenki jól jár. Ideális esetben ez úgy működik, hogy akinek segítesz, az segít neked is. Erre mondja az angol, hogy giving back to the community. Nekem a dalaim is személyesek, nem szeretem, ha hatalmas űr van a közönség és a zenész között. Rengeteg rajongó a barátom lett. Most is rám írt valaki, hogy tudnék-e a Muzikumon kívül máshol is játszani Budapesten, mert kerekesszékes a párja. Mondtam, szóljanak, ha jönnek, és felcipeljük a lépcsőn a koncertterembe. Nem kell ebből ügyet csinálni.

Szóval, megszervezted Atlantában a színteret. Utána ment minden a maga útján?

Mondjuk azt, kicsit felráztam a dolgokat, de amúgy igen, ment. Ehhez persze jó koncerteket kell adni, de azt sem szabad elfelejteni, hogy kint folyamatosan bizonyítani kell, ha külföldi vagy. Ami egy amerikaitól elég, egy magyartól nem. És ez soha nem ér véget.

Ez frusztrált?

Hogyne, hiszen az automatikus diszkrimináció, ami az emberekben az élet minden területén megvan, badarság. Akik nem ismertek, szinte kivétel nélkül azt hitték, hogy egy cajun vagyok Louisianából, mert franciás a kiejtésem. Lehidaltak a zenétől, de amikor megtudták, hogy magyar vagyok, rögtön megváltozott a véleményük.

Ez megnehezítette a beilleszkedést is?

Inkább a feljebbjutást. 2002-ben kezdtem el külföldön koncertezni, de 2014-ig titkoltam, hogy magyar vagyok. 2013-ban megnyertem az International Blues Challenge-et, ahol az Atlanta Blues Societyt képviseltem, így a széles közönség nem „gyanakodott”. Utána kiadtam a Moving című akusztikus lemezt a Vizztone Label Grouppal, és amikor jelöltek a Blues Blastre és a Blues Music Awardsra, a kiadó úgy döntött, hogy magyarként fog reklámozni. Érdekes volt megfigyelni a változást. Mondtam is nekik, hogy ezt most szerintem elszúrták, haha! Nem véletlen, hogy én voltam az egyedüli blueszenész, aki nem angol anyanyelvű területről érkezett Amerikába és énekelt. Az Egyesült Államokban élő külföldi blueszenészek kivétel nélkül amerikai énekessel dolgoznak, mint a norvég Kid Andersen vagy az izraeli Ory Naftaly.

Az IBC megnyerése fordulópont volt az életedben.

Az biztos, hogy rám irányította a figyelmet, és mivel a verseny előtt és után is hoztam ki lemezt, folyamatosan szerepeltem a sajtóban. Az volt a stratégia, hogy másfél évig pörögjön a nevem, és ez bejött, megismertek az emberek. Ezen itthon még az is dobott, hogy 2014-en hazajöttem x-faktorozni, de aztán 2015-ben három hónap alatt padlót fogtam. Januárban csődbe ment a koncertszervező cég, amivel dolgoztam, februárban elhagyott a feleségem, márciusban pedig meghalt a producerem. Eléggé kikészültem idegileg.

Visszajött a pánikbetegséged?

Vissza. Olyan ez, mint a depresszió: le lehet küzdeni, de ha nem figyelsz oda, visszatér. Ha túljátszom magam, vagy keveset alszom, parázok a fellépés előtt, mert érzem, hogy fáradt vagyok. De ez nem mindennapos. Nem kell „kihúzni a gyufát”, és akkor minden rendben lesz.

A padlóról hogy álltál fel?

