„Önmagára találhasson benne”

Nem először rendez újévköszöntőt, tánckoncertet meg főleg nem. Önre szabott feladatnak érzem, hiszen ahogy a népzenében, néptáncban, úgy az újévben is egybefonódik régi és új, hagyomány és frissesség, búcsú és üdvözlés. Egyetért?

Természetesen igen. Az ember már az adventben is igyekszik jobban a saját lelkébe pillantani, mint teszi azt az év más napjaiban. A születés misztériuma mindig erősen megérint. Nem feledkezem természetesen a múltba, de a hagyomány értékei ebben az időszakban talán még aktívabban válnak a napjaim részévé. Az újév pedig mindig új kihívásokat jelent, amit nagy reményekkel várok. Szerencsémre a munkámat soha nem éreztem tehernek, a feladatokból adódó fáradság inkább jóleső érzés, mint nyűg! A Napszédítők koncert január egyik legfontosabb eseménye, amire már hetek óta készülök a társulatommal, a Magyar Állami Népi Együttessel.

Milyen különlegessége van egy újévi koncertnek rendezői-művészeti vezetői-koreográfusi szempontból? Mire kell nagyobb hangsúlynak esnie?

Alapvetően nem kíván más hozzáállást a részemről ez az előadás sem, hiszen minden produkció komoly előkészületeket igényel, amiken lassan már a Napszédítők esetében is túl vagyunk. A nagyobb előadói létszám sem újdonság a számomra, hiszen rendszeresen rendezek nagy produkciókat. Ami különleges és így kihívás mindenki számára, a jelen esetben az, hogy alig néhány óra van a helyszíni próbára, a hang, a fény, a tánc, képek stb. beállítására. Ez csak akkor lehet zökkenőmentes, ha a próbák előzetesen külön-külön (tánckar, zenekarok, kórus) magas szinten megvalósulnak, és professzionális, elkötelezett művészekkel dolgozik az ember.

Melyek azok a hagyományos újévköszöntő népszokások vagy szövegek, a melyek különösen közel állnak az ön szívéhez?

A betlehemes játékok naiv paraszti bája, néha kissé bumfordi humora még mindig elvarázsol. Szívemhez azonban a január eleji regölés szokása áll legközelebb. Felemelőnek érzem, hogy abban a keresztény hitvilág mellett – talán nem is annyira rejtőzködve – a magyarság ősi hite is megjelenik. Ezekben a dalokban a csodafiúszarvasról énekelnek a regősök, aki a szarvai közt a Napot és a Holdat tartja, testén pedig ott ragyognak az égi csillagok.

Az előadás a Napszédítők címet viseli, és tudomásom szerint fontos szerepet kap benne a hetes szám: nyilván a hetedik évforduló miatt. Az előadás tartalmában és hangulatában is az első Tánckoncertet idézi majd. Mesélne erről?

Legfeljebb hangulatában szeretném, ha hasonlítana ez a koncert a régiekre. Bár néhány már játszott sikeres momentum most is színre kerül majd, de azon dolgoztunk, hogy a nézők számára ezek a jelenetek is új értelmezésként jelenjenek meg. Az előadás döntő része pedig újdonság lesz a közönség számára. A Napszédítők alapkoncepciója a Kodály-emlékévhez kötődik. A cím is erre utal, amit Ady Endre Fölszállott a páva című verséből kölcsönöztem, melyet Kodály Zoltán zenésített meg.

Az újévköszöntő tánckoncert az ön ötlete, Szolnok pedig „hazai pálya”. Milyen partner a Szolnoki Szimfonikus Zenekar? Hogy zajlott a közös munka Izaki Maszahiróval?

A közös munkáinkban a gyakorlat legtöbbször az volt, hogy jött egy megkeresés a szolnoki barátainktól: legyen egy (újra) közös koncert! Amire természetesen mindig igent mondtam, majd némi gondolkodás után jelentkeztem a javaslatommal, amit aztán közösen véglegesítettünk, finomítottunk. A karnagy úrral a munka ideális, hiszen a világról, a zenéről, a tradíció fontosságáról hasonlóan gondolkodunk. Jelen esetben a Kodály-emlékév megkerülhetetlen volt a számunkra, így törvényszerű, hogy közösen is tisztelgünk a Mester géniusza előtt.

