A zene nyelvén, megszállottan

Shashank Subramanyam, a bambuszfuvola Grammy-díjra jelölt legendás játékosa május 17-én hívta különleges klasszikus zenei utazásra a magyar közönséget a Trafóban. Huszonöt évnyi indiai klasszikus zenei életpályával a háta mögött Shashank a világ szinte minden híres koncerttermében megfordult már, de Magyarországon most lépett fel először. Az indiai mesterrel karrierjének indulásáról, a világon egyedülálló szimultán játéktechnikájának titkairól, félelmeiről, budapesti fellépéséről és a szívből zenélés fontosságáról koncertje előtt beszélgettünk.



Csodagyereknek tartották, mindössze hatéves volt, amikor először lépett fel nagyközönség előtt. Emlékszik még arra, hogy mikor tartott először a kezében fuvolát, és hogy hogyan élte meg akkor azt a pillanatot?

Ötévesen került kezembe először fuvola, emlékszem, nagyon vonzott ez a különös, henger alakú hangszer. Volt benne valami varázslatos, valami szavakkal meg nem magyarázható. Tanultam hegedülni is, de hamar rájöttem, hogy a fuvola lesz a favorit. Különleges zenei látásmódhoz segített hozzá, amitől azóta sem bírok szabadulni.

A hangszeren kívül kik voltak azok a mesterek, akik segítették zenei látásmódjának fejlesztésében művészi pályája kezdetén?

Édesapám, Subramanyam, aki maga is bansurin (fuvolán) játszott, figyelt fel a tehetségemre. Állítólag egyéves koromban már intenzíven érdeklődtem a zene iránt. Sokat hallgattunk együtt zenét, később pedig tanítgatott, mutatott néhány frázist. Szerencsésnek érzem magam, hogy ő lehetett az egyik mesterem, de szintén rengeteget köszönhetek R. K. Srikantannak (énekes) és K. V. Narayanaswaminak is. Később aztán apám elvitt engem a kor egyik legendás fuvolistájához, Mahalingam mesterhez. Tulajdonképpen neki volt a legnagyobb szerepe abban, hogy aztán később a Madraszi Zeneakadémián léphettem fel tizenkét évesen.

Úgy tudom, kisgyermekként napi tizenegy órát gyakorolt. Ez még egy felnőtt számára is megterhelő lehet. Sosem érezte azt, hogy kimarad azokból a dolgokból, amikből egy átlagos életet élő korabeli fiatal nem?

Volt az több is, mint napi tizenegy óra, és igen, néha átfutott az agyamon, hogy nem tölthetek annyi időt a korombeliekkel, mint amennyit akkor tölthettem volna, ha nem a zenét választom barátomul. De sosem éreztem azt, hogy kimaradtam volna valamiből, hiszen én is játszottam a társaimmal, elmehettem otthonról, volt szabadidőm. Ezt az életformát azonban én magam választottam. A zene megszállottja lettem anélkül, hogy bárki is kényszerített volna a gyakorlásra. A napi több órányi gyakorlást nem nehézségnek, hanem szeretetből végzett napi rutinnak, élvezetnek fogtam fel. A zene az elsődleges és legfontosabb nyelv, amelyen nap mint nap kommunikálok.

Milyen szerepet tölt be a fuvola, vagy ahogy önök nevezik, a bansuri az indiai klasszikus zenében?

Ez India legősibb hangszere. Az észak-indiai klasszikus koncerteken központi szerepet tölt be, ráadásul Krisna isten (a hindu mitológiában az Istenség legfelsőbb személyisége) szimbóluma, számtalan művészeti alkotáson láthatjuk őt fuvolával a kezében ábrázolva.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=LK15JiGIrQ8[/youtube]



És miben különbözik a bansuri a Nyugaton használatos fuvolatípusoktól?

A nyugati országokban használatos hangszernek fúvókája és billentyűi vannak, az indiai bansuri ezek egyikével sem rendelkezik. A játékos a hangtest fejrészén található lyukakra, vagyis a befúvónyílásra irányított levegőáram által szólaltatja meg a hangszert. Anyaguk tekintetében is különböznek: míg a mi fuvolánk, a bansuri bambuszból készül és díszített, a nyugati megfelelőik fémből vagy nikkelezüstből is készülhetnek.

Feltételezem, hogy nem csupán hangszer, hanem zene tekintetében is mutatkoznak eltérések. Milyen különbségek és hasonlóságok figyelhetők meg az északi és a dél-indiai klasszikus muzsikában?

Nincs igazán nagy különbség a kettő között. A zene nyelvén szól mindkettő, csak épp az ország két különböző részéből. Fuvolajáték esetében a gyors, ritmikus improvizáció és a zenei kompozíció, az érzelmek kifinomult kifejezése mindkét területen kulcsfontosságú szerepet tölt be. A ragák (dallamok) bonyolult szabályrendszeren alapulnak. A bansuriból hozzávetőlegesen ötvenezer dallamvariációt lehet előcsalogatni, de ez rendkívül sok gyakorlást igényel, szóval indiai klasszikus zenét tanulni meglehetősen időigényes feladat.

A Trafóban Sai Giridharral és a már sokadjára Budapestre látogató Jyotsnah Srikanth hegedűvirtuózzal együtt lép színpadra. Volt már alkalma valaha Jyotsnah-val közös koncert keretében muzsikálni?

Természetesen volt alkalmam néhányszor fellépni vele, amiért nagyon szerencsésnek is érzem magam, hiszen Jyotsnah az indiai karnatikus zene kiemelkedő és meghatározó művésze, hegedűvirtuóza. Bangalore-ban született, és noha már jó ideje Londonban él, a távolság sosem állta útját a közös fellépéseinknek. Amikor ő adott szólókoncertet, én kísértem őt bansurin, de történt ilyen már fordítva is. Most ez utóbbi fültanúja lehet a magyar közönség a Trafóban. Az én fuvolajátékom alkotja a koncert gerincét, Sai Giridhar mridangamon (két ütőoldallal rendelkező dob), Jyotsnah pedig hegedűn kísérve gazdagítja majd az előadásom.



