Mario és Kékszakáll

Az Erkel Színház első bemutató előadásával két több éve nem játszott, 20. századi egyfelvonásos operát emeltek vissza az Operaház repertoárjába: Vajda János Mario és a varázsló című darabját, illetve Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operáját. A színpadon most mindkét történet (Galambos Péter szerint mindkettő egy-egy kudarc története) a főszereplők álmaként jelenik meg előttünk: Márió felriad, miután lelőtte a mágust, Kékszakállú elszundít foteljében, majd egy belépő nőalak gondoskodó kezei takarják be őt.

A Marióban Cipolla a nézőtér felé fordulva énekel, ahogy közönsége is a nézőtér felé fordulva szemléli előadását. Ez, továbbá a kameraman alakja, aki felveszi és a színpad hátterében egy kivetítőn megjeleníti az előadást, olyan benyomást kelt, mintha Cipolla egész szereplése egy látványos show-műsor keretein belül zajlana. Maga a mágus egyfajta szektavezérként jelenik meg, aki a modern technika segítségével uralja közönségét: Cipolla itt már nem rendelkezik különleges képességekkel. Nem szuggesztív ereje, csupán egy álarc segítségével éri el azt is, hogy a címszereplő összetévessze őt szerelmesével. A rendezés aktualizálva üres komédiává változtatja a történetet: a showman Cipollát a furcsa közönség (a kórustagok közül többen populáris sikerfilmek alakjait elevenítik meg) őrjöngve ünnepli: a cirkuszt megkapták, ha nincs is mögötte igazi tartalom.

A Kékszakállúban a címszereplő egy hegedűtokot cipelve jelenik meg a színen, a herceg zeneszerzőként lép elénk, Judit pedig ajtók helyett mappákat nyitogat. Ezek minden bizonnyal a férj alkotásait rejtik, melyek által képes lesz betekinteni a férfi lelkébe, s az azokban talált utalások, motívumok keltenek benne feszültséget és gyanút. A műalkotások keltette asszociációk képileg is megjelennek a háttérben kivetítve.  Az ötödik „ajtó” feltárulásakor a színfal felemelkedik, a nézőtéri világítás pedig kigyullad: a férfi megmutatja a teret, amelyben saját zenéje kibontakozhat. Itt következik be a fordulópont, s idegenedik el egymástól igazán a házaspár. Judit egyre erőszakosabb lesz, rátámad férjére, majd feltűnnek a régi asszonyok árnyai: végül Judit is közéjük lép.

Héja Domokos kezei alatt a zenekar tisztességesen muzsikált, de egy-két szerencsésebb részlettől eltekintve nem volt képes visszaadni Bartók és Vajda zenéjének sokszínűségét. A dinamikai árnyaltsággal a Mario esetében végig gond volt, a Bartók-darabnál pedig hiányzott az a feszültséggel teli, baljós atmoszféra, amely az egész művet belengi. Bretz Gábor a Kékszakállú címszerepét sokadszorra énekelte, így otthonosan mozgott benne, képes volt  egyéni színnel feltölteni, de sajnos nemegyszer előfordult, hogy hangját elnyomta a zenekari kíséret. Ezt a Mario és a varázslóban is többször megfigyelhettük: Cipolla szólamát kissé egysíkúan énekelte, énekéből hiányzott a feszültség és az izgalom, a szerephez szánt felsőbbrendűséget közvetített. Mester Viktória Juditként viszont gyakorlatilag képtelen volt áténekelni a zenekari hangzást, attól függetlenül, hogy a magasságokkal hallhatóan nincs problémája, és énektechnikája alkalmassá teszi a szerepre. Mindemellett megejtően szép, élettel teli és megrázó volt színészi játéka, amely Juditot mai nőnek mutatta.

Az előadás tehát elsősorban nem a zenei megvalósítás, hanem a darabok ötletes rendezői újraértelmezése miatt tarthat számot érdeklődésünkre, melyben nagy szerepet játszik a videós technika következetes és jelentéssel teli alkalmazása. Még ha a két főszereplő kudarcot vall is történetében, élvezetes estében van része az Erkel Színházba látogató közönségnek.

Mario és a varázsló; A kékszakállú herceg vára
Bemutató: Erkel Színház, 2013. november 9.
További előadások: november 14., 16., 21., 23.