Nyilatkozta egyszer, hogy az alkotási folyamatban fontos szerepe van a táncosok improvizációjának. Egy ilyen nagyszabású műsor összeállításakor van-e még ennek tere, lényeges szerepe? Vagy amikor már meglévő produkciókból tevődik össze a program, és ennyire nagy apparátusnak kell együttműködnie, a rögtönzés háttérbe szorul?

A „rögtönzésnek” semmi szerepe nem lehet, mindenkinek, legyen az táncos, zenész, kórustag vagy a műszaki személyzet, a begyakorolt feladatait kell megvalósítania, hogy az előadás a lehető legmagasabb szinten valósulhasson meg. A konkrét kérdésére a válaszom az, hogy a táncos improvizációnak természetesen ebben az előadásban is lesz szerepe. Ez egy alkotói szándék a részemről. A magyar néptánc egyik sajátossága az improvizáció, ha hitelesek akarunk lenni, ezt nem lehet megkerülni. Természetesen ennek is van határa: a „mindenki azt csinál, amit akar” nem vezet eredményre. Ügyesen kell egyensúlyozni a szabad tánc és a beállított folyamatok között, erre talán a műsorzáró, Variációk kállai kettősre című jelenet lesz a legjobb példa.

A koncert a Kodály-emlékévet is lezárja. Művészként és magánemberként mit jelent önnek Kodály Zoltán öröksége?

Minden hagyományban gondolkodó alkotó ember számára örök szellemi támasz a kodályi és bartóki örökség. Annak a példája, hogy hogyan lehet és kell ki tudja, hány ezer éves hagyományainkból aktuális, ha akarom, kortárs művészetet létrehozni. Ez a szellemiség az, amely már szinte a kezdetektől vezérli a gondolataimat. Ezen túl Kodály (és Bartók) nemcsak alkotott, de gyűjtötte, rendszerezte is a népzenét, sőt Kodály Zoltán kialakított még egy zenepedagógiai metódust is. Ha nem is tanította meg az országot énekelni – mint szerette volna –, de korszakalkotó dolgot hozott létre. Az óvodában népdalt tanuló és éneklő unokáim is az ő emlékét hordozzák számomra.

Számtalan külföldi szereplésre kérik fel az együttest. A néptánc tipikusan olyan kulturális „termék”, ami regionális/lokális hagyományba ágyazódik: mi teszi mégis globálissá? Mi az, ami minden néptáncban közös, vagyis az egzotikumon kívül mit élvezünk egy másik nemzet folklórjában?

Én hiszem, hogy a népzene és a néptánc – tágabban értelmezve a népművészet – örökérvényű. Évszázadok esztétikai szűrőjén átjutva áll előttünk, egyetemes kulturális értékként. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem igényel „gondoskodást”, hiszen azok a falusi közösségek, amelyek a közelmúltig éltették, széthullottak. Új közösségekre – ilyen a Magyar Állami Népi Együttes is – hárul az „őrzés”, a továbbadás feladata. Azt hiszem, hogy más országok hagyományainak ápolóit sem vezérelhetik más gondolatok. (Zárójelben mondom: a néptáncnak álcázott, „egzotikusnak tűnő” népi revüt egészen más kategóriának tartom.)

Mindeközben nemcsak őrzéséről van szó, hanem a tradicionális kultúra aktualizásáráról, hogy a ma embere önmagára találhasson benne. Hiszen a tradíció nemcsak művészeti produktumok összessége, hanem önazonosságunk tükre is egyben: művészet és identitás!

