© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Átkok a múltból
Hell: Curse and Chapter
A heavy metal születésétől kezdve állandó változásokon megy keresztül. Már az első évtized végén meg kívánták reformálni, de az állandó alakítgatás hevében mindig találunk az ősi metodikához hű szerzőket is, mint a régi-új brit nagyágyú Hell esetében is. Régies dallamok, új hangzásban: a retroláz hódít, na de mi van akkor, amikor egy öreg banda tér vissza?
1982 a heavy metal brit új hullámának (New Wave Of British Heavy Metal) fényes éve volt: megjelent az Iron Maiden The Number of the Beast és a Judas Priest Screaming for Vengeance albuma, amelyek a mai napig mérföldkőnek számítanak, és az NWOBHM igazi gyújtófolyadékai voltak. A két lemez sikerén felbuzdulva a Brit-szigetek új heavy metal világa egyre élőbbé vált, amelybe igyekezett bekapcsolódni a nottinghami Hell is – elsőre kevés sikerrel. Sajnos 1987-es feloszlásukig csak négy demót és egy kislemezt sikerült letenniük az asztalra, de 2008-ban a legendás Sabbat-gitáros Andy Sneap támogatásával újraalakult banda berobbant a köztudatba. 2011-es Human Remains lemezük egyenes folytatása a tavalyi alkotás, a Curse and Chapter.
Annyi már a borítóból és a zenekar fizimiskájából is világos, hogy egy divatosnak mondhatóan egyházkritikus bandával van dolgunk, erőteljes okkult érdeklődéssel. Tagjai azonban nyilvánvalóan nem a jelenkori trendhez igazodnak, hanem több mint harminc éves előzményeikre alapozzák hozzáállásukat. A borítón látható tőr alakú keresztek, valamint 6-osokat formázó kígyóik, illetve az alsó sarkokban üldögélő rémek mind-mind erről biztosítják a hallgatót. Ezt erősíti a szintén egyházi színezetű, de azt nyilvánvalóan csúfoló cím is (a zsoltárokban való eligazítást szolgáló chapter and verse kifejezés kifordítását láthatjuk benne).
A hangzás korunk hagyományait követi, feszes és éles, megfelelően mélyre húzott, ami kiválóan képes támogatni az öreges, ’80-as évekből is származó dallamokat és hangulatokat. Szövegi szempontból, valamint bizonyos számok felvezetésénél igyekszik a mai világ problémái felé is görbe tükröt mutatni az album, mint pl. a Deathsquad esetében, amely hátterében müezzint és fegyverropogást is hallhatunk. Hasonló módon csúfolódik az intro utáni első szám, a The Age of Nefarious, ami refrénjében parafrazeálja a Hair méltán híres, és kísértetiesen hasonló című betétdalát. A világosan deklarált egyházkritikához a legtöbb dalt hozzá lehet csatolni, amit jól illusztrál a tavaly Bloodstock Festivalon készült élő felvételük is, az egyik legjobbnak mondható Darkangel számhoz.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=Ol1KyuCHC8U[/youtube]
David Bower énekes igazán kitesz magáért ezen a lemezen is. Bár orgánuma nem a legjellegzetesebb vagy legjobb, amit valaha heavy metalban lehetett hallani, ettől függetlenül nem okoz csalódást, sőt képes olyan sajátos rétegeket is rátenni az egyes számokra, amelyek nélküle nem lennének az igaziak, lásd az apró „magasugrásokat” a Something Wicked This Way Comes című tételben.
Az itt-ott megjelenő orgonaallúziók és templomi harangkongatások (a már említett Deathsquad vagy The Disposer Supreme) kifejezetten finom árnyalatokkal tarkítják az amúgy gumisnak és unalmasnak mondott kritikai felhangot. Ugyanezért az intrót, vagyis a Gehennae Incendiist simán el lehetne képzelni egy jobb fantasy-horror-akciófilm traileréhez is. A már dicsért remek hangzást a hangszeres gárda kiemelkedő teljesítménye is fokozza, sőt kiaknázza: akárhogy is nézzük, csak harminc éve kezdték meg a metallal való foglalkozást az urak. Gyakori hiba a heavy metal bandáknál a gitárosok öncélú szólóinak halmozása, aminek itt nyoma sincs. Minden hang indokolt, és minden szóló pont olyan hosszú, amilyennek lennie kell (erre tökéletes példa a szintén remek koncertsláger Land of the Living Dead).
