„Nagyon nem vagyok menő”

„Civilben” esküvői zenész a Lóci Játszik frontembere, aki közreműködött a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című kultfilm zenéjének írásában is. Tavaly megjelent Hadd legyek arról híres című bemutatkozó lemeze után zenekarával már dolgozik is második albumán. Csorba Lóránttal többek közt zenei inspirációkról és magyar nyelvű dalszövegekről beszélgettünk.



Olvastam, hogy muzsikus családból származol, édesapád is zenélt. Innen jött a késztetés, hogy te is erre a pályára lépj?

Apám újságíróként végzett, a vajdasági Magyar Szó főszerkesztője volt. Sokáig három dolgot futtatott egyszerre: az újságírást, a zenélést és a focit. A foci esett ki először, de a zene sokáig megmaradt. A hetvenes években volt is rádiós slágerük, később feldolgozásokat játszottak. Sokat mesélt arról, hogy járták a vajdasági falvakat, és akár egy csarnokot is megtöltött a közönség. Amikor én megszülettem, éppen akkor is volt egy bandája. Anyukám is szereti a zenét, szóval valószínűleg onnan jött a zeneszeretetem, hogy gyerekkorom óta sok zenét hallgattam.

Hogy kezdtél el kávéházban zenélni? Mi volt a kezdeti célod a Lóci Játszikkal?

Kávéházban felkérésre zenéltem. Volt egy akusztikus műsorom, ami már az elején is sok embert érdekelt, és sikerült is fenntartani az érdeklődésüket. Az volt a célom, hogy szeressék a számaimat, és közben nevessék halálra magukat. Volt, amikor azt kértem a szórakozóhelyre bepréselődött ötven-száz embertől, hogy mutatkozzanak be a mellettük ülőnek, mert mégiscsak Lóci Játszik koncertre jöttek, és biztos barátok lesznek. Ehhez aztán poénból el lehetett játszani valami klasszikus szerelmes számot. Egyszerű dolgok ezek, nem én találtam ki őket, de működnek. Később, nagyobb koncerteken, ahol már zenekarral játszottam, megtörtént ugyanez.

Hogyan jutottál el a nagyzenekari felállásig? Régóta gondolkodtál azon, hogy zenekarral együtt zenélj?

Igazából már a gimnáziumban is volt egy zenekarom, aminek több neve volt, mint ahány évig létezett, de nagyon rock volt, utána pedig jött a Műszaki Hiba nevű együttes, amibe tizenhat évesen kerültem be. Játszottunk a Bikinivel, a Heaven Street Sevennel. Menő volt, egy csomót próbáltunk, megfordultunk sok helyen. Ez egy ilyen avantgárd-punk-alter zenekar volt, ami ráadásul túl popos, szóval egy nagy katyvasz az egész, de jó kis performanszaink voltak. Aztán alapítottunk egy Grand Hotel Budapest nevű zenekart, amiben nagyon hittem, és amikor feloszlott, úgy éreztem, hogy végleg lerakom a hangszert. De aztán nem tudtam abbahagyni a dalírást. Ha valami baj volt, írtam egy dalt. Viszont a mai napig van egy party zenekarom, a Veronika & The Wedding Boys, amit egyáltalán nem szégyellek. Annyira összeszoktunk, hogy velük már becsukott szemmel is működik a zenélés. Ennek a zenekarnak a tagjaiból állt össze a Lóci Játszik is.

Bölcsész vagy. Foglalkozol mással is a zenélés mellett?

Portugál nyelv és irodalom, illetve filmtörténet tanári szakokon végeztem. A brazil kultúra érdekel igazán, brazil filmből írtam a diplomamunkámat. A legnagyobb inspirációm is egy brazil együttes, a Los Hermanos, ami gyakorlatilag a brazil Kispál és a Borz. Egyébként imádtam tanítani, de most nem tanítok. Portugált azért, mert nem beszélem elég jól a nyelvet, filmet pedig azért, mert csökkentették az óraszámokat a középiskolákban, és arra a pár órára nem vesznek fel embert. Marad tehát a zenélés.

Ezek szerint kizárólag a zenélésből élsz?

Mivel bölcsész vagyok mindenhez értek. Több dolgot csinálok egyszerre, de tényleg mindegyik a zenéhez kötődik: szövegírás, programszervezés, pályázatok. És a popzenét is lehet üzletszerűen csinálni. A Wedding Boys feldolgozásokat játszik. Van egy réteg, aki az esküvőjén nem a kötelező szintis zenékre akar bulizni, hanem Oasist, Blurt meg Black Eyed Peast akar hallgatni. A Lóci Játszik táplálkozik is ezekből a gyökerekből, az esküvői zenélés jó iskola is egyben. A legnagyobb bibliám persze a Beatles, abból eredeztethető az egész kortárs könnyűzene. A Beatles ismerete nélkül nem érted Madonnát sem. Szerintem az ember tizenéves korától, mondjuk, huszonötig a legfogékonyabb, és amit akkor hallgatott, az mind belepakolódik a későbbi számaiba. Ha meghallgatsz egy Kiscsillag-felvételt, abban benne van, hogy a Lovasi mit hallgatott tizennyolc évesen, holott sok minden mást is hallgatott azóta. Még mindig tetten érhető rajta például Cseh Tamás hatása.



