© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Metál szatírák
Egy gyökér, két irány: A Darkthrone és a Satyricon lemezeiről
A true norwegian black metal szerelmesei számára a 2013-as év rengeteg izgalmas meglepetést ígért és nyújtott is. Az év elején a porosságáról ismert Darkthrone, szeptemberben pedig az innovatív Satyricon adott ki új albumot, mindkettő szokatlan hosszúságú szünetet hagyva az előző megjelenés és az aktuális között.
Fenriz, Nocturno Culto, Frost, Satyr. Ezek a nevek minden fémzenerajongó számára egyet jelentenek a norvég black metallal és annak ’90-es évek eleji virágzásával, majd a 2000-es évek körüli transzformálódásával. Az első páros által működtetett Darkthrone folyamatos útkeresése a múltba a ’80-as évek poros garázspunkjába és heavy metaljába vezetett el, az utóbbiak által Satyricon néven futtatott formáció pedig előrefelé és néha a metal világából kifelé mutató fejlődést vázolt fel előttünk. Idén mindkét meghatározó zenekar új albummal tért vissza. Az évet a Darkthrone kezdte The Underground Resistance című albumával, az ősz pedig a címtelen (vagy „self titled”, kinek hogy tetszik jobban) Satyricont fújta el hozzánk.
A The Underground Resistance egyenes ívű folytatása a 2006 óta tomboló retró Darkthrone-láznak, amelyet immár öt lemezen át folytat a banda. Már az album címe, illetve eltorzított, kopott borítója is ezt a hozzáállást támasztja alá, ami valamiféle nagyon elvadult, szélsőséges és emészthetetlen zenét sejtet, bár a valódi élmény más, kissé bonyolultabb képet mutat. A kezdő Dead Early első hangjaitól kezdve a záró Leave No Cross Unturned utolsó dallamáig az örök „védjegy-hangzással” találjuk szemben magunkat, ami a lehető leglepusztultabb garázshangulatot idézi: persze ha jobban fülelünk, kiderül, hogy igazán profi stúdiótechnikára volt szükség a kvázi igénytelen sound létrejöttéhez.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=uRzoMlmWNHo[/youtube]
A dobok, a basszusgitár és az egyéb mély hangok kifejezetten erőteljes és tiszta képet mutatnak, amit a rémesen torzított gitárok ellensúlyoznak, izgalmas kettősséget alkotva, kialakítva a megfelelő, „dohos pince”-illúziót, ami nélkül nem is igazi lemez egy Darkthrone-korong. A korábbiakhoz képest lényegesen kevesebb, mindössze hat számmal készült a páros, összesen 41 percben. A dalok mindegyike külön világ, amit persze összeköt a mélyből felrezgő közös nevező, az úgymond „undergroundság” védelme. Hogy ez a védelem mennyiben ironikus vagy komolyan vehető, azt mindenki döntse el magának, a két értelmezés ugyanolyan legitim, és nem von le a kiadvány értékéből. A szinte rock ’n’ roll-os betétek (pl. The Ones You Left Behind), a King Diamond-ízű, sőt arra rálicitáló Leave No Cross Unturned vagy a balladai jellegű Valkyrie görbe tükörként is zseniális, hiszen kiválóan rátapint a ’80-as évek velejére, viszont szívől jövő nosztalgiaként dicsérendő lehet benne az efféle elköteleződés.
Szinte fülsértő, recsegő szólók (pl. Come Warfare, the Entire Doom) és már-már bugyutának ható disszonáns csordavokálok (pl. The Ones You Left Behind, Leave No Cross Unturned) az ismert életmű tekintetében szintén a duó kreativitását támasztják alá. Egyetlen negatív pontot tudok csak kiemelni az album folyamában, ez pedig a már említett második tétel, a Valkyrie. Hiába ad egy jól felépített, melankolikus balladai alapot, mégis inkább az idegesítő kategóriájába csúszik át, főleg a többi szám színvonalát tekintve.
Ugyanezt a múltból merítő előretekintést képviseli öt év kihagyás után a szintén oslói Satyricon. Az utóbbi négy lemezen leginkább a black metal határterületeit feltérképező zenekar (ez leginkább a 2006-os Now, Diabolical és a 2008-as Age Of Nerora igaz) újabb fordulatot vett e kiadvánnyal – nem meglepő irányba. A borítón látható szatír és a kép színei, valamint az albumcím hiánya nyilván egy öndefiniáló alkotás lehetőségét helyezik előtérbe. Ez a törekvés hét albummal a hátuk mögött kissé megkésettnek tűnhet, de koránt sem elvetendő – főként a hallottakkal egybevetve.
