„A zenében muszáj meglennie”

Mivel telt a gyerekkorod, mik a legelső emlékeid?

A legkorábbi emlékeim tulajdonképpen foszlányok, a lényeg, hogy rengeteget vitt édesanyám és édesapám koncertekre: akár a sajátjaikra, akár más koncertekre egész kiskoromtól, amit nagyon köszönök nekik. Rengeteg zenét magamba szívtam akkor, ezek tudat alatt valahogy beépültek az agyamba. Otthon mindig volt hangszer, van egy csomó fénykép, ahogy újszülöttként fekszem a zongorán. Magamtól elkezdtem pötyögni, ez elkerülhetetlen volt, mert ez is egy játék volt a lakásban, amin játszani kellett. Aztán ötéves koromban anyukám bejött a szobába, hogy jó, akkor szeptembertől beírat egy zeneiskolába. Azt mondta, hogy semmi kötelező nincs, csak mindenképpen azt szeretnék, hogy tanuljak zenét, akármire is használom.

Milyen volt a zeneiskola?

Ahhoz a zongoratanárnőhöz írattak be, akinél anyukám is tanult huszonöt évvel azelőtt. Faltam a hangszert meg a darabokat, a zeneiskolás repertoárt. Alapszinten egész gyorsan megtanultam klasszikus zongorázni.

Napi egy-két órát gyakoroltam. Nem volt ez egy ilyen UFO-hatás, hogy iskola után hazamegyek, és amíg a többiek játszanak, addig én a zongora előtt ülök egész nap. De nagyon szerencsés vagyok, mert a zene olyan szinten jelen volt/van a szülői házban, hogy rengeteg dolgot, ha nem is tudatosan, de átvettem. Ezek általában úgy történtek, hogy nem is arra koncentráltam, hogy apukám éppen gyakorol vagy egy számot ír, hanem, mondjuk, playstationöztem a kisszobában, közben viszont azon volt a fülem, ami kint történt. Valahogy rászoktam, hogy a fülem mindig nyitva legyen. A legfontosabb, hogy ezt megtanulja az ember, mint ahogy kicsinek azt is megtanulja minden gyerek, hogy mindig legyen nyitva a szeme, amikor közlekedik az utcán.

És mi történt a zeneiskola után?

A középiskola előtt jött a tanakodás, hogy mihez kezdjek. Azt körülbelül tizenegy évesen már kezdtem érezni, hogy nagyon mással nem szeretnék foglalkozni ilyen szinten, mint a zenével. Viszont ott volt a kérdés, hogy ezen belül milyen irányba menjek, illetve milyen formában valósuljon ez meg. Nyolcadikos koromban kezdtem tudatosan jazzt hallgatni, illetve akkor már vágytam rá, hogy játsszam.

Akkor így kezdődött a jazzőrület…

Apukám mindig azt mondta, hogy hallgassak régieket, sokat. Meg azt is, amit szeretnék. Szóval tizenkét-tizenhárom éves koromban elkezdtem rengeteg régi bebopot hallgatni. Persze megkérdeztem tőle, hogy mi az a bebop, erre ő: „Hát, figyelj, az az a zene, amiben a jazz magas művészet lett. Onnan kezdd el, mert az még mindig az a nyelv, amiből ma is sok szabály érvényes. A jazz alapvető zenei nyelvét ott teremtették meg. Ez az, ami historikus és aktuális is egyben.” Na, erre viszont már „átmentem UFO-ba”: napközben iskola volt, de utána otthon éjjelig szedtem le a lemezeket, olvastam a könyveket a nagy régiekről: Charlie Parker, Dizzy Gillespie, Thelonious Monk, és mentem sorba.

Mennyire befolyásolta ez a szenvedély a Bartók Konzervatóriumba való felvételedet?

Ekkor voltam végzős a zeneiskolában, és az ottani tananyag nem kötött le. És épp ezért a klasszikus zene fogalma sem született meg a fejemben – még. Pedig pont akkor vannak jó darabok, meg akkor jön a konzifelvételi. Engem akkor a Madáchba meg a Veres Pálnéba is felvettek, én meg úgy voltam vele, hogy nem érdekel a konzi, nem érdekel a klasszikus zene, elmegyek egy rendes gimnáziumba. A szüleimnek meg azt mondtam, ne izguljanak, én úgyis egész nap gyakorlok, és jazz-zongorista leszek. Minimálisan foglalkoztam a klasszikussal, azért annyira nem lázadtam fel, de közben egyfolytában a jazzen járt az eszem. Éjjel-nappal felvételeket hallgattam, transzkripciókat írtam, és a felvételi időszakot ilyen félórás, klasszikus gyakorlásokkal oldottam meg. Később akivel ezt közöltem, mind bosszankodott, hogy ha ilyen kevés gyakorlással így játszom, akkor miért nem gyakorlok egy picit többet. De tizenöt évesen én nagyon fáztam ettől. Ez volt az egyetlen pont, amikor a szüleim határozottabban próbáltak terelni egy irányba, sem előtte, sem azóta. Azt mondták: „Menj el a klasszikus konziba, járd ki, csináld meg, nem baj, ha utána nem érdekel a klasszikus zene, de ismerd meg, tanuld meg, és legyél technikailag képzett jazz zongorista, legyen a kezedben a hangszer.”