Terápiával és koncentrációval. Beszélgettem sokakkal, és rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Van olyan barátom, aki millió dolláros házban lakik, de már kétszer elvesztette azt. Ha valaki egyéni üzletet visz, néhányszor padlót foghat az élete során. Folyamatos munkával lehet csak visszakapaszkodni innen. Engem fűtött ugyanaz a bizonyítási vágy, amivel kimentem tizenöt éve Amerikába. 2016-ban kiadtunk egy új akusztikus lemezt Podlovics Péterrel, a Three Chords Too Many-t, amit szintén jelöltek az Independent Music Awardsra, rá egy évre pedig kijött a Something Poppin’, ami ismét kapott egy amcsi jelölést, itthon pedig jelölték Fonogram-díjra. Beletelt két évbe, de ismét talpra álltam mentálisan. Plusz ezzel a modernebb felfogású anyaggal elindultam egy olyan úton, amin a következő tíz évben járni akarok. Ez ismét egy kihívás lesz, mert a nemzetközi bluesszakma elindult a lejtőn, csődbe mentek cégek, és nevetséges pénzért játszanak a bluesarcok. Én viszont nem akarok visszamenni a mexikói étterem sarkába gitározni öt forintért. Ez a zene és kultúra már önmagában többet és jobbat érdemel.

Miért omlott össze a bluesszíntér?

Mert elavult a rendszer. Idővel az embereknek változik az ízlése, bejönnek új grúvok és hangzások, a szakma viszont más irányt forszíroz, mint amerre a blues magától menne. Pár éve beütött a hatvanas évek revival, visszajött az akkori soulos, funkos hangzás, de a Blues Foundation inkább a fehér rock felé vinné a zenét, és az americanát próbálja eladni bluesként. Így kiszorulnak a szakmából a feketék, és nem kap lehetőséget az új generáció. Vannak zseniális zenészek, akikről a Blues Foundation egyszerűen nem vesz tudomást. Páran felszólaltunk mindez ellen, de a szakma nem szereti, ha az ember pofázik, pláne ha nem amerikai. Egy idő után rám is szóltak, hogy kussoljak.

Csak így?

Barátaim voltak, jót akartak nekem.

Ekkora szava van a Blues Foundationnek?

A Blues Foundation a blues anyaszervezete. Olyan, mint az Oscar-díjnak az Akadémia. Nem akar senki összeveszni velük, mert kicsi a színtér, és rajtuk keresztül fut a legtöbb szál. Érdekeltek például a fesztiválszervezésben, és ha valakit kiutálnak, azt a fesztiválok már csak bratyiból sem szervezik le. De rossz a rádiólejátszások rendszere is. Bármelyik amatőr internetes adó leadhatja a lejátszási listáját a Roots and Blues Reportnak, és mivel van ezer meg egy netrádió, amelyik bratyiból játssza Pisti bácsi és Rózsi néni zenéjét, azok megjelennek a blues slágerlistán. Régen minőségi mérce volt felkerülni egy FM-listára, ma viszont már egészen röhejes előadók is szerepelnek a toplista élén, mióta összevonták a netes és az FM rádiós listákat. Ez pedig presztízsveszteséget okoz a szakmának, hiszen ha valaki meghallgatja a toplistás előadókat, akkor jogosan mondhatja, hogy ha ez a blues, akkor neki nem tetszik. A mai afro-amerikai generáció, de még a harminc–negyvenes korosztály sem hallgat kortárs bluest, inkább feltesznek egy régi lemezt. Nem véletlenül: manapság kevésbé találnak olyat, ami nekik tetszik, mert a magyar is tudja, hogy a lángos nem kürtőskalács ugyebár.

Közben viszont olyan zenészek is felkerültek a toplisták élére az elmúlt években, akik modern ízekkel frissítették a bluest.

Ez igaz, de Jack White, Gary Clark Jr. vagy a Larkin Poe soha nem ment keresztül a Blues Foundation vezette klikken, és nem nyomtak a zenéjükre előre egy pecsétet, hogy ez blues. Csak elkezdtek játszani, megvárták, amíg beleszeret a fél világ, és amikor megkérdezte egy újságíró, hogy mégis mi a hatásuk, mondták, hogy a blues. Stevie Ray Vaughannal ugyanez történt. Ehhez viszont kell egy komoly tőkével rendelkező menedzsment, amelyik be tudja fizetni a zenészt a mainstream médiába. Ez 100–200.000 dollárról indul, a bluesmédiában viszont 20–30.000 dollárból meg lehet csinálni egy sajtókampányt.