A hangzás, mint azt az elmúlt évtized albumain megszokhattuk, hibátlan, és továbbra sem alkalmazza a szokásos black metal-torzítást, jobban érvényesülni hagyván a gitárok valódi hangját. A több mint kétperces felvezető szám (Voice of Shadows) és az első rendes dal, a Tro og Kraft a norvég nyelv támogatásával kivételes párosítást képeznek, ami a ’90-es évek Norvégiájának echójával kell, hogy minden hallgatót eltöltsön. Az 51 percbe sűrített új feketeséget végig a középtempó jellemzi, még az olyan gyorsabbnak tűnő tételek esetében is, mint az Our World, It Rumbles vagy a Walker Upon The Wind.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=yDPXZwPtfFg[/youtube]
A kemény, metalos megszólalású dobokat végig rockos gitár kíséri, ahogy arról már volt szó, egyrészt megőrizve a Satyricon újabb munkásságának sajátosságait, miközben az a düh és kíméletlenség társul hozzá, amit az őslemezeken hallhattunk. Üdítőnek ható színfolt emellett a Nekrohaven című dal, ami nyomokban a ’70-es évek progrockját is bevonja a képbe, hamisítatlan újkori Satyricon-jegyekkel keverve, nem megváltva, de bizonyosan felrázva korunk blastbeatbe és a másokra való acsarkodásba fulladó black metalját. Külön izgalmakat rejt a valaha volt number one norvég rockzenekar, a néhai Madrugada frontemberével, Sivert Høyemmel készült Phoenix, ami újabb rétegeket tár fel a Satyricon tárházában.
Hosszas vitát lehetne arról nyitni, hogy az új Darkthrone és Satyricon vajon mennyiben black metal, és mennyiben csak két fáradt páros erőlködése az újdonságkeresés égisze alatt. Annyi bizonyos, hogy mindannyian jelen voltak a true norwegian black metal születésénél, és ez az emlék, valamint szellemi beállítódás nem múlhat el belőlük nyomtalanul. Ha ők azt mondják, hogy 2013-ban ez a black metal, akkor én (is) elhiszem nekik.
Akár együtt kezeljük a két lemezt korábbi munkásságukkal, akár külön attól, egyenes út vezet a két felvételig. Aki azt várja tőlük, hogy a ’90-es évek közepének hagyományait folytassák ma is, az hallgassa azokat az anyagaikat. Ha viszont hajlandóak vagyunk némi kalandvággyal feléjük fordulni, és türelemmel hallgatni aktuális zenéjüket, akkor a mélyben szinte visszhangzik mindaz, ami miatt a Transylvanian Hunger vagy a Nemesis Divina a mai napig klasszikusnak számít. Egy egyre porosodó és egy még inkább letisztuló karrier újabb állomásaival találjuk szembe magunkat, ami nem csak, hogy jellemzi Norvégia „újkori” black metalját, de keretet is ad az eddigieknek, akár szatíraként, akár véresen komolyan tekintünk rájuk.
Darkthrone: The Underground Resistance (2013, Peaceville Records)
Satyricon: Satyricon (2013, Roadrunner Records)
Pontszám: Dakrthrone 9/10, Satyricon 10/10
A The Underground Resistance egyenes ívű folytatása a 2006 óta tomboló retró Darkthrone-láznak, amelyet immár öt lemezen át folytat a banda. Már az album címe, illetve eltorzított, kopott borítója is ezt a hozzáállást támasztja alá, ami valamiféle nagyon elvadult, szélsőséges és emészthetetlen zenét sejtet, bár a valódi élmény más, kissé bonyolultabb képet mutat. A kezdő Dead Early első hangjaitól kezdve a záró Leave No Cross Unturned utolsó dallamáig az örök „védjegy-hangzással” találjuk szemben magunkat, ami a lehető leglepusztultabb garázshangulatot idézi: persze ha jobban fülelünk, kiderül, hogy igazán profi stúdiótechnikára volt szükség a kvázi igénytelen sound létrejöttéhez.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=uRzoMlmWNHo[/youtube]
A dobok, a basszusgitár és az egyéb mély hangok kifejezetten erőteljes és tiszta képet mutatnak, amit a rémesen torzított gitárok ellensúlyoznak, izgalmas kettősséget alkotva, kialakítva a megfelelő, „dohos pince”-illúziót, ami nélkül nem is igazi lemez egy Darkthrone-korong. A korábbiakhoz képest lényegesen kevesebb, mindössze hat számmal készült a páros, összesen 41 percben. A dalok mindegyike külön világ, amit persze összeköt a mélyből felrezgő közös nevező, az úgymond „undergroundság” védelme. Hogy ez a védelem mennyiben ironikus vagy komolyan vehető, azt mindenki döntse el magának, a két értelmezés ugyanolyan legitim, és nem von le a kiadvány értékéből. A szinte rock ’n’ roll-os betétek (pl. The Ones You Left Behind), a King Diamond-ízű, sőt arra rálicitáló Leave No Cross Unturned vagy a balladai jellegű Valkyrie görbe tükörként is zseniális, hiszen kiválóan rátapint a ’80-as évek velejére, viszont szívől jövő nosztalgiaként dicsérendő lehet benne az efféle elköteleződés.
