A heavy és extrém metal négy és fél évtizede

Bevezetés – A metal eredete

Egy cikksorozatot jól elkezdeni mindig nehéz, különösen akkor, ha egy ilyen sokrétű témáról igyekszünk nyilatkozni. A következő hetekben mégis megkísérelem e lehetetlent: négy hosszabb szöveg segítségével szeretném az olvasót bevezetni a heavy és extrém metal zene világába, különféle témákat körüljárva. Jelen bevezető cikk feladata, hogy megmutassa, aztán megnyissa azokat az ajtókat, amelyeken keresztül belépünk ebbe az izgalmas világba.

Ahhoz, hogy az első ajtót kinyissuk, vissza kell utaznunk egészen az 1920-as évekig. A heavy metal a rockzene egyenes ági leszármazottja, emellett sokat köszönhet a blues élharcosainak, annak ritmusát és zenei kifejezési formáit több esetben mint elsődleges inspirációt megnevezve.Tovább haladva az időben, az ’60-as évekkel beköszöntött a beat és a rock korszaka, amely zsánerek a Brit-szigeteken robbantak igazán nagyot olyan legendák kitermelésével, mint a The Beatles vagy a The Rolling Stones. A Stones rosszfiús imázsa és a döntően elektromos gitárra és a bluesra alapozó, ugyanakkor agresszívabb és gyorsabb számai jelentették az egyik első löketet a későbbi heavy metal megindulásának. A korszak nagy rock zenekarai között a The Who, a Deep Purple, a Led Zeppelin, Jimi Hendrix és a Pink Floyd is mondhatni a heavy metal keresztszülei még akkor is, ha az általuk alkalmazott eszközök csak részben fedik a későbbi heavy metal hangzás alapjait – mégis rengeteg inspirációval szolgáltak az időben későbbi, de már az igazi kemény színtér kialakulásához.

Így jutunk el 1970. február 13-ához, amikor is a birminghami Black Sabbath kiadta első, cím nélküli albumát, amelyet a mai napig a heavy metal születésének pillanataként ünnepel minden rajongó. A zenekar mára már klasszikusnak mondható felállása(Ozzy Osbourne – ének; Tony Iommi – gitár; Geezer Butler – basszusgitár; Bill Ward – dobok) lerakta tehát az első és igazi heavy-albumot, még akkor is, ha az komor hangulatával és súlyosságával még inkább egy erősen bluesorientált rockzenekart idéz, de az ezt követő, Paranoid című lemezzel már egyértelműen kijelölte az ösvényt a színtér számára. Habár a Sabbath nem akart új zsánert teremteni, mégis sikerült: az alapvetésként minden metalrajongó számára megkerülhetetlen album és az azt követő három lemez (Paranoid – 1970; Master of Reality – 1971; Black Sabbath vol. 4 – 1972) a mai napig a heavy metal égboltjának fő állócsillagaiként jelölik ki az utat, karöltve a hasonló karriert bejáró, szintén birminghami másik alapzenekar, a Judas Priest lemezeivel együtt.

Heavy és extrém metal – Négy és fél évtized agresszió

Számtalan alkalommal leírásra került már az előző sorokban a heavy metal elnevezés, így talán érdemes kicsit elidőzni a különböző kifejezések jelentése körül. Hogy a zsáner maga honnan kapta a nevét, a mai napig homályos. Különböző elméletek léteznek eredetéről (melyek egyaránt utalnak a zene súlyosságára, de például egy bizonyos drogfajta szleng elnevezésére is), annyi mégis bizonyos, hogy az említett Black Sabbath-debütlemez kiadása környékén már létezett a kifejezés. A ’80-as évek elejéig viszont az addig egységes képet mutató heavy metal színtér (ha egyáltalán létezik bármiféle egység egy adott művészeti zsáner berkein belül) gyökeres átalakulásokon ment át.