A karrieredre nézve nem jelent hátrányt, hogy visszaköltözöl Magyarországra?

Egyáltalán nem. Van elég európai meghívás, most indulok például egy spanyol–holland–belga turnéra. 2019-ben szerintem mindegy, hogy Kambodzsában, Amerikában vagy Magyarországon él az ember, ha nem mainstream zenész. Amerikába egyébként sem karriert építeni, hanem tanulni mentem, és abszolút megkaptam a zenétől, amit akartam. Most az hajt, hogy a koncertezés és zeneírás mellett a műfajjal tágabban foglalkozó szakemberré váljak. Ez hosszú folyamat, aminek az első lépése, hogy kiépítem a brandemet. Gondolkodom filmen, könyvön, rádióműsoron és azon is, hogy létre kéne hozni Budapesten egy bluesszervezetet.

Magyarországon minimum Tankcsapdának kell lenni ahhoz, hogy tehetős szponzorokat találj.

Mondták, hogy ez Magyarországon nem így megy, de mondtak már sok mindent az elmúlt huszonhárom évben, amire rácáfoltam. Én hiszek benne, hogy most majd másképp lesz. Nem bírom a nemleges választ, addig megyek, amíg meg nem győzök valakit – és utána majd jön a többi támogató is.

Mondják azt is, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában, és te is azután lettél itthon népszerű, hogy befutottál Amerikában. Nem kophat meg ez a varázs, ha visszaköltözöl Magyarországra?

Szerintem nem pusztán a sikerhez, inkább a történetemhez tudtak kapcsolódni az emberek. Mindenkinek van egy álma, és jó látni, ha megvalósítja valaki a magáét, aki a szomszéd utcából jön, és nem állnak mögötte cégek vagy pártok. Egyelőre van érdeklődés, és nem görcsölök azon, hogy ez meddig tart. Az biztos, hogy nem fogok sokkal többet játszani itthon. Azért akarok más dolgokat is csinálni, hogy ne legyek rászorulva a heti három koncertre. Egy bizonyos színvonalat fenn kell tartani, és azt nem lehet úgy, ha mindenhol fellép az ember.

Amit meg lehetett, azt megtanultad Amerikában?

Még többet is… A fekete barátaim ezen nevettek: You didn’t have the blues in Hungary, you came here, and you’ve got the blues now . Sok nehézségen mentem keresztül, és az mind beleivódott a szöveteimbe. A bluesban a mélységet és a hitelességet kerestem, ezt megkaptam Amerikában. Amikor először hallottam életemben John Lee Hookert, majdnem összeestem. Három szóval kifejezett mindent, pedig nem értettem, mit énekel. Azt akartam megtudni, hogyan lehet eljutni idáig, és rájöttem, hogy meg kell hozzá tanulni a nyelvet, a szokásokat, hogy mit esznek, mit isznak, hogyan gondolkodnak, milyen szólásokban beszélnek a feketék. A blues ugyanis népzene, aminek a mélysége a kultúrából fakad. El lehet játszani kottából is, de az nem lesz ugyanaz. Ez a keresés soha nem ér véget: most például az észak-afrikai zenét tanulmányozom, mert Afrikából ered a blues. Berber zenéket hallgatok, és azon gondolkodom, hogy megtanulok szuahéliül. Van ez a marokkói gnawa muzsika, amiben egy teknőből és kecskebőrből készült három húros hangszeren játszanak hosszú évszázadok óta, és tisztán hallani benne az egyakkordos blues elődjét.

De azért nem fogsz Afrikába költözni, ugye?

Ki tudja. Lehet, bevállalnám, hogy még jobban megismerjem a blues gyökereit. Még nincs vége a kirándulásnak.

Little G Weevil 2019. február 21-én és 22-én mutatja be Back In Alabama című lemezét a Muzikumban.

Leadfotó: Nagy János