Mindezeken túl a tánc egy nonverbális művészet, nem szükséges hozzá a kimondott szó. Nincsenek nyelvi akadályok sem. A mozdulat, a tánc nyelve az, amelyen a gondolat megfogalmazódik. Ennek a mozdulatnyelvezetnek a befogadásához az elsődleges érzékelés szintjén nem szükséges sok információ. Hat ránk az érzelmeinken keresztül. Szépnek látjuk, boldoggá tesz, vagy éppen elgondolkoztat, megrendít.

Évek óta sikerrel fut a Fölszállott a páva , a közelmúltban újraindult a Belvárosi Táncház a Fonó zenekar főszereplésével – a magyar népi kultúra és azon belül is a néptánc új reneszánszát éli. Mi ennek a jelenségnek az oka, illetve milyen lehetőségek vannak benne, mit remél mindettől?

A népi kultúra felé fordulás akár hullámeffektusként is értelmezhető, újra és újra megjelenik. Az adott korokban az ember (általában a művészek, az értelmiség) a kiüresedett értékek helyére valami újat, őszintét keresett, amit a tradícióban talált meg. Így talált rá Arany János a népi balladákra, ez az érzés motiválta Bartókot és Kodályt. Ezért alakult ki a Gyöngyösbokréta mozgalom a II. világháború előtt, ezért jelentek meg a népi írók, és született meg a táncházmozgalom a hetvenes években.

A jelen is egy felívelő időszak. Azonban most nemcsak az igény növekszik, hanem a kormányzati szándék is túllépett az erkölcsi támogatás szintjén, és az anyagiakban is megvalósul. (Volt olyan, nem is nagyon távoli időszak, amikor a népművészetet legfeljebb megtűrték.) Ez a támogatás érinti a hagyományos kultúrát művelők minden szintjét, a művészeti iskoláktól az amatőrmozgalmon, a táncházakon keresztül a hivatásos együttesekig. Én ebből a szempontból is nagy reményekkel tekintek a jövő elé.

Mi az, amit ön is továbbvisz az új esztendőre, és mik azok a dolgok, a melyeket maga mögött hagy?

A múlt év sikereit úgy hagyom hátra, hogy közben természetesen tovább is viszem. Egy új év nem a semmiből teremtődik, hanem a létrehozott értékekre épül. Sok emlékezetes előadás marad mögöttünk. Jártuk a világot Azerbajdzsántól Grúzián át Olaszországig. Többször szerepeltünk a határon túli magyarság előtt, de beutaztuk a hazai vidéket is. Volt új bemutatónk, és érkeztek fiatal művészek a társulathoz. Talán ez az egyik legszebb ebben az egészben: újra és újra rátalálni fiatal tehetségekre, és látni, hogy az évek során hogyan vállnak igazi művésszé, hogy teljesedik ki a tudásuk.

Milyen alkotói tervei vannak 2018-ra?

Szerencsére ez az év is munkával zsúfoltnak tűnik. Még el sem kezdődött, de már szinte tele a naptárunk. Csak a teljesség igénye nélkül: lesz két bemutatónk a Müpában, egy Liszt-tematikájú és egy, a karácsonyi ünnepkört idéző misztériumjáték. Utazunk külföldre, például Kuvaitba, Izraelbe, de Erdély nagyvárosaiban is többször szereplünk majd. A visegrádi országok soros elnökségét Magyarország látja el ebben az évben. Ehhez kapcsolódó kulturális programként a négy ország hivatásos együtteseinek közös előadását rendezem, amit a négy fővárosban mutatunk majd be. Tavasszal visszaköltözünk a csodálatos, felújított székházunkba, a Pesti Vigadóba, amelyet egy nagy fesztivállal nyitunk.

Úgy látom, a Magyar Állami Népi Együttes a művészeink hite, tehetsége és ha kell, áldozatvállalása jóvoltából rendkívül sikeres. Pál István Szalonna művészeti vezető alkotótársammal és barátommal nincs más dolgunk a továbbiakban sem, mint hogy ezt a sikert, ezt a „szárnyalást” a legjobb tudásunk szerint segítsük.