Hogyan jellemezné a vele való közös munkát?

Nagyon szeretek vele játszani, mert remek az összhang köztünk a színpadon is. Mint említettem, az improvizáció nagy szerepet játszik az indiai klasszikus zenében, ezért különösen örülök, ha valaki olyannal léphetek fel, akivel ez zökkenőmentesen zajlik. Elég egy hang, egy taktus, egy összenézés, és máris értjük, érezzük, mit akar a másik.

Jyotsnah a hegedű mestere, de ön sem marad el mögötte! Elég csak azokra az egyedülálló játéktechnikákra gondolni – a dupla fuvolás, illetve a két oktávban való együttes játék –, amelyekkel örökre beírta magát a zenetörténetbe.

Ezt mondják, de én csupán olyasvalamit akartam kikísérletezni a hangszeren, amit még azelőtt sosem próbáltam, amit kihívásnak éreztem. Rengeteg gyakorlással és kísérletezgetéssel járt, amíg kifejlesztettem ezt a technikát, de minél többet dolgozol, annál jobban értékeled a sikert. Nem véletlenül használom olyan gyakran a szót: gyakorlás. Ha nem dolgozol meg azért, amitől különleges és innovatív lehetsz a szakmában, akkor egy jó ötlet is csak ötlet vagy álom marad.

Visszatérve az estre: mit hallhat a Trafó-beli esten a közönség hármójuk előadásában?

Klasszikus indiai zenei koncertet adunk. Kellemes, meditatív jellegű est lesz, amelyen északi és dél-indiai dallamokból egyaránt nyújtunk ízelítőt. Célunk, hogy zenénk által egy különleges utazásra invitáljuk a közönséget, és hogy ritmusok, improvizációk segítségével magunkkal vigyük a hallgatóságot a mi világunkba. Bízom benne, hogy a másfél órás koncerttel nagyon érzelmes, szórakoztató és testi-lelki feltöltődésre alkalmas élményt adhatunk a publikumnak.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=Nwx4SOZu1hI[/youtube]

Említette a meditatív jelleget – ha már így alakult, nem tudok elmenni amellett, amit olvastam a klasszikus indiai zenével kapcsolatban. Állítólag gyógyászati célokra, betegek terápiás kezelése során is alkalmazzák. Valóban befolyással lehetnek ezen ősi dallamok az emberi szervezetre?

Nos, az kétségkívül igaz, hogy sokféle kezelés során használják kiegészítésképpen. Nyilván attól, hogy klasszikus indiai zene szól egy súlyosan beteg ember környezetében, még nem garantált a gyógyulás, de tény, hogy segít a jobb közérzet, a testi és szellemi harmónia elérésében, megtartásában. Leginkább az Ohm hanghoz tudnám hasonlítani, amely a mi kultúránkban a teremtés őshangja (az ember sejtjei erre az alaphangra vannak „behangolva” – a szerk.). Nyugtat, segíti a relaxálást, energiával tölt fel.



Számos világhírű művésszel, köztük John McLaughlinnel, Paco De Luciával is állt már együtt színpadon, koncertjeivel bejárta Ausztráliát, az Egyesült Államokat, de lépett már fel Hollywoodban és a Kennedy Centerben is, csak hogy néhány helyszínt említsek. Miért érzi fontosnak az egymástól távol eső műfajok és kultúrák találkoztatását a színpadon?

Az együttjátszás szépsége nem csupán műfajok találkozásában, hanem a különböző kultúrák és zenei világok összeolvadásában rejlik. Varázslatos dolog, amikor nemzetek zenéi egy adott térben és időben bizonyos pontokon kölcsönhatásba lépnek egymással. A műfajok találkozása, az együtt zenélés kiváló lehetőséget nyújt a tanuláshoz is. Megtanulni ráhangolódni egymásra, harmóniába kerülni egymással a zenei, kulturális és nemzetiségi különbségek dacára hatalmas és nemes kihívás minden előadóművész számára. Engem rettentően inspirál.

Mint sok helyütt a világban, Magyarországon is számos zenei tehetségkutatót tartanak. Milyen tanácsot adna azoknak a fiataloknak, akik a színpad reflektorfényében szeretnék élni az életüket zenészként?

Először is, hogy hallgassanak a szívükre, csinálják azt, amit igazán szeretnének, és törekedjenek arra, hogy amin dolgoznak, egyedi legyen. Másodsorban azt, hogy ne féljenek. Amikor én tíz-tizenkét évesen közönség előtt léptem fel a Madraszi Zeneakadémián, nagyon izgultam, de aztán idővel megtanultam befelé figyelni, kizárni a külvilágot, felkészíteni a testem és az agyam arra, amit a művészetem által nyújtani kívánok. Ha szívből játszol, mélyen a legbensődből, előbb-utóbb megszabadulsz a félelemtől és a feszültségtől. Ha mindvégig rendszeresen gyakorolsz, akkor átéled a lényeget, az élményt, és azon kapod magad, hogy az érzések a hangszeren keresztül kezdenek el áramlani belőled. Egy hivatás sem könnyű, főleg akkor, ha évekig napi tíz-tizenkét órás energia befektetést igényel, de ha nem érzed szívből jövőnek azt, hogy képes vagy átadni magad teljesen annak, amit csinálsz, akkor inkább hagyd abba végleg. A művészetre és a zenére különösen igaz: ha van szív, akkor van energia is a küzdéshez.