Szinte fülsértő, recsegő szólók (pl. Come Warfare, the Entire Doom) és már-már bugyutának ható disszonáns csordavokálok (pl. The Ones You Left Behind, Leave No Cross Unturned) az ismert életmű tekintetében szintén a duó kreativitását támasztják alá. Egyetlen negatív pontot tudok csak kiemelni az album folyamában, ez pedig a már említett második tétel, a Valkyrie. Hiába ad egy jól felépített, melankolikus balladai alapot, mégis inkább az idegesítő kategóriájába csúszik át, főleg a többi szám színvonalát tekintve.
Ugyanezt a múltból merítő előretekintést képviseli öt év kihagyás után a szintén oslói Satyricon. Az utóbbi négy lemezen leginkább a black metal határterületeit feltérképező zenekar (ez leginkább a 2006-os Now, Diabolical és a 2008-as Age Of Nerora igaz) újabb fordulatot vett e kiadvánnyal – nem meglepő irányba. A borítón látható szatír és a kép színei, valamint az albumcím hiánya nyilván egy öndefiniáló alkotás lehetőségét helyezik előtérbe. Ez a törekvés hét albummal a hátuk mögött kissé megkésettnek tűnhet, de koránt sem elvetendő – főként a hallottakkal egybevetve.
A hangzás, mint azt az elmúlt évtized albumain megszokhattuk, hibátlan, és továbbra sem alkalmazza a szokásos black metal-torzítást, jobban érvényesülni hagyván a gitárok valódi hangját. A több mint kétperces felvezető szám (Voice of Shadows) és az első rendes dal, a Tro og Kraft a norvég nyelv támogatásával kivételes párosítást képeznek, ami a ’90-es évek Norvégiájának echójával kell, hogy minden hallgatót eltöltsön. Az 51 percbe sűrített új feketeséget végig a középtempó jellemzi, még az olyan gyorsabbnak tűnő tételek esetében is, mint az Our World, It Rumbles vagy a Walker Upon The Wind.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=yDPXZwPtfFg[/youtube]
A kemény, metalos megszólalású dobokat végig rockos gitár kíséri, ahogy arról már volt szó, egyrészt megőrizve a Satyricon újabb munkásságának sajátosságait, miközben az a düh és kíméletlenség társul hozzá, amit az őslemezeken hallhattunk. Üdítőnek ható színfolt emellett a Nekrohaven című dal, ami nyomokban a ’70-es évek progrockját is bevonja a képbe, hamisítatlan újkori Satyricon-jegyekkel keverve, nem megváltva, de bizonyosan felrázva korunk blastbeatbe és a másokra való acsarkodásba fulladó black metalját. Külön izgalmakat rejt a valaha volt number one norvég rockzenekar, a néhai Madrugada frontemberével, Sivert Høyemmel készült Phoenix, ami újabb rétegeket tár fel a Satyricon tárházában.
Hosszas vitát lehetne arról nyitni, hogy az új Darkthrone és Satyricon vajon mennyiben black metal, és mennyiben csak két fáradt páros erőlködése az újdonságkeresés égisze alatt. Annyi bizonyos, hogy mindannyian jelen voltak a true norwegian black metal születésénél, és ez az emlék, valamint szellemi beállítódás nem múlhat el belőlük nyomtalanul. Ha ők azt mondják, hogy 2013-ban ez a black metal, akkor én (is) elhiszem nekik.
Akár együtt kezeljük a két lemezt korábbi munkásságukkal, akár külön attól, egyenes út vezet a két felvételig. Aki azt várja tőlük, hogy a ’90-es évek közepének hagyományait folytassák ma is, az hallgassa azokat az anyagaikat. Ha viszont hajlandóak vagyunk némi kalandvággyal feléjük fordulni, és türelemmel hallgatni aktuális zenéjüket, akkor a mélyben szinte visszhangzik mindaz, ami miatt a Transylvanian Hunger vagy a Nemesis Divina a mai napig klasszikusnak számít. Egy egyre porosodó és egy még inkább letisztuló karrier újabb állomásaival találjuk szembe magunkat, ami nem csak, hogy jellemzi Norvégia „újkori” black metalját, de keretet is ad az eddigieknek, akár szatíraként, akár véresen komolyan tekintünk rájuk.
Darkthrone: The Underground Resistance (2013, Peaceville Records)
Satyricon: Satyricon (2013, Roadrunner Records)
Pontszám: Dakrthrone 9/10, Satyricon 10/10
