A népzene olyan, mint a madárdal

Otthonodban beszélgetünk, sajátos környezetben. Mi a története ennek az épületnek?

A hetvenes években eszmélkedő nemzedék, amelyhez magam is tartozom, a saját gyökerei felé fordult, és a hagyományokból akarta felépíteni a jövőt. Jelképünknek tekintettük Bartók Bélát, aki az autentikus muzsikából modern, 20. századi zenét teremtett. Ez a törekvés szinte valamennyi művészeti ágban hullámot vetett, például kialakult az organikus építészet, amelynek Makovecz Imre és Csete György volt a két meghatározó mestere. Egy lerobbant padlásteret szerettünk volna lakhatóvá tenni, és Makovecz egyik tanítványa és munkatársa, Tamás Gábor, aki annak idején rendszeresen járt táncházba és jól ismerte a zenénket, vállalkozott erre. Nagyjából felvázoltam az elképzeléseinket, ő elkérte a még stúdiómunka alatt lévő Bartók-lemezt. Kilenc hónap múlva elkészült a terv, és amikor elénk tette, elállt a lélegzetünk. Ez, ahol most ülünk, egy nagy közösségi tér, amit a régi parasztházak udvaráról mintázott, ahová bárki betérhetett. Úgy gondolom, nem az arany csaptelep tesz egy lakást valóban értékessé, hanem az, hogy a benne lakók gondolkodására, életmódjára alkották meg. S ez nálunk pontosan így van, hiszen ennek a háznak hasonló a kisugárzása, mint a zenének, amit játszunk.

Január végén-február elején Indiában jártatok, ahol több helyen is felléptetek. Milyen benyomásokkal tértetek haza?

Régóta India szerelmese vagyok, már legalább hússzor jártam ott polgári foglalkozásomhoz kapcsolódóan és a családommal is. Szerettem volna megmutatni a zenésztársaknak, mi az, ami annyira rabul ejtett abban a távoli országban. Aki először érkezik Indiába, bizonyára tanácstalan, felkeres néhány ismert turisztikai célpontot, de a mindennapok kavargását, az ottani embereket, a sok apró szépséget nincs alkalma felfedezni. Ezért alaposan megterveztem a szabadidőnket is, hogy minél tartalmasabban töltsük. A kollégák úgy vélekedtek, hogy ez volt a Muzsikás legjobb turnéja az elmúlt négy évtizedben. A középpontban természetesen a fesztivál állt, amelynek szervezője, Amitava Bhattacharya a bengáli hagyományok elkötelezett híve, és hazai zenészek mellett olyan előadókat hívott, akik miatt a nézők eljönnek. Hitvallása, hogy a zene mindenkié, és a zene a békéért van. Talán nem hangsúlyozzuk eléggé, hogy a zene a legszorosabb kapcsolat két ember között, általa sokkal könnyebb megérteni egymást, mint a beszélt nyelv segítségével. Amikor Kalkuttában egy addig ismeretlen dallamot hallottunk, teljesen magával ragadott minket, és reméltük, hogy őket a mi zenénk érinti meg ugyanígy.

Ezt is tapasztaltátok?

Igen. Mondok erre egy jellemző példát. Az egyik tekintélyes brit szaklap, a Songlines alapítója is jelen volt a fesztiválon, és írt egy cikket, amelyben elmeséli a következő történetet. A Muzsikás koncertjén odament hozzá egy helybeli nő, és mivel magyarnak nézte, megkérte, hogy táncoljon vele, mert erre az „őrületes magyar zenére” muszáj táncolni. Simon Broughton mutatott a lánynak néhány egyszerű lépést, majd megjelent a színpadon a Muzsikás táncosa, Berecz István, aki – jegyezte meg önironikusan a kritikus – lenullázta az ő tánctudását. Gondoljuk meg, írja, micsoda erő rejlik abban a zenében, amelynek hatására egy indiai nő odamegy egy vadidegen európai férfihez, legyőzve a kulturális különbségeket, és táncolni kezdenek. Cikke végén Broughton úgy fogalmaz, hogy erre csak olyan zene képes, amely Istentől eredeztethető. Szépen rímel ez a mondat Bartók gondolatára, miszerint a népzene ugyanolyan létezője a természetnek, mint a madárfütty.

Hogyan emlékszel arra, amikor először mutatkoztatok meg külföldön?

Először Hollandiában léptünk fel. Őszinte leszek, akkor még nem hittem volna, hogy az általunk képviselt zene ennyire kedvező fogadtatásra talál egy másik országban. Úgy képzeltem, olyan lesz, mintha elmondanánk egy Petőfi-verset, és nem értenék, mit akarunk vele közölni. De nem ez történt. Akkor éltük át először, amiről az imént beszéltem. Pedig nem tudtak semmit erről a muzsikáról. Ismerték Liszt műveit, a műveltebbek Bartókot és Kodályt, de többnyire a kávéházi cigányzene jutott eszükbe, ha a népzenére gondoltak – vagyis teljesen mást játszottunk, mint amit vártak. Először furcsán, megdöbbenve néztek ránk, de aztán olyannyira megszerettek bennünket, hogy rendszeresen visszajártunk, ott adtuk ki a második albumunkat, mert akkor Magyarországon nagyon nehéz volt lemezhez jutni.

