Lovasiék felnőttek

Különösebb bajom az előző, 2011-es Néniket a bácsiknak! lemezzel sem akadt, legalábbis az első pár számig; aztán mintha ugyanazokat a dalokat hallottam volna. Más szövegekkel ugyan, de alapjáraton hasonlóan megfáradt megszólalásmód köszönt vissza még a legtempósabb felvételeknél is. Elfért volna jóval több változatosság, több Igen, Uramhoz hasonló merész nekibuzdulás vagy jóformán bármilyen túllépés a jellegzetessé lett, önironikus megszólalásmódon, a bejáratott paneleken. Akármi, ami képes kiszedni a zenekart ebből a tinglitangliból. Persze lehet, csak a legújabb kiadványt hallgatva tűnik mindez ennyire középszerűnek; mert a Szelest most ugyanúgy az elejétől a végéig precízen összerakta a formáció, de most jóval nagyobb pályát bejáró, ambiciózusabb végeredményt szállít.

Ez akkor fogalmazódik meg bennem először, amikor véget ér az ötödik trekk, a Mi mehet?. Ekkorra már van egy klasszikusan óvatos felvezetőnk (Miért nem tudod?), egy kis nosztalgiázás (Szeles), ezek mellé a Melegszék és a Tánc személyében érkezik két igencsak feszesre sikeredett, nagyon finom elektronikával dolgozó szerzemény, ami majd a koncerteken kellően felrázza a közönséget; illetve egy végig íven maradó, kesergős, atmoszferikus szám, ami ugyan magabiztosnak nevezhető, de a lehető legjobb értelemben. Számtalan helyről merítő, kompakt munka eddig, és Lovasi utolsó percben bekúszó énektémája a tetőpontok közé helyezi a mostani dalt is. És akkor innen már csak az a kérdés, vajon idáig tartott-e a sikertörténet, vagy a zenekar még tovább variálja ezt a képletet.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=awxuBi6MUHg[/youtube]

Szerencsére utóbbi igazolódik be. Érdekes, hogy míg a korábbi lemezeken jellemzően a pörgősebb hangulat dominált, addig itt kiegyenlítődni látszik arány, ám ez mégsem azt eredményezi, hogy akár egy pillanatra is leülne a hangulat. Roppant tudatosan ki van ez találva: egy gyorsabb dalt egy lassabb követ, mindegyikben valami kis apró szöszöléssel a háttérben, ami egyedivé varázsolja az egészet. Kissé rosszmájúan mondhatnám, hogy ebbe a sokszínűségbe még a kötelező töltelékdal is belefér – legalább mostanáig nem sikerült megbarátkoznom az Ollé, ollé affektáló óbégatásaival, annyira elüt ez a társaitól. Másrészt viszont lassan itt csúcsosodik ki a közhelyesen felemlegetett közéletiséget, politikát megragadó szövegvilág (De majd megszokod, hogy félnek tőled / Mintha tudnák, hogy te lettél az istenük / Hát kérlek engedd meg, hogy gratuláljak!), ami rengeteget tesz hozzá az összképhez. Elsősorban azért, mert az albumon úgy van szó most az elvándorlásról, a mindenre feltétel nélkül rábólintó elbutult emberekről és piros pontokról, hogy ebben semmi hanyagság, semmi fröcsögés, de még kioktatás sem. Ez csak afféle keserű rábólintás, minőségi keretezésben.

A záró Ki találja meg?-et hallgatva ötlött fel bennem, hogy a Kiscsillag ugyan eddig mind nyilatkozataiban, mind dalaiban következetesen tartotta magát valamiféle negyven feletti, kissé öreguras imázshoz, de a kialakítani kívánt képhez a Szelesnél közelebb aligha kerültek. Valószínűleg most az a leginkább nyilvánvaló, hogy felnőtteskedő lötyögéshez ezúttal már valódi érettség is társul. Felvethető, hogy kissé túlzottan egysíkú a jelenlegi zárlat, amely bár végletekig hiteles, egyúttal halálosan elkeseredett is – már ha el lehet választani a kettőt egymástól.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=XRKYIeG5zB0[/youtube]

Ami viszont biztos, hogy a Szeles nyomán egy olyan zenekart képzelek magam elé, amelyik felmegy a színpadra, szállít egy több mint korrekt, tökéletesen felépített és egyben tartott show-t, aztán lemegy a színpadról. A többit a közönségre hagyja, mi pedig eldönthetjük, mit szólunk ehhez. Részemről a közönség azt mondja, hogy hát, így is lehet!

10/9

Koncertek a közeljövőben

Április 19., 19:00 – Kaposvár, Szivárvány Kultúrpalota

Április 23., 19:00 – Debrecen, Kölcsey Központ

Április 26., 19:00 – Hódmezővásárhely, Művelődési Központ