A Beatles mellet mely zenekarok voltak számodra meghatározóak?

A Kispál az egész ország zenei arculatát meghatározta, mindenki Lovasi köpönyegéből bújt elő. Az alterzenekarok nagyon mentek a kilencvenes években, az emberek szétrobbantak a feszültségtől, lehetett pogózni a Kispálra is. A kétezres évek elején is volt egy iszonyatosan jó időszak, amikor a hiperkarma, az Emil.RuleZ! és a Bëlga első lemezei megjelentek. Később viszont egy csomó zenekar kezdett el angolul énekelni, ami szerintem nem volt előremutató. Ha zenélsz, egyrészt az a célod, hogy harminc év múlva is játsszák a számaidat, hogy az emberek jól érezzék magukat, és hogy valamilyen érzést, gondolatot váltson ki belőlük, másrészt azt akarod, hogy a magyar kulturális össztermék része legyen a zenéd.

Tövisházi Ambrus mondta egyszer, hogy hiába volt nagyobb siker az Erik Sumo Bandtől a Disco in my head, ma már alig emlékszik rá valaki, a Péterfy Borinak írt Vámpír viszont még mindig sláger. Persze magyar szöveg nélkül is tök jól is működhet a dolog, ha az ember azért megy koncertre, hogy kieressze a gőzt, és pár órára elfelejtse a gondjait. Jó dolog például, amit a PASO csinál, és annak a zenének jól is áll az angol nyelv. Angolul sok minden jól hangzik, az erasmus-englisht mindenki beszéli. Ír punkzenére is tök jó tombolni, abban a műfajban a Paddy and the Rats a legjobb. Az Ivan and the Parazollal is játszottunk már együtt, nagyon jók, Iván fantasztikus karakter.

Azt látom viszont a mai profi zenekaroknál, hogy a közönség csak nézi őket, bólogatnak, aztán hazamennek. Lehet, hogy én vagyok öreg, és megszépülnek az emlékeim, de mi Kispálra meg hiperkarmára tényleg ugráltunk. Ez most megváltozott. Az utóbbi tíz évben kinyílt a piac, szélesebb lett a választék, igényesebb a zene, és mindenki egyre jobban csinálja, amit csinál. Persze, legyen profi a produkció, de nekem sok zenekarnál az energia hiányzik, és tudom, hogy ez megfoghatatlan dolog. A Rolling Stones is ezért volt jó, és ezért működött a Kispál meg a hiperkarma is. A friss magyar zenekarok közül szerintem még a Margaret Island csinálja ezt nagyon jól, annak ellenére, hogy a zenéjük jól fogyasztható pop.

Ha már többször szóba került a Kispál és a hiperkarma, említsük meg a Quimbyt is, mert szerintem az ő hatásuk is nagyon érezhető a dalaidon.

A Quimby nálam később, a Kilégzés után ütött be. Egyszer láttam őket három egymást követő napon játszani, és mindegyik koncert teljesen más volt. Azt mondtam akkor, hogy én is így akarok zenélni. Ha jön egy negyvenórás szóló, akkor jöjjön. Amikor megszűnt a Kispál, keletkezett egy űr, és a Quimby vette át a helyét. Intézményesült, mainstream lett, sikerült a negyvenpluszosokat is megfognia. Persze hatott rám a britpop is. Szeretem a Blurt, a best of albuma lenyűgözött, bár ezt az angol kispolgárság és munkásosztály határán mozgó valamit sosem értettem igazán, mert nem ott születtem. Egyszerűen nem ismerem azt a világot. A Kinks zenéjét is szerettem a hatvanas évekből, de a Sunny Afternoon mellett ott van még negyven olyan szám, aminek nem értem az iróniáját.

Gimnazistaként azt láttam, hogy egy ideig mindenki Deep Purple-t meg Led Zeppelint hallgat, és vad rockisten akar lenni, később az Oasist koppintja. Aztán jön egy szakasz, amikor felfedezel olyan ikonikus előadókat, mint James Brown, akikről korábban azt hitted, hogy csak egy számuk van, és rájössz, hogy egy életmű van mögöttük. James Browhoz pedig Bruno Marstól jutsz el. Hallgattam rengeteg bossanovát, de sokszor a Dankó Rádiót is, ami például arra is jó, hogy megtudjam, még ma is írnak csárdásokat!