Egyetlen negatív pontot mégis meg kell említeni az album értékelésének végére érve: túl hosszú. Tudom, örülni kellene annak, ha adott egy ilyen minőségű album, de sajnos azt kell mondanom, ha egy-két számot lehagytak volna, akkor elérte volna a 10 pontot. Az End of Days, illetve a Deliver us from Evil két tipikusan tölteléknek mondható szám, amelyek a következő lemezre is elférhettek volna. Az intróval összesen 12 számról beszélünk, majdnem 60 percben, ami ebben a rohanó világban kifejezetten soknak hat – és nem csak hat, valóban az is. Ettől függetlenül a retrohullámot támogató, öreg heavy arcok új okkult remekművet tettek le az asztalra – reméljük, egyszer hozzánk is elhozzák.
Hell, Curse and Chapter, Nuclear Blast, 2013
Pontszám: 9/10
Facebook: https://www.facebook.com/HELLofficial
Annyi már a borítóból és a zenekar fizimiskájából is világos, hogy egy divatosnak mondhatóan egyházkritikus bandával van dolgunk, erőteljes okkult érdeklődéssel. Tagjai azonban nyilvánvalóan nem a jelenkori trendhez igazodnak, hanem több mint harminc éves előzményeikre alapozzák hozzáállásukat. A borítón látható tőr alakú keresztek, valamint 6-osokat formázó kígyóik, illetve az alsó sarkokban üldögélő rémek mind-mind erről biztosítják a hallgatót. Ezt erősíti a szintén egyházi színezetű, de azt nyilvánvalóan csúfoló cím is (a zsoltárokban való eligazítást szolgáló chapter and verse kifejezés kifordítását láthatjuk benne).A hangzás korunk hagyományait követi, feszes és éles, megfelelően mélyre húzott, ami kiválóan képes támogatni az öreges, ’80-as évekből is származó dallamokat és hangulatokat. Szövegi szempontból, valamint bizonyos számok felvezetésénél igyekszik a mai világ problémái felé is görbe tükröt mutatni az album, mint pl. a Deathsquad esetében, amely hátterében müezzint és fegyverropogást is hallhatunk. Hasonló módon csúfolódik az intro utáni első szám, a The Age of Nefarious, ami refrénjében parafrazeálja a Hair méltán híres, és kísértetiesen hasonló című betétdalát. A világosan deklarált egyházkritikához a legtöbb dalt hozzá lehet csatolni, amit jól illusztrál a tavaly Bloodstock Festivalon készült élő felvételük is, az egyik legjobbnak mondható Darkangel számhoz.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=Ol1KyuCHC8U[/youtube]
David Bower énekes igazán kitesz magáért ezen a lemezen is. Bár orgánuma nem a legjellegzetesebb vagy legjobb, amit valaha heavy metalban lehetett hallani, ettől függetlenül nem okoz csalódást, sőt képes olyan sajátos rétegeket is rátenni az egyes számokra, amelyek nélküle nem lennének az igaziak, lásd az apró „magasugrásokat” a Something Wicked This Way Comes című tételben.
Az itt-ott megjelenő orgonaallúziók és templomi harangkongatások (a már említett Deathsquad vagy The Disposer Supreme) kifejezetten finom árnyalatokkal tarkítják az amúgy gumisnak és unalmasnak mondott kritikai felhangot. Ugyanezért az intrót, vagyis a Gehennae Incendiist simán el lehetne képzelni egy jobb fantasy-horror-akciófilm traileréhez is. A már dicsért remek hangzást a hangszeres gárda kiemelkedő teljesítménye is fokozza, sőt kiaknázza: akárhogy is nézzük, csak harminc éve kezdték meg a metallal való foglalkozást az urak. Gyakori hiba a heavy metal bandáknál a gitárosok öncélú szólóinak halmozása, aminek itt nyoma sincs. Minden hang indokolt, és minden szóló pont olyan hosszú, amilyennek lennie kell (erre tökéletes példa a szintén remek koncertsláger Land of the Living Dead).
Egyetlen negatív pontot mégis meg kell említeni az album értékelésének végére érve: túl hosszú. Tudom, örülni kellene annak, ha adott egy ilyen minőségű album, de sajnos azt kell mondanom, ha egy-két számot lehagytak volna, akkor elérte volna a 10 pontot. Az End of Days, illetve a Deliver us from Evil két tipikusan tölteléknek mondható szám, amelyek a következő lemezre is elférhettek volna. Az intróval összesen 12 számról beszélünk, majdnem 60 percben, ami ebben a rohanó világban kifejezetten soknak hat – és nem csak hat, valóban az is. Ettől függetlenül a retrohullámot támogató, öreg heavy arcok új okkult remekművet tettek le az asztalra – reméljük, egyszer hozzánk is elhozzák.
Hell, Curse and Chapter, Nuclear Blast, 2013
Pontszám: 9/10
Facebook: https://www.facebook.com/HELLofficial