Az első korongot azonban még sikerült létrehozni 1978-ban. Mi volt annak a története?

A monopolhelyzetben lévő Hungaroton igazgatója, Bors Jenő sorsok felett döntött, az ő kénye-kedve szerint dőlt el, kinek lehet lemeze, s kinek nem. A komolyzene elkötelezett híveként a mi zenénket értéktelennek tartotta, s ennek többször hangot is adott. Végül az jelentett változást, hogy a Népművelési Intézetben próbálták összefogni és egyúttal ellenőrzés alatt tartani a „nomád nemzedék” törekvéseit. Többek között létrejött a Fiatal Népművészek Stúdiója, és megkaptuk a Selyemgombolyító használaton kívüli üzemét Óbudán, ami akkor egy romos épület volt, de megígérték, hogy felújítják, lesz táncház, próbaterem, ott alkothatnak a képző- és iparművészek. Igen ám, de az utolsó pillanatban a Filmgyár kibérelte a területet, és ott forgatták az Egy erkölcsös éjszaka című filmet. Kárpótlás gyanánt felajánlották, hogy a Lumumba utcán a Filmgyár legmodernebb hangstúdiójában lehetőséget adnak öt hanglemez felvételére. Mivel Sebőéknek már volt lemezük, úgy határoztunk, legyen két táncházas album, és készítsen hanganyagot a Vízöntő, a Muzsikás és Budai Ilona. A felvétel elkészült, és végül Bors – talán valamilyen nyomás hatására – engedélyezte a megjelenést, de egy televíziós interjúban világossá tette, hogy ilyen vacak zenét többször nem fog kiadni a lemezgyár. Amikor megkerestek Hollandiából a lemezszerződés ajánlatával, kaptunk az alkalmon. Három nap alatt kellett felvennünk az anyagot, a stúdióban aludtunk, ami egy farmon helyezkedett el. A hangmérnök ott lakott, és azt mondta, ha éjjel 3 órakor jön meg az ihletünk, akkor is lejön, és folytatjuk a munkát.

A másik terület, ahol bemutatkozott a Muzsikás együttes, Anglia volt. Oda hogyan sikerült eljutnotok?

Minden zenész életében mérföldkő, ha angolszász területen bemutatkozhat, mert ha Londonban megismernek, akkor ismert leszel az egész világon. Joe Boyd, aki évekig a Pink Floyd menedzsere is volt, olyannyira beleszeretett a magyar népzenébe, hogy elutazott Magyarországra, és megvásárolta három lemez licenszét: Sebestyén Márta Muzsikással közös albumát (Dúdoltam én), a Nem arról hajnallik, amerről hajnallott… című hanganyagot, valamint a Vujicsics együttes egyik lemezét. Továbbá szerződést kötött a Muzsikással és külön Mártával öt-öt album kiadására.

Hogyan figyelt fel rátok?

Joe Boyd először a Muzsikás akkori énekesére, Sebestyén Mártára figyelt fel a Mosaic nevű alkalmi formációban. Meghallgatta a lemezeket, amelyeken Márta énekelt, így szerzett tudomást a Muzsikásról. Ezt követően hosszú évtizedekig volt a lemezkiadónk, félig-meddig a menedzserünk is. Elsősorban neki köszönhettük, hogy a lemezeink világszerte forgalomba kerültek, s eljuthattunk a legnagyobb, legnevesebb koncerttermekbe. A barátságunk ma is tart. Joe-t annyira elvarázsolta a magyar népzene, hogy amikor a közelmúltban, hetvenkét évesen nagy sokára megnősült, mi zenéltünk a lakodalmán, ahol kalotaszegi csárdást táncolt az ifjú feleségével.

Hogy érzed, itthon is megkaptátok azt az elismerést, amit külföldön?

Eleinte csak egy szűk körre korlátozódott az ismertségünk, főleg egyetemisták tudtak rólunk, és persze azok, akik eljártak a táncházakba. Úgy éreztük, Hollandiában jobban ismernek minket, mint itthon.

Mikor kezdett mindez megváltozni?