A pályatárasaid közül Hó Márton vagy Szabó Benedek hasonló csehtamásos, történetmesélős, egyszálgitáros produkcióval indultak. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film, amelynek a zenéjét együtt írtátok a rendezővel, Reisz Gáborral, hasonló életérzést közvetít, mint Szabó Benedek dalai. A Lóci Játszik zenéje viszont sokkal optimistább, talán pont a fent említett vegyes zenei hatások miatt?

Hó Márton egyszerűen egy jelenés a magyar underground popzenében, Szabó Benedek meg tényleg közel áll ahhoz, amit a VAN képvisel. A VAN humora viszont sokkal internacionálisabb szerintem, hiába ágyazódott be a magyar valóságba. Hasonló iróniát használ a film, mint Szabó Benedek a dalaiban. Tök jó ez a singer-songwriter vonal, nekem viszont egyetlen bajom volt vele, amikor ezt csináltam: a közönséget akartam szórakozatni. Kiállsz egyedül, eljátszod nekik a Szociálisan érzékeny dalt, lenyomsz még egy kis kultúrát, és aztán jöhet a Backstreet Boys.

Remélem, két éven belül már olyan lesz minden Lóci-koncert, hogy leveszi az arcodat és fordítva rakja vissza. Én azokat a gegeket szeretem, amik a konferálásban vannak. Az itt és mostot, az improvizatívat, a tervezhetetlent. Kiszúrsz valakit, és megszólítod. A dumaszínházasok között van néhány igazi született tehetség, akik nagyon jól tudnak sztorikat mesélni, Hajós András például iszonyatosan jól csinálja ezt. Egy visszafogottabb házibuliban, ahol mondjuk van már két gyerek, régen Cseh Tamás-dalokat énekeltek, most meg Szabó Benedeket, de Lócit soha nem fognak énekelni.



Reisz Gáborral a filmszakról ismeritek egymást?

Igen, egy évet együtt jártam vele az ELTE bölcsészkarára. Látta, hogy csinálom ezt az egyszálgitáros dolgot, neki is voltak dalkezdeményei, és megkért, hogy foglalkozzam velük. Így derült ki, hogy jól értem azt a filmre alkalmazott zenei nyelvet, amit ő is beszél. Végül lakótársak is lettünk. Egyébként alapvetően popdalokban gondolkodom, és szerencsére leszoktam már arról, hogy negyven jó riffet akarjak beleírni egy számba.

Szeder-Szabó Krisztinával együtt éneklitek a Szociálisan érzékeny dalt, amit az Irodalmi Jelen beválogatott a tíz legirodalmibb dalszövegű szám közé. Mit szóltál ehhez?

Örültem neki, sokat jelentett. Ahogy az is jól esett, amikor Hajós András megdicsérte a lemezemet. Ha csinálsz valamit, a szüleid meg a barátaid úgyis azt mondják, hogy jó, és persze lesz néhány kritikus, akik lehúznak, vagy azt írják, hogy indie-folk alternatív magyar ízekkel, és ezzel semmit nem tudsz kezdeni. De ha a Hajós azt mondja, hogy amit csinálsz, az jó, akkor valószínűleg sikerült, amit akartál. A Szociálisan érzékeny dal egyébként a figyelésből született. Látod, hogy mi a probléma a szüleitek generációjával, és látod, hogy miért szakítanak körülötted a párok. Nem azért, mert megcsalták egymást, az már csak az okozat. Sokan pozitívnak értékelték ezt a számot, hogy mennyire jól működik minden, már csak az hiányzik, hogy egymásba szeressünk! Mintha az már magától jönne… Egyébként egyedül írtam, de rá kellett jönnöm, hogy ez egy duett. Kriszti előtt mindig más volt a sztárvendég az estjeimen, ő viszont megragadt, mert remekül nyúlt a számaimhoz.

A zenekarod első nagylemeze, a Hadd legyek arról híres tavaly jelent meg, de már említetted egy interjúban, hogy készülnek az új dalok is.

Nemsokára elkészül az új Lóci Játszik-lemez, tavasszal pedig kijön egy számunk, aminek az lesz a címe, hogy Nem táncolsz jobban, mint én. Egy klasszikus táncpárbajról szól, ami szerintem egy vicces szituáció. Vannak azok, akik tudják vagy érzik, hogyan kell menőnek lenni, én meg nagyon nem vagyok menő. Nem tudok felvenni egy passzoló inget meg egy nadrágot, és a hajam is mindig borzalmasan áll. Nekem viszont az a fontos, hogy mindenki jól érezze magát. Ilyesmiről szól a táncpárbaj. Akik nagyon menők, azok tánc közben is ironizálnak, de kizárólag iróniával nem lehet végigtáncolni egy éjszakát.