Harminc év után

Kevés ellentmondásosabb alakja van az operairodalomnak Mogyeszt Petrovics Muszorgszkijnál. A fiatalon elhunyt komponista legtöbb színpadi műve befejezetlenül maradt az utókorra, s egyetlen befejezett operáját, a Borisz Godunovot a szakma kezdetben elmarasztalta. Rimszkij-Korszakov zeneszerző társát dilettánsnak tartotta, emiatt szükségét érezte művei átdolgozásának, kiigazításának. Így hódíthatta meg a világ dalszínházait az általa átdolgozott Borisz Godunov és a Hovanscsina is. Azonban a zenetörténészek és karmesterek felfedezték azóta a Godunovot eredeti formájában, s felmerült az igény, hogy a Hovanscsinát is a szerző szándékaihoz legközelebb álló, autentikusabb formában kellene színpadra állítani. Mivel a darabot torzóként őrzi a köztudat – csak az énekszólamok és a zongorakivonat készült el, valamint néhány jelenet is befejezetlen maradt –, ezért nem tudhatjuk, hogy pontosan milyen lett volna Muszorgszkij második, csaknem befejezett operája, ha a komponistát a halál nem akadályozza meg munkája lezárásában.

A Hovanscsina ősbemutatójától kezdve nyitott mű volt, hiszen az évtizedek előrehaladtával a rendezők, karmesterek, dramaturgok folyamatosan alakítottak rajta, és Rimszkij-Korszakov után olyan nagy kaliberű zeneszerzők hangszerelték újra a teljes partitúrát, mint Maurice Ravel, Igor Sztravinszkij, illetve Dmitrij Sosztakovics. Nincs tehát semmi meglepő abban, ha Bojti János személyében ezúttal egy felkészült muzsikus és zenetudós gondos kutatómunka után elkészített, a szerző szándékait maradéktalanul kiszolgálni igyekvő verziója szólalt meg a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitókoncertjén. Bojti húsz éve küzd munkája bemutatásáért, és most végre felcsendülhettek e változat dallamai a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

Az új változat hangszerelése visszafogottabb, sokkal inkább igazi zenedrámává változtatja a darabot, mint a korábbi verziók. Bojti kiválóan jellemzi a szereplőket, erős atmoszférát teremt, szépen kiemeli a csúcspontokat, s ennél többet aligha kívánhatunk egy Hovanscsina -kiegészítéstől. Lehet vitatkozni arról, hogy szükség volt-e egy újabb verzióra az operából, de a végeredmény magáért beszél. Az is sokatmondó, hogy olyan nagy tekintélyű, kiváló karmester állt a kezdeményezés mellé, mint Kovács János, aki a tőle megszokott profizmussal és precizitással, a partitúra iránti nagyfokú alázattal vezette a zenekart április ötödikén.

A karmester művészeti vezetése nagyban meghatározta az előadás magas esztétikai színvonalát. Koncertszerű bemutató volt, de az énekesek többsége gyakorlatilag fejből, a kottától elszakadva, abba csak olykor-olykor belepillantva adta elő szólamát. A nagyobb szerepekben pódiumra lépő orosz, ukrán és kazah előadóknak kivétel nélkül volt elképzelésük szerepeikről, és sikerült magas színvonalon megénekelni szólamaikat.

A Doszifejt alakítóAlexandr Markejev basszusa nem olyan dörgedelmesen mély, de erőteljes és határozott színpadi jelenlétével hitelesen alakította a méltóságteljes főpapot. A címszerepet lehengerlően megformáló Jevgenyij Sztavinszkij mind vokálisan, mind színészileg remekül formálta meg az ellenszenves, de tekintélyt parancsoló Hovanszkij herceget. A Golicin herceget – Mihail Gubszkij – és Andrej Hovanszkijt – Misa Didik – éneklő tenorok énektechnikailag kifogástalanul keltették életre nehéz szólamaikat, miközben vokális szerepformálásuk is telitalálat volt. Hozzájuk képest valamivel halványabb teljesítményt nyújtott Jelena Maximova Márfaként, de ha szerepformálása egyoldalúbb volt is, az kétségtelen, hogy az énekesnő figyelemre méltó jelenség volt a színpadon. Anna Sapovalova Emma hálátlan szerepébe lehelt nagyfokú profizmussal életet, míg Szuszana vénlányként Bátori Éva nyújtott élvezetes alakítást. Saklovityijként Rassul Zharmagembetov varázsolt el bennünket szép hangszínével, Norbert Ernst az írnok, Kuzka sztrelec szerepében Megyesi Zoltán nyújtott kiváló karakteralakítást.

Az énekkarra nagy feladat hárult, különösen az első felvonás vonultat fel hatalmas kórustablókat, de a Magyar Rádió Énekkara és Gyermekkórusa magával ragadóan színes hangzásvilággal keltette életre a kottát.

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem hatalmas nézőtere szinte teljesen megtelt a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitókoncertjén, és mivel az előadást lelkes taps követte az egyes felvonások között, illetve az est végén is, érdemes lenne elgondolkozni rajta, hogy ha kisebb húzásokkal is, de ebben a verzióban visszakerüljön a Hovanscsina a Magyar Állami Operaház repertoárjába az évtizedes szünet után.

Lead kép forrása: Sara Krulwich/The New York Times