Nem sokkal a rendszerváltás előtt. Áttörést jelentett a Nem arról hajnallik… lemez, amelynek Szörényi Levente volt a zenei rendezője. Úgy gondolta, hogy ha folkzenekarként megkapjuk ugyanazt a reklámot, mint a rockegyüttesek, akkor ugyanolyan sikert érhetünk el. Bevetette minden erejét és kapcsolatát, és szombat este felléptünk a Kertészeti Egyetem Klubjában, ami akkor a legmenőbb játszóhely volt. Képzeld el, hogy hatalmas tömeg fogadott bennünket, és valóban ugyanolyan sikerünk volt, mint a legnépszerűbb rockzenekaroknak. Döbbenetes élmény volt, és akkor jöttem rá, hogy a népzene azért számít rétegműfajnak, mert sok esetben nem kapja meg a megfelelő lehetőségeket. Magyarországon – ez történelmünk egyik súlyos tehertétele – nem bízunk eléggé magunkban, de ha külföldön azt mondják valamire, hogy jó, akkor könnyebben elhisszük. Mielőtt meghívást kaptunk a Zeneakadémiára, már játszottunk a londoni Royal Festival Hallban, ott mutattuk be a Bartók-albumot.

Milyen lehetőségek nyíltak meg előttetek a komolyzenével való fúzió által?

Hívtak bennünket komolyzenészek, és a legnagyobb hangversenytermekben léptünk fel, ami jobb reklámot jelentett, és nagyobb megbecsülést adott, hiszen szakmai folyóiratok mértékadó kritikusai írtak rólunk. Megnyílt előttünk a Brüsszeli Zeneakadémia nagyterme, a Santa Cecilia Rómában, a Conzertgebouw Amszterdamban, a Carnegie Hall, a Stockholmi Zeneakadémia nagyterme. Olyan világhírű művészekkel, együttesekkel turnézhattunk, mint a Bartók Vonósnégyes, a többszörös Grammy-díjas Takács Kvartett, a Concerto Budapest, a Keller Kvartett, a BBC Skót Szimfonikusok, a Nemzeti Filharmonikusok, Esa-Pekka Salonen, a Genfi Rádió Szimfonikus Zenekara, és még sorolhatnám. Jelenleg Fülei Balázzsal koncertezünk, korábban játszottunk Schiff Andrással és Jandó Jenővel. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy velük egy pódiumon lehettünk, és elfogadták a népzenét egyenrangú műfajként.

A népzenével való foglalkozást nem lehet elég korán kezdeni. Azért, hogy a gyerekek megkedveljék, mit tud tenni a Muzsikás?

Rendhagyó énekórákat tartunk Budapesten és vidéken. Leültetjük a gyerekeket, és megismertetjük őket a népzene varázsával. Három eszközünk van erre: a tapasztalatunk, a hitünk és a zene, amit játszunk. Ez működik: még soha nem fordult elő, hogy nem tudtuk megérinteni a lelküket. Nemcsak a gyerekek, mi is nagyon jól érezzük magunkat az órák után, feldob minket, és erőt ad nekünk.

Nagyon érdekes számomra, hogy civil foglalkozásodat sosem tetted le. Hogyan hat egymásra a kétféle tevékenység és szemlélet?

Minden embernek gondot kell viselnie arra, hogy az emocionális és racionális része harmóniában legyen egymással. A természettudomány, a geofizika és űrkutatás kielégíti a racionális énemet, míg a zene az intuitív lényemet tartja karban. Mindig úgy éreztem, attól lesz teljes az életem, ha nem adom fel a civil foglalkozásom. Ma is bejárok az egyetemre, ahol a magnetoszférát kutatjuk, amely az űridőjárással van összefüggésben. És nagyon fontos a családom, a feleségem és a négy gyermek, akik mindig mögöttem álltak – nélkülük biztos nem ment volna.

A jövőbe tekintve hogyan gondolkodsz az együttes létéről és a népzene szerepéről?

A népzene jövőjét kedvezőnek látom. A Zeneakadémián beindult a népzenei képzés, több alkalommal megrendezték a Fölszállott a páva című tehetségkutató műsort, amelyben csillogó szemű gyerekeket és fiatalokat láthattunk. Mindez azt mutatja, hogy a népzene már a kulturális élet része – igaz, nem annyira, mint szeretném, de jó úton haladunk, s ez már visszafordíthatatlan. Régebben nagy felelősség volt a vállunkon, mert úgy éreztük, hogy ha mi abbahagynánk, elhalna az egész. Felemelő érzés látni azokat a fiatalokat, akik anyanyelvi szinten ismerik a népzenét, az életük része lett, s remélhetőleg továbbadják majd a következő nemzedéknek. Nem véletlen, hogy Indiába két tehetséges fiatalt vittünk magunkkal: Berecz Istvánt és Kacsó Hangát – mindketten a Fölszállott a páva győztesei. Jó volt együtt dolgozni velük, és igazi sztárok lettek kint. Ami pedig a Muzsikás együttest illeti, folytatjuk, ameddig tudjuk, hiszen van még mondanivalónk. Folyamatosan tanulunk, és akár olyan részét is felfedezhetjük ennek a kimeríthetetlen kultúrának, amit eddig nem vettünk észre.

Leadkép: Tomas Opitz