Bár az originalitás nem veszett el a metal első évtizede alatt, mégis a környező új hatások (pl. az underground punk mozgalom energiája) új utak felé terelték az egyre terebélyesedő színteret.Nagy Britanniában a ’80-as évek elején megkezdte működését a brit heavy metal új hulláma (New Wave of British Heavy Metal), kitermelve annak máig legsikeresebb képviselőjét, a londoni Iron Maident. Ugyancsak a Brit-szigetek zenészei indították útjára a mai napig extrém metal néven ismert mozgalmat, a newcastle-i Venom 1982-es Black Metal című nagylemezével. A kompromisszummentes, egyre inkább az agresszió felé (mind sebességben, mind a torzított énekben) eltolódó színtér rövidesen létrehozta a sokszor beszélő nevű új műfajokat, mint a thrash, black és death metal, olyan mai napig meghatározó zenekarok közreműködésével, mint a svéd Bathory, a dán Mercyful Fate, a német Sodom, Kreator és Destruction hármasa vagy a Metallica, a Slayer, a Death és a Morbid Angel, amerikai nagyágyúi.

A határok feszegetése a mai napig tart, folyamatosan újabb és újabb alzsánereket létrehozva. Egy teljes leágazási rajz felvázolásához és a kronológia bemutatásához kötetek sem lennének elegek, azonban azoknak, akiket részletesebben érdekel a szcéna fejlődéstörténete, jó szívvel ajánlom Nagy Balázs 2007-es Sírontúli melódiák című kötetét, amely részletesen bemutatja a fentiekben csak vázlatosan áttekintett folyamatot, kitérve az egyes helyi színterek alakulására (pl. Bay Area thrash, norvég black metal, floridai death metal stb.) és jelentőségére is. A mára már igen nagy százalékban nem csak a „hagyományos” metal-hangszereket használó zsáner (a népi hangszerek és a klasszikus nagyzenekari támogatás is elterjedtek a 2000-es évek kezdete óta) nem csupán zenei kifejezési formáiban a lázadás zenéje, így most ismerkedjünk meg kicsit közelebbről a dalszövegek tematikájával is, amely a másik esszenciális és éppen ezért rendkívül fontos eleme a metal jelenségének.

A szövegek tematikája – Dionüszoszi és kaotikus témák

A chicagoi DePaul University elismert szociológusának, Deena Weinsteinnek kiemelt jelentőségű munkája (Heavy Metal: The Music and Its Culture, 2000, Da Capo Press) részletesen foglalkozik a heavy és extrém metal dalszövegeinek tematikájával, így e kötet szemléletén keresztül érdemes néhány szóban kitérni e kiemelt témára. Weinstein felosztása szerint két alapvető típust különböztethetünk meg, ha a metal dalszövegeit vizsgáljuk. Mindkettőhöz a görög mitológiából kölcsönöz fogalmakat, így tehát találkozhatunk ún. dionüszoszi és kaotikus témákkal.

A dionüszoszi típusba tartozik minden olyan dalszöveg, amely a földi élvezeteket tematizálja. Az elnevezés alapja a Dionüszosz-mítosz és -kultusz. Dionüszosz a borivás és az ösztönök istene a görög gondolkodásban, így az alkoholfogyasztás, a szabad szerelem, illetve az említett ösztönök kiélése, valamint a szerencsejátékok bűnös élvezete mind alapvető motívumai az említett típusnak. Talán az egyik legismertebb hasonló témájú dal a Motörhead 1980-as klasszikusa, az Ace of Spades, amely a kártyajáték végletességében rejlő élvezettel és az élet rövidségével szembesít. Igen gyakorta témája a heavy, a thrash illetve a speed metalnak.