A technikáról jut eszembe: ugye, te nagyon sokat improvizálsz. Mindig érdekelt, hogy mi játszódik le az ember fejében, amikor megszalad a keze.

Tulajdonképpen semmi nem történik abban a pillanatban, nem gondolok semmire. Weöres Sándor többek között erről írt A teljesség felé című kötetében, ami a mai napig az egyik kedvenc könyvem. Van egy gondolat, amiről többszöri elolvasás után sem változott a véleményem: ha eggyé válunk a semmivel, akkor megtörténik minden. Ez az improvizációra száz százalékosan kivetíthető.

Én úgy gondolom, hogy ez mindenkiben benne van: ez nem egy képesség, hanem alapvető lételeme az embereknek, hogy adott pillanatban kreatív módon rögtönözni tudjunk, és értéket hozzunk létre akármilyen formában. Az, hogy ez kinél miben mutatkozik meg, teljesen más kérdés. Vannak olyan emberek, akik ezt elfojtják magukban, vagy a környezet, amiben felnőttek, nem teszi lehetővé, hogy ezt kifejlesszék, esetleg egy kudarc után nem foglalkoznak vele.

Gondolom, rengeteget tanultál apukádtól [Oláh Kálmán, zongorista, zeneszerző – a szerk.]. Hogyan néztek ki ezek az „órák”?

Édesapámmal konkrétan öt-hat klasszikus értelemben vett zongoraóránk volt. Ez mindig nagy meglepetés mindenkinek. Tulajdonképpen annyi történt, hogy leültünk, és egy kottafüzetbe leírta nekem az alapelméletet, a harmóniákat, illetve hogy azokat hogyan rendszerezzük. Néhány óra volt, mire ezt megtanultam. Aztán hagyta, hogy kibontakozzak, hogy úgy keressek és találjak rá ezekre, ahogyan én személyesen érzek. Mert az nagyon szubjektív, hogy ugyanazt a dolgot ki hogyan közelíti meg a harmóniákon vagy a jazz-zenén belül. Valaki először csak dallamokban gondolkozik, vagy pillanatnyi improvizációkban, amihez később hozzátanulja a háttér elméletet, illetve fordítva. És egyik sem rossz.

Egyébként édesapám folyamatosan tanít, persze legtöbbet szóban. Ezek mindig ad hoc jelleggel jönnek. Például van egy koncertem, ott van, hall belőle valamennyit, és lehet, hogy utána nem beszélünk róla öt napig, hanem utána valahol találkozunk, megiszunk egy pár sört, és akkor azt mondja, hogy emlékszel, a múltkor, amikor ezt meg ezt játszottad, én ezt meg ezt vettem észre.

Szerinted édesapád szívinfarktust kapott volna, ha egy ponton abbahagyod a zenélést?

Ahogy ismerem, nem. Azt hiszem, egy esetben kapna szívinfarktust: ha holnap kitalálnám, hogy ügyvédbojtár leszek. Akkor lehet, hogy megkérdezné, miért.

Léteznek persze olyanok, akik beleszületnek, mondjuk, egy orvoscsaládba, ahol mindenkinek ez a hivatása 1789-ig visszamenőleg, és a gyerekből is orvos lesz, mert azt hallja születése óta, hogy „fiam, viszed tovább a vonalat”. Ez nagyon sok esetben zenészekre is igaz – az „akkor is a kezedbe adom a hegedűt” tulajdonképpen csak a szülők önzősége. Nekem szerencsém volt. De azt sem szabad elfelejteni, hogy ez egy olyan dolog, amit ki lehet hagyni, meg lehet szünetelni. Mondhatom azt, hogy teljesen összezuhantam, és egy időre elmegyek a Balaton partjára rajzolgatni, de akkor is: a zene egy komoly kötelék. Meg elég speciális életmódot igényel, és az életmódot a legnehezebb megváltoztatni.

Ha nem jazzt, akkor mit hallgatsz?

Olyan zenét szeretek hallgatni, amiben van invenció. Nekem ez a legfontosabb, és ez tényleg bármilyen műfaj lehet. Persze mindenkinek kell egy vagy több filter, amit alkalmazni tud. Nálam ez az egy van: az invenciót szeretném hallani. Ezt hallom Johann Sebastian Bachnál, Coltrane-nél, hallom apukámnál, és hallom a Radioheadnél.

Mennyire kell elválasztani a jazzt a könnyűzenétől?

Én nem szeretném elválasztani – semmit semmitől már egy ideje. Nyilván egy nulla a különbség a pénzösszegek végén. Ezzel egyébként nincs baj, nem gondolom azt, hogy nekem annyi pénzt kellene keresnem, mint Madonnának vagy a Wellhellónak, noha úgy látom, hogy külföldön nincs ekkora különbség se pénzben, se minőségben. Elfogadom, hogy a legpopulárisabb zenéknek a mai világban nem szükséges zeneileg olyan tartalmat hordoznia, hanem más úton-módon kell az emberek felé közvetítenie az üzenetét. A saját álláspontom viszont az, hogyha zenekar, akkor legyen benne zeneileg is invenció. Ezt a legnagyobb nyitottsággal mondom, úgy, hogy én tényleg bármelyik lemezt meghallgatom. De mivel kvázi képzett zenésznek mondhatom magam, szeretem elválasztani – skatulyákat félredobva – a művészetet a felesleges néphergeléstől. Utóbbiak helyett, mondjuk, lehetnének értékesebb produkciók, ami, hangsúlyozom, nem feltétlenül az én zeném.

Úgy érzem, a jazz egy olyan műfaj, amit kicsit nehezebben fogadnak be az emberek. Ennek mi lehet az oka? Milyen a jazz természete?

A jazz nem egy kézzelfogható műfaj – tulajdonképpen itt ez a hiba. Ha megkérdezik tőlem, hogy milyen műfajt játszom, vagy hogy jazz-zenész vagyok-e, akkor nem mondom, hogy igen, de azt sem, hogy nem. Nem gondolom, hogy ez egy kategória lenne, inkább egy érzet, illetve nyelvezet, ami lassan hetven éve létezik. Vannak, akik a jazz hagyományaira építik a zenéjüket, ez egy nézőpont. A másik pedig, hogy a jazz az, ami mindent magába olvaszt. A többi pedig már csak marketing. Hiszen e köré a műfaj köré is építettek imidzset, formát, divatot.

De gondolj bele, a klasszikus zenével szemben, ahol megírt hangokból dolgozunk, amihez rengeteg szerzői utasítás társul, a jazzben csak felvételek vannak, amiknek a nyolcvan százaléka improvizáció. Ez mindenkit arra sarkall, hogy improvizáljon, az improvizáció pedig mindig magában hordozza az adott kor szellemiségét. Ezért szól máshogy ma az Autumn Leaves, mint ötven éve.

Hány órát gyakorolsz naponta?

Ebben az új zenei korszakban, ami a sokféleségen alapul, fontosabb lett az egyéniség: a self-art, az, ami te vagy – ami nyilván annál jobb, minél több elemből áll, és fontos, hogy mindezt letisztultan közlöd is a publikum felé. Épp ezért rengeteg dologgal foglalkozom, és ezáltal rengeteg dolgot gyakorolok is, így a gyakorlás módja és ideje is megváltozik. A klasszikus zene egy örök igazság, azt gondozni kell, foglalkozni vele. Sztravinszkij azt mondta az egyik utolsó interjújában, hogy annyi időt elfecsérelt más műveinek tanulmányozásával, pedig semmi mást nem kellett volna csinálnia, mint Beethoven utolsó négy vonósnégyesét hallgatni. Nyilván neki abban a pillanatban az örök igazság ez volt. De ez a mondat jól mutatja a klasszikus zene jelentőségét – tény, hogy vannak olyan dolgok, amik nem változnak meg. Nekem például Bach és Beethoven ilyenek: akármilyen elvetemült projekttel foglalkozom, rájuk akkor is kell időt szánni. Tehát amikor gyakorlok, akkor gyakorlok egy-két óra Bachot és Beethoven-szonátákat. Szeretnék többet, de sajnos nem tudok. Utána meg attól függ, hogy éppen mivel foglalkozom.

Szerinted mire taníthat meg, és téged mire tanított meg a zene – jazz ide vagy oda?

Szociális érzéket nagyon kevés dolog fejleszt ennyire, mint a zenélés, főleg a közös zenélés. Kell egy nagyon komoly csatorna, közvetítő erő meg egy jó adag kompromisszumkészség és tolerancia, hogy döntést tudjak hozni egy adott pillanatban. Amikor érzem, hogy én most erre mennék, mert ez a zene ide megy, akkor sem dughatom be a fülemet és kényszeríthetem a másikat, hogy jöjjön erre, hanem meghallgatom, hogy ő ehhez mit szól. Ha azt „mondja”, hogy „hű de jó, hogy ezt feldobtad, akkor megyünk erre”, az jó. Ha mégsem, mert neki más ötlete van, akkor ott valaki feladja. Úgy gondolom, hogy ez a tolerancia nagyon nincs meg most a világban, és ami most nincs meg, annak a zenében muszáj meglennie. Mert az átlag közönség nem azzal foglalkozik, hogy mekkora harmóniamegfejtést improvizálunk, a legtöbb ember az energiákból táplálkozik, ha lejön egy ilyen koncertre. Ha megvan ez az összhang, tolerancia, zenei áramlás, illetve kommunikáció, akkor egy nagyon harmonikus dolgot kapnak annak ellenére, hogy ha ugyanezeket a hangokat eljátszanánk anélkül, hogy odafigyelnénk egymásra, akkor egy teljesen kakofón dolgot hallanának, ami után öt perc múlva kifordulnának.