„Biztosan zöld lesz, és bugyi nélkül”

Miért ez a lemez az egyik legkedvesebb dolog, ami a rakendrollban történt veled?

Két pont van a zenélésben, aminél igazi örömöt érzek: ha adunk egy jó koncertet, és ha olyan dal születik, amit nagyon szeretek. De abból, hogy jók a dalok és van egy erős koncertzenekarod, még nem feltétlenül következik, hogy jelentős stúdióalbummal állsz elő. Sokszor volt hiányérzetem a lemezeinkkel kapcsolatban, de most nincs, mert a Nevess magadra! kor- és időszerű szintézise a zenénknek. Nekünk mindig is az volt a bajunk, hogy megelőztük az éppen fogyasztásra alkalmas trendeket – ezért is hathatnak ugyanúgy manapság a régi és az új számaink.

Milyen stílusban szaladtál túlságosan előre?

Nem tudom stilárisan behatárolni a zenekaraimat, mert ha hozzányúlok egy létező műfajhoz, az mindig kvázi. Amikor 1980-ban Menyhárt Jenővel nekiálltunk megírni az URH-programot, olyan szövegekkel álltam elő, amilyenekkel én elképzeltem a bluest meg a rakendrollt, csak hát egyáltalán nem értettem hozzájuk, mert nem voltam könnyűzenész – ezért születtek olyan szabálytalan, mégis hagyományos rakendrollok, mint a Ki akarja nyírni a doktor vagy a Rock’n fuck’n. Soha nem stílusokban vagy műfajokban gondolkodtam, hanem dalokban, így nem tettem erőfeszítéseket sem annak érdekében, hogy minél többen hallgassák a számainkat. Az AndFriends viszont több embert tud megérinteni anélkül, hogy zenei kompromisszumokat kéne kötnie. Kirschner Péter, aki az AndFriends zenéit írja, realista, és tudja, hogyan lehet kimaxolni egy dalt, és elérni, hogy a megszólalása tiszta, de izgalmas legyen.

Az AndFriends is lehet olyan értelemben előremutató, mint az URH, a Sziámi vagy a Kontroll Csoport volt, vagy itt az a truváj, hogy olyan formába tudjátok önteni a dalokat, ami több emberhez eljut?

Mondjuk, visszafelé biztosan nem mutat. Azok a régi dalok, amiket már kijátszottunk, de most kicsit felfrissítve elővettünk – például a Kicsi kicsiszolt kő Roszik Hella előadásában –, vadonatúj dalként is progresszívek lennének. Szerintem az a szám előremutató, aminek van saját zenei és költészeti nyelvezete, nem közhelyszerű az üzenete, és megérinti a lelkeket. Azt viszont nem tartom progresszívnek, ha újító spekulációk érvényesülnek. A legnagyobb hiba a művészetben a szolgai trendkövetés, amikor kitalálják, hogy megcsinálják a magyar verzióját annak, ami éppen menő a Spotify-on. Az alkotók többsége sajnos így dolgozik, pedig ez olyan kiszámítható, mint a divat, amikor tudni lehet, hogy jövőre a svájfolt és a narancssárga csíkos fehérnemű lesz a trendi. Én próbálom elhárítani magamtól ezt a tudást, de ha mégis beszivárog valahogy a zenénkbe, mert bemondják a rádióban, hogy a svájfolt és a csíkos a menő, akkor az nálam biztosan zöld lesz, és bugyi nélkül. A Nevess magadra! sem egy trendkövető lemez.

Milyen gondolatok foglalkoztattak, amikor írtad a lemezt?

Nem biztos, hogy pontosan azok, amik bekerültek a dalokba. Leonard Cohen mondta, hogy a dalokért oda kell menni, ahol a dalok vannak. Amikor szöveget írok, az foglalkoztat inkább, hogy jó helyen járok-e, és jól nézek-e ott körül. Egy dalt ki kell ásni, és ez veszélyes: hol sziklás, hol ingoványos vidék szörnyekkel, tündérekkel és csábítóan fénylő mellékösvényekkel. Ha fordítva dolgozunk, és előbb születik meg a zene és arra a szöveg, akkor egy kicsit jobban észlelem, milyen anyaggal dolgozom. Az Égkorszaknál, amihez Kirschner Péter előre átküldte a dalstruktúrát, és rádúdolta a dallamot, szótagszámra pontosan írtam meg a szöveget, amit valószínűleg az is ihletett, hogy láttam a National Geographic-on egy filmet arról, hogy a Greenpeace kutatásokat folytat a jégtakaró olvadásának veszélyeiről, de elfogyott a pénzük, és turistaexpedíciókat szerveznek az Antarktiszra, hogy annak a bevételéből finanszírozzák a további kutatásokat. Ennél a dalnál lebuktattam magam, mert úgy kezdődik, hogy „Turisták az Antarktiszon”, de egyébként ritkán tudom megmondani, honnan jön a szöveg.