A kaotikus kategória a Khaoszról, a rendezetlen őseredeti állapotról kapta a nevét, utalva arra, hogy a zene is különféle mélységeket igyekszik bejárni. E mélységek igen különbözők lehetnek konkrét témájukat tekintve, mindazonáltal központi motívumuk az emberi lélek őskáoszába való visszahelyezkedése, valamint olyan egyetemes kérdések feltétele és (lehetőség szerint) megválaszolása, amelyek az emberiességet érintik. A sorozat további részében elsősorban ezen típussal fogunk foglalkozni, körüljárva mindazt, hogy az ember belső kérdéseit milyen módon tudják feltárni az egyes mítoszok és szépirodalmi referenciák, majd hogyan tudják azokat feldolgozhatóvá tenni a hallgatók és a zenészek számára egyaránt. Elsősorban a black, gothic, doom és folk metal szövegeiben megjelenő motívumokról beszélek, melyek a heavy, death és progresszív metal számára sem idegenek.

Nyilvánvaló, hogy e fenti kategorizálás nem nyújt komplett képet a teljes heavy és extrém metal színtér dalszövegeiről, több témát (pl. politika, társadalom – bár ezek részben a kaotikus típus alfajai lehetnek) nem érint a két említett kategória, számunkra mégis remek kiindulópontot nyújthatnak a további elemzéshez.

A társadalmi vetület: a groteszk és a karnevál – A metal mint társadalmi szelep a fiatal fehér férfiak számára

Mihail Bahtyin orosz irodalomtudós karneválelmélete szerint a középkori vásári ünnepek, karneválok feladata az volt, hogy mintegy szelepként megszabadítsák a társadalom egyes rétegeit a közöttük fennálló feszültségektől. Ezeken az ünnepeken az urak váltak jelképesen szolgává és a szolgák urakká, levezetve a hierarchia okozta konfliktusokat. A heavy és extrém metal lázadáseszménye nagyon hasonló funkciót tölt be az európai és észak-amerikai, elsősorban fehér bőrű, húszas és harmincas éveikben járó férfiak számára. A koncert mint performatív esemény csak és kizárólag a résztvevők köre számára hordoz értelmezhető jelentést. A közönség és a fellépők interakciója, az agresszió szabadon engedése mind-mind az említett szelep szerepét hivatott betölteni. A legfontosabb tehát ezen esetekben az agresszió megélése, amely azonban mindig kontrollált formában törhet felszínre. A metalkoncerteken tapasztalt agresszió, a kvázi táncként aposztrofálható pogó, valamint a dalszövegek közös skandálása egy közösséggé olvasztja mind a zenészeket, mind a résztvevőket, amely jelenségek a külső szemlélő számára inkább tűnnek érthetetlennek, semmint tudatos cselekedetnek, akárcsak bármely idegen kultúra rítusai.

Talán valóban a rítus szó a legmegfelelőbb a metalkoncertek jellemzésére. Meghatározott helye és ideje van, amely helyen és időben mintegy külön világba lépnek át a résztvevők, esetünkben nem a szent időt (Mircea Eliade után szabadon), hanem a rögzített zenét és annak auráját felidézve. Ebben a kvázi karneváli forgatagban a groteszk megnyilvánulása is megtalálható, kifigurázva a világ igazságait, akár saját visszájukra fordítva őket. A fennálló rend elleni lázadásban pedig kitüntetett szerepet kapnak a mára már letűnt kultúrák gondolatai és emlékei. A továbbiakban e jelenség verbális oldalával fogunk közelebbről megismerkedni, az egész színtér valláshoz és irodalomhoz való viszonyával, ezen belül pedig az antik mitológiáknak a dalszövegekben betöltött szerepével.

(Folytatás következik)

Ajánlott irodalom

Nagy Balázs: Sírontúli melódiák, Budapest, Irgal, 2007

Deena Weinstein: Heavy Metal – The Music and Its Culture, Da Capo Press, 2000

Dayal Patterson: Black Metal: Evolution of the Cult, Feral House, 2013

Mick St. Michel: Heavy Metal, Alexandra Kiadó, 1992

Frölich Tamás: Hard Rock & Heavy Metal enciklopédia 1–2, Exdesign Bt., 2001