Lett volna mit

A nyár végén a magyar hard rock egyik ősatyja, a P. Mobil új lemezzel jelentkezett. Aki van olyan koros pacák (avagy spiné), mint én, emlékezhet a kezdetekre – bár kölyökként a hetvenes–nyolcvanas években a koncertekre még nem mehettem el, de haveri körben a Honfoglalás, a Heavy Medal és a Mobilizmo korongok felvételei szinte mindennap megdörrentek a KGST lemezjátszóiparának valamely gyöngyszemén.

Nem ma volt. Azóta a P. Mobil sem ugyanaz, az akkori felállásból csak a főnök Schuster Lóránt és a gitáros Sárvári Vilmos maradt. Az együttesben az évek során rengeteg tagcsere történt, ez egy bandának sem kedvez, pláne hogy sokszor a Mobil-felállásokkal párhuzamosan működött a Tunyogi Band éppen aktuális verziója is. Mindezek tetejébe 2008-ban a Vikidál Gyulát a Mobilban 1980-ban váltó Tunyogi Péter elhunyt – ez volt a magyar hard rock egyik legnagyobb érvágása.

Hogy a mai P. Mobil a viszontagságos évtizedek után mennyiben tekinthető a klasszikus banda örökösének, ezen lehet vitatkozni. Mindenesetre Schuster, Sárvári és maga a név a folytonosság mellett érvel – kétélű penge: dicső örökség, egyúttal magasra tett mérce. (Hogy az a mérce valójában milyen magas, magyarán: mekkora durranás volt a három klasszikus P. Mobil-lemez, ezt objektíven biztos nem tudom megítélni. Olyan fokú nosztalgikus elfogultsággal hallgatom őket, mint ide Lacháza. Biztos, ami biztos: tekintsük magasnak a lécet.)

A Csoda történt! lemez igyekszik folytatni a hard rock értékes hagyományait, a hangszerelések, a riffek legtöbbször a bevett módszereket követik, és ezzel nincs is semmi gond – ami jó volt évtizedekig, ma is megállja a helyét. De a hangzásban nagyon is érezhető a modernizáló szándék, elvégre a 21. században vagyunk, még ha a gyökerek messze az előzőbe nyúlnak is. Sajnos azonban a modern hangzáshoz nem elég kidobni a régi technikát, és feltelepíteni az újabb plugineket. A lemez hallatán sem térben, sem időben nem a mában érezzük magunkat, de – amit leginkább sajnálok – nem is az első stúdióalbum, a ’81-es Mobilizmo nyers, karcos, varacskos és mégis egészséges akusztikájában. A Csoda történt! nem modern, de nem is old school. A gyakorta túlzott zengetések, a piezós akusztikus gitárok műanyagja, a néhol hallható szoftverzongora művisége, a basszusgitár helyenként megtorzított és túlzásba vitt szólamainak mesterkéltése, a zenekari dinamika erőteljes hiánya inkább egy demófelvételt sugallnak, amin bőven lett volna mit meg- vagy továbbgondolni.

Kár érte, mert a lemez mindössze hét dala a maga alig több mint félórájával alapjában véve jó elképzelésekből indul, köztük kettő (Láncos körhinta, Helló, hogy vagy?) minden tekintetben méltó folytatása a Mobil-örökségnek. A többi nóta pedig tartalmaz annyi figyelemre méltó ötletet, hogy érdemes lett volna még érlelni őket, mondjuk, egy rutinos zenei rendező koponyájában.

A nyitó Bonobó egy klasszikusan sodró hard rock tétel, jó riffekkel, orgonaszőnyeggel, kissé csiszolatlan szöveggel. A címadó Csoda történt! egy szentimentális darab giccsbe hajló hangszereléssel, nagyon műanyag hangzással, az indokolatlanul torzított basszus túlkapásaival. Nagy kár érte, mert a zenei alapötletek szépek, a modulációk gyönyörűek – ezt egy puritán hangszerelés kiemelte volna, a felvett verzió inkább agyonnyomja. A Hógolyó egy nagy sunggal induló zúzda, amelyik aztán veszít a lendületéből. A Mivel szeretnél a blueshoz közelítene, de ilyen szögelősen, ilyen egyenes dinamikával és ritmikával sosem éri el. A refrénben belépő akusztikus gitár(ok)tól a hangzás túldúsul, és a dal vége sem a legsikerültebb. A gitárszóló viszont klassz, a karcos-csapongó vége kimondottan élvezetes.

Az ötödik számtól jönnek a jobb darabok: a lemez legjobban sikerült két tétele, a Láncos körhinta (nem slágeres, még hard rock viszonylatban sem, de izgalmas riffek, szöveg, előadás) és a Helló, hogy vagy? (lendület, bluesos riffek, szép refrén).

A végére egy jól megírt, jól hangszerelt, jól szerkesztett dal, a Ne féljetek, nem megyünk haza került. Ez (a fentebb már szapult hangzást és a torzított basszusmotívumokat leszámítva) kiváló – lenne, ha a szöveg nem volna túlzottan didaktikus, miközben burkolt is akar lenni. A mondanivalóval szemben nincs semmi kifogásom, de egy rejtettebb, talányosabb megfogalmazás nem venné el a hallgatótól a megfejtés élményét, vele együtt az esetleges katarzist. Ugyanezt gondolom a Csoda történt! dalról is. Mindemellett a lemezen itt-ott felbukkan az az igazi mobilos, iróniával vastagon hintett szövegvilág, amit én annyira kedvelek, és számos más formáció esetében hiányolok – nem feltétlenül várom el egy rockbandától, hogy mindentudó, programadó szónokként kijelölje nekem az irányt a világ komoly dolgainak útvesztőjében, erre itt vagyok én magam. Az ilyen ki- és beszólásokért komáltam és komálom ma is a Mobilt: „az asszony elhagyott […], de ez még nem elég ok arra, hogy buzi legyek”, „azok a lányok tetszenek, akik szóba állnak velem” vagy a régi klasszikusok: „te vagy a fény az éjszakában, gyere, dolgozz a Lámpagyárban”, „lehet okos, mint egy férfi” és persze A pofádat befogod és az Alkohol blues kedélyes marhaságai.

Minden fentebb sorolt kifogásom ellenére örömmel hallgatom az új lemezt (szerethető korong, és tudom, sokan szeretni fogják), örülök, hogy még mindig van P. Mobil, legyen még sokáig – kölyökkorom egy fontos emléke, a magyar hard rock… nem is tudom, mije, talán ő maga a magyar hard rock. A miénk.