Amikor magyartanár voltam, és kérdezték a diákok, hogy miről szól egy vers, mindig azt mondtam, hogy saját magáról. Ha bugyuta és önszámonkérő módon most felteszem a kérdést, hogy miről szól például a Cukortükör , akkor azt tudom mondani, hogy minden bizonnyal egy szerelmi rémületről, eleve kifosztottságról, elengedésről és arról, hogy ezt elgyászolja az ember – de hogy van, amit nem lehet. Ebben van a lemez címét adó sor, a Nevess magadra! is, ami mellé odaírtam alcímnek, hogy A helyzet tragikus, de nem komoly. Én mereven elzárkózom mindenféle politikai viselkedéstől és egyáltalán attól, hogy komolyan vegyem, amit ma politikának hívnak. A közérzetet viszont nagyon is komolyan veszem, és sokkal jobban befolyásolhatott dalírás közben, hogy mi szűrődött be hozzám a közérzetből, mint az, hogy éppen min gondolkodtam.

Az Ez a világ című dalban azon gondolkodsz, hogy „mi volna, hogyha mostantól csak idézetekben beszélgetnénk, pontosabban, mindenféle dalszövegekből idézgetnénk”. Mi lenne?

Szerintem mindig ezt csináljuk. Minden kimondott szó idézet. Lao-Ce ezt úgy fogalmazta meg, hogy az igaz ember dolga az, hogy tanulmányozza a hagyományt, és korának nyelvén továbbadja azt. Lehet, hogy egy picit felfrissítve, más szinonimákkal, de minden gondolat valamilyen hagyományból jön. Ezt édesapám, Müller Péter író idézte nekem egyszer egy beszélgetésben. Nekem a többi költővel együtt az is a dolgom, hogy létrehozzak egyedi szavakat és szókapcsolatokat, de ilyenek igazából ritkán születnek, és legtöbbször róluk is kiderül, hogy valaki már megírta. Amikor kitaláltam, hogy „plátói szigor és drákói szerelem”, azt hittem, egyszerre vagyok művelt és szellemes, de aztán rájöttem, hogy Dévényi Ádám, akivel tizennégy éves korunktól zenéltünk együtt, és énekelte a szövegeimet, már évekkel előttem megírta az egyik dalában.

Akkor ez nem egy kiszólás az önmagát idézgető, nosztalgiába fulladó popzenére.

Nincs kulturális konnotációja, de benne van az az érzés, hogy miközben devalválódtak a szavak, azért léteznek értékálló, sokdimenziós, tömör kijelentések, amiket újra lehet hasznosítani, és amikkel jól el lehet beszélgetni. Én ezt úgy képzelem el, mint egy társasjátékot. Kamaszként gyakran játszottuk házibulikon azt, hogy mindenki levett egy könyvet a polcról, és létrehoztunk egy társalgást, amihez csak akkor lehetett hozzászólni, ha találtál a könyvben egy részt, ami akár abszurd, akár precíz módon illeszkedett a gondolatmenethez – és közben véresre röhögtünk magunkat.

Szintén ebben a dalban énekled, hogy „a sziget, ahol együtt voltunk, nagyon bejött a turistáknál, célpont lettünk, betelt a sorsunk. Én nem ezt akartam, de te pont erre vágytál.”

Ezt kicsit rosszul fogalmazhattam meg, mert volt, aki azt vélte kihallani belőle, hogy ez a Sziget elsiratása. Nekem nincs semmi bajom a Szigettel vagy azzal, hogy népszerűvé vált a külföldiek körében. Sőt, fantasztikus teljesítménynek tartom, hogy van valami ebben az országban, ami európai értéket képvisel, hiszen a Szigetet nem egyszer választották meg a legjobb európai fesztiválnak. A „mennyire rontottuk el, az majd eldől” sor talán szintén félreérthető, és bár hibát javítani nem óhajtok, de ezúton is teszek egy nyilatkozatot, miszerint egyáltalán nem a Szigetre gondoltam, amikor ezt írtam. A dal hangsúlyosan úgy kezdődik, hogy „ez a világkörüli út balabbul is kiüthetett volna / ez a világbajnok akár balkézzel is kiüthetett volna / ez a világtérkép akár körbe-körbe is vihetett volna / ez a világvége akár korábban is már jöhetett volna” , és arról szól, ahogy körülnéz az ember, hol tart éppen az általa elrontott világ, és mi marad a gyerekeire.

Neked sosem hiányzott az első Szigetek családias hangulata?

Nem, mert inkább azt figyeltem, hogyan fejlődik a Sziget. Ha ránézek a harmincnyolc éves lányomra, nem az jut eszembe, hogy milyen volt őt pelenkázni, hanem hogy milyen lehet most az unokáimat. A Sziget óta ezerszámra születtek itthon fesztiválok, és ha azt a derűsen szabadgondolkodó hippihangulatot keresem, ami az első Diákszigetet jellemezte, akkor megtalálom például a Tű Fokán Fesztiválban, ami egy kis faluban van, nincs ott nagyon az ÁNTSZ, és néha jön egy holland srác, aki príma indonéz kaját főz.

A Haladék ban azt írod, „ahogy Cohen és Bowie látja, pont olyan a Föld”. Közös nevezőre lehet hozni azt, ahogy ők látták a világot?

A jó halottak mindig közös nevezőn vannak, Bowie és Cohen ráadásul ugyanazon a felhőn ülnek. Cohen a maga alázatos természetességével és pikánsan zavart szerénységével tudta megszólítani a közönséget, Bowie-ban pedig volt valami öndivinációs evidencia, hogy őt csodálni kell, méghozzá ezer narcisztikus álarcban kell csodálni – de számomra akkor is rokonok, mert a dalaik tele vannak azzal a titkos alaptudással, hogy nem az az arany, ami fénylik. Bowie All the Madmen című száma a Rebel Rebellel együtt például mutat egy olyan világot, ami nagyon hasonlít a First We Take Manhattan és a Future Cohenjére. Egyikük egy kis hangterjedelemmel és szürkében dolgozó manusz, a másik énekes zseni és parodista trendkövető a végtelenségig, mégis ugyanazt a képet festették.

Találkoztál Bowie-val, amikor felléptetek előtte a Sziámival?

Igen, de én alapvetően kerültem ezeket a találkozásokat. Bowie előtt kétszer léptünk fel, de egyik találkozás sem sült el jól. Az első azért nem, mert az MTK-pálya gondnoka hazament kajálni, és magával vitte a transzformátorszekrény kulcsát, emiatt csúszott Bowie beállása, hisztizni kezdett, és minket már nem engedtek hangbeállni. 1990-et írtunk, és először lépett fel negyvenezer ember előtt a Sziámi – úgy, hogy semmit nem hallottunk magunkból. Sokkal jobb zenekar voltunk annál, mint amit ott produkáltunk, ezt pedig még az sem ellensúlyozta, hogy az utolsónak játszott Ennyi alatt Bowie stábja egy emberként rohant fel táncolni a színpadra. A koncert után Bowie bejött az öltözőbe, és azt mondta, nagyszerűek voltunk, és menjek fel vele a Hiltonba. Én meg mondtam, hogy ne haragudj, nem megyek, mert nagyon rosszkedvű a zenekar miattad. Nem gőgből mondtam, hanem mert el voltunk keseredve, és az ember csak nem hagyja ott a kollégáit, hogy felmenjen a várba koccintani a sztárral. A ’97-es Szigeten pedig az történt, hogy a kollégák elnézték az órát, és miközben mi Sziget-alapító zenekarként a jól felépített búcsúkoncertünket játszottuk, egyszer csak megjelent mellettem egy bájos nyikhaj a színpadon, és mutatta, hogy letelt az idő – és az utolsó számot már nem tudjuk végigjátszani. Így ennek a koncertnek se lett túl jó szájíze, de a backstage-ben azért egymásra köszöntünk Bowie-val.

Az AndFriendsszel is különleges koncertre készültök március 16-án: már másodszor léptek fel a Katona József Színházban.

A mostani katonás koncert bizonyos szempontból visszamozdulás, mert az első jelenlétünk úgy alakult, hogy a jelzésszerű vázlat helyett, amit terveztünk, olyan lett, mintha egy majdnem kész előadás volna, sok hibával, odavetve. Nem igazán tudtunk próbálni, de ez még így is több volt, mint az előre elgondolt, a dalok köré épülő, kicsit szcenírozott koncert – emiatt sokkal többet kértünk számon magunkon annál, amit beígértünk. Később lehet, hogy újra elővesszük majd a kerettörténetet, amit Egressy Zolival írtunk, és kireszeljük vele és a nagyszerű színész résztvevőkkel (Ónodi Eszter, Stefanovics Angéla, Pintér Béla, Thuróczy Szabolcs), de most kicsit lazítunk, és „csak” egy precíz megszólalással előadott, és ezért a dalokban is inkább a finom részleteket, nem pedig az eksztatikus rockandrollozást hangsúlyozó